Mekkora volt a zsidó tanácsok mozgástere, és milyen szerepük volt a holokausztban? Milyen kapcsolatot ápoltak Horthy Miklóssal, és miért vádolták őket a kommunisták? Erről is szó volt egy új könyv bemutatóján.
Veszprémy László Bernát történész, újságíró, lapunk munkatársának, a Corvinák főszerkesztőjének mutatták be legújabb könyvét a Batthyány Lajos Alapítvány (BLA) székházában, a felújított Lónyay-Hatvany villában, ahol beszélgetőpartnere Tóth Eszter Zsófia történész, a moderátor pedig Pap Lázár újságíró volt. Az új, Jaffa kiadónál megjelent kötet címe Tanácstalanság, témája pedig a zsidó vezetés története Magyarországon a holokauszt alatt.
Dezső Tamás, a BLA elnökének köszöntője után Pap feltette a kérdést: mik is voltak a zsidó tanácsok, miért jöttek létre, mi volt a szerepük? Veszprémy szerint
hiszen a németek hamar rájöttek, hogy a zsidók könnyebben fogadnak el utasításokat saját vezetőiktől, mint egy némettől. Ezért a megszállt országokban a zsidó vezetőket erőszakkal egységbe terelték, majd rajtuk keresztül adták át követeléseiket, velük szervezették meg az életet a gettókban, nekik kellett a rendet is fenntartaniuk a zsidó rendőrségeken keresztül. A zsidó vezetők végső soron tragikus, feloldhatatlan dilemmával szembesültek, hiszen éppen azon közösségek elpusztításába vonták be őket, amelyeket védeni akartak.
A zsidó tanácsok vezetőit tekintve Veszprémy több mint 150 tanácsot azonosított kutatása során.
akik korábban a hitközségi életben valamilyen szerepet játszottak, de akadtak azért szép számmal ortodoxok, rabbik is. Néha egészen különös hátterű vezetők is tanácselnökök lettek, a szegedi Pap Róbert például polgári radikális volt, a kaposvári Antl Ödön pedig kisgazda. A fővárosi zsidó tanácsot papíron végig Stern Samu, a Pesti Izraelita Hitközség volt elnöke vezette, de a nyilas időszaktól kezdve az árva, gazdag családba házasodott első világháborús veterán, a hitközségi életben korábban ismeretlen Stöckler Lajos volt a de facto vezető.
A kötet szerzője szerint fontos kérdés, hogy ki, mit tudott a holokausztról a német megszállás előtt. A korabeli sajtóból meglepő módon sokat lehetett megtudni a cenzúra dacára a németek által megszállt Európában zajló népirtásról:
Egyedül talán az auschwitzi szelekciós folyamatról és gázkamráról nem lehetett olvasni, de sok hírt hoztak erről a lengyel, szlovák zsidó menekültek is. Megmaradt továbbá a pesti hitközség sajtófigyelője, mely 1943-ban svájci lapok alapján adott hírt róla, hogy a németek már kétmillió lengyel zsidót meggyilkoltak. A zsidó vezetők tehát kellően tájékozottak voltak.
Volt-e aki szembement az utasításokkal? Veszprémy utalt rá válaszában, hogy a közhiedelemmel ellentétben igenis voltak tanácsvezetők, akik ellenállást szerveztek, vagy megtagadtak német követeléseket. Ezekkel a személyekkel szemben mindig felléptek, volt, akit agyonlőttek, és olyan is akadt, akit a tiltakozást követően külön deportáltak. A fővárosi zsidó tanácsnak a kiugrási kísérletben szántak szerepet, halmoztak is fel fegyvereket, egyesek szerint ezt használták a Teleki téri ellenállók, akik a „kis Varsónak” nevezett lövöldözés során magyar és német rendvédelmi szervekre támadtak a nyilas puccs kezdetén. Ezért cserébe a németek vérontást csaptak, tehát ez is jól mutatja, mennyire volt értelme a fegyveres ellenállás ötletének. Ráadásul a katonakorú zsidó férfiak munkaszolgálaton voltak, a gettókban a nők voltak felülreprezentálva, kérdéses, hogy
Tóth Eszter Zsófia a könyvről szólva elmondta: a kötet értéke, hogy Veszprémy rengeteg primer forrást tárt fel, sok külföldi és magyar vidéki levéltárban járt, az utolsó lappangó emlékezést is igyekezett beszerezni. „Ritka a szakmában hogy valaki ennyire nagy szorgalommal utána megy a primer forrásoknak” – jegyezte meg. Tóth szerint a szerző megérteni akar, nem pedig ítélkezni, hiszen gond, hogy a 20. századi magyar történelemben sokszor normatív alapon teszünk állításokat a múltról.
