Ki a felelős a magyarországi holokausztért? – Veszprémy László Bernát könyvbemutatója

Múlt hét kedden Veszprémy László Bernát: Gyilkos irodák – A magyar közigazgatás, a német megszállás és a holokauszt című könyvét mutatták be a Libri Könyvpalotában. A mű a Jaffa kiadó gondozásában jelent meg, az írója pedig az ELTE BTK doktorandusza, továbbá a Milton Friedman Egyetem Magyar Zsidó Történeti Intézetének tudományos segédmunkatársa. A könyvről szóló beszélgetést dr. Kovács Tamás, a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely igazgatója vezette.

Az első kérdés a címadást érintette, amelyről a szerző elmondta, hogy egyszerre akart figyelemfelkeltő és tudományosan is megalapozott megoldást találni.

A kutatásai szerint a holokauszt idején a közigazgatás tettestárs volt a népirtásban,

így méltán nevezhető „gyilkosnak”. A német megszállás alatti időszak áll a könyv fókuszában, de a holokauszt már előtte megkezdődött – emelte ki. Része a délvidéki vérengzés, a kamenyec-podolszkiji deportálás, valamint a munkaszolgálatosok sorsa is. Emellett hangsúlyozta, hogy a német kollaboráció vizsgálata a külföldi szakirodalomban már jelen van, de Magyarországon ez még egy kevéssé kutatott terület, utoljára Ránki György írt a német megszállásról, és ő is főként a megszállást kiváltó okokra koncentrált.

A könyv megírásához felhasznált helytörténeti kutatásokról megjegyezte, hogy a korábbi kutatások sajnos elég egyenetlenül oszlanak el országosan. Vannak sötét foltok sajnos, a teljes szakirodalmi feldolgozottság hiányzik, nem használták ki a levéltárak teljes anyagát. Nem lehet mindent megmondani Budapestről – jelentette ki.

A műben minden fejezet címe egy idézet, amely az angolszász történetírásban egy bevett formulának számít. Veszprémy szerint ezzel sikeresen fenn lehet tartani a figyelmet. Egyébként, ahogy hozzátette, a médiában dolgozik (lapunkban is rendszeresen jelennek meg írásai), így kézenfekvő volt számára a módszer alkalmazása.

Az este egyik legerősebb állítása volt, hogy a holland közigazgatás német megszállás alatti helyzetéhez képest a magyaroknak jóval nagyobb mozgástere volt. A magyar bürokrácia tagjai előtt ott volt a lehetőség, választaniuk kellett. Szembesültek az egyre súlyosabb lépésekkel, döntéshelyzetbe kerültek – vélekedett. Az ellenállásért járó lehetséges büntetésekkel kapcsolatban kifejtette, hogy nem talált még arra példát, hogy magyarokat deportáltak vagy kivégeztek volna a deportálásokban való kollaboráció visszautasítása miatt. Hozzátette, hogyha tömeges passzivitásra vetemedtek volna a közszolgák, akkor feltehetően erőszakot is alkalmaztak volna velük szemben.

Ezek után egyéni példákat hozott a kollaborációban való részvételre.

és az együttműködésnek, de sokan elégedetlenek voltak a fennálló helyzettel, nem tudtak dönteni. Sokakat győztek meg az ismerőseik, hogy ez egy történelmi pillanat, végre leszámolhatnak a zsidókkal. Egyesek csak nem mertek ellenállni, beteget jelentettek, lemondtak, vagy az áthelyezésüket kérték, esetleg tanulmányútra mentek, de a bátrabbak kijelentették, hogy nem akarnak részt venni a népirtásban – sorolta a lehetőségeket. Az így megüresedett pozíciókba a szélsőjobboldali pártok szimpatizánsait akarták elhelyezni, de előfordult, hogy „mellélőttek”, mert az új hivatalnokok nem mindig teljesítették a kéréseket. Összességében nem fekete-fehér a kép – szögezte le.

Fontos kérdés a kollaboráció témájában, hogy hol húzódott a rendvédelmi szervek számára a határ: mi volt az, amit még megtettek parancsra, és mikor mondták azt, hogy „elég”. Ezzel kapcsolatban a hagyományos parancskövetés mellett a közigazgatás lusta, familiáris jellege lett kihangsúlyozva. Ha egy régi ismerős vagy rokon jött be a hivatalba, akkor természetesen másképp kezelték az ügyeket. Léteztek befolyásoló tényezők, amelyek egy bizonyos mozgásteret adtak az ott dolgozóknak, a magyar bürokrácia nem volt eredményorientált – hangzott el.

A szabotálásra ez könnyen lehetőséget adott, sokan hivatkoztak a népbíróságok előtt arra, hogy csak halálos fenyegetés terhe alatt működtek együtt. Ez elképzelhető, de mint többször is említette az író, nem találkozott kivégzésekkel. Az internálás és a pénzbüntetés volt inkább jellemző – mondta.

Kifejtette, hogy

ennek hangsúlyozását tartja a könyv lényegének. Nem csupán egy dolgon múlott, hogy valaki közreműködött-e. Ha valakinek voltak barátai, akiket érintett a holokauszt, akkor nyilván máris másképp viszonyult az ügyhöz. Valaki csak karriervágyból kollaborált, rengeteg példa és életút létezik – részletezte.

A háború állását nem minden ember ismerte, vagy ha tisztában is volt vele, nem biztos, hogy elhitte, hogy a németek