A zsidó tanácsok kapcsán is kialakult egy nézetrendszer a második világháború után, amely normatív alapon negatívan ítélte meg tevékenységüket, majd ezt a sztereotípiát adták át egymásnak a történésznemzedékek. Tóth itt idézte Randolph L. Braham példáját, aki felületesen, szóbeli emlékezések alapján állította össze a tanácstagok listáját, nem pedig a primer levéltári adatok alapján, „nem ment vissza az alapforrásokhoz”. Fontos még Moldova György szerepe, hiszen az író regényében hasonló sztereotípiákat vett át Berend Béla rabbi esete kapcsán is.
Tóth maga is csinált interjút olyan gyárvezetővel, aki idős korában is eltitkolta, hogy Auschwitzot megjárta. A történész szerint azért is sokan nem vették komolyan a lapok holokausztról adott híreit, mert azt hitték, hogy ez itt nem történik meg.
Pap rákérdezett: vajon tudatosan terjesztették-e a kommunisták a hamis vádakat a tanácsokról? A két történész egyetértett abban, hogy ez tudatos folyamat volt. Veszprémy feltárta, hogy
melyeket aztán a baloldali lapok megszereztek, és tényközlésként hoztak le. Sokszor ezek a vallomások aztán már nem, vagy nem így szerepeltek a bizonyítási szakaszban, a tárgyalóteremben. Néhány vád egyébként igaznak bizonyult, erről szó van a könyvben is: például a kitértekkel szembeni diszkrimináció vagy a vidéki gyűjtőtáborokban való szelekció vádja. De a vádak többsége kitaláció vagy torzítás volt.
Tóth utalt rá, hogy a népbírósági eljárások esetében tudatos propaganda folyt, az ügyvédek sokszor nem is tudták ellátni a feladatukat, olyan nagy volt a nyomás.
A háború után sokan besimultak a rendszerbe, így akarták megúszni, hogy kipécézze őket a Szabad Nép.
Jó példa erre a könyvben szereplő Hárnik István pécsi tanácstag, aki a háború után sztahanovista lett. Veszprémy hozzátette, hogy sokakat ez sem mentett meg, Stöckler például a háború után belépett a pártba, a cionistákat is feloszlatta, mégis letartóztatták ’53-ban és megverték, majd elítélték egy koncepciós eljárásban.
Pap kérdésére Veszprémy kifejtette: a fővárosi tanács deportálások alatti történetét áttekintve arra jutott, hogy a tanács igenis igyekezett segíteni a vidékieken, ám tényleges ráhatása minimális mértékben volt az eseményekre. A fővárosi tanács pénzügyi támogatást küldött, futárokat szalajtott, híreket gyűjtött, és tiltakozott a kormánynál – hiába. Ezen felül az ellenállásra is gondolt: egyes alkalmazottak röplapok gyártásába fogtak,
ám ezek sem vezettek semmire. A fővárosi tanács legmerészebb húzása az ún. Koszorús-akcióban való részvétele volt, melynek kidolgozásában az eddig ismertnél nagyobb szerepet vállalt.
A fővárosi zsidóság egy részének ideiglenes megmentése tehát kétségkívül nem csak Koszorús Ferenc alezredes és Horthy Miklós kormányzó, de a zsidó tanács érdeme is.
Nyitóképen: Zsidók kényszerlakhelyeként kijelölt ház a budapesti III. kerületi Tímár utcában 1944-ben (Fotó: Fortepan)
Teleki Pál a konszolidáció egyik konstrukőre volt, bár alkata miatt nem tudta végig vinni az elképzeléseit, hálózatszervezői, tudósi szerepe pedig rendszereken átívelő – mondja a történész.
Horváth Richárd történész szerint Ulászló trónra kerülésével alapjaiban változtak meg a királyság lehetőségei. Hunyadival jól kijöttek, komoly támadó hadjáratra is képes lett az ország.
Gerő András halála után jelent meg egyik fő műve, a magyarországi holokauszt lexikonja. Recenziónk!
A könyv a modernitástól el nem szakítva, gyakorlati eredményeket is felmutatva vezet be a metapolitika fogalomába.
Miért mentett zsidókat a nyilas külügyminiszter és hogyan gondolta meg magát az első zsidótörvény előadója? Erről is szól Ujváry Gábor történész új könyve.
Orbán Viktor kiegyensúlyozottnak tűnik a többpólusú világban.
A felhasználók nem győznek köszönetet mondani a szervezőknek és a beszélgetésben résztvevőknek, hogy mertek vitázni Európa békéjéről.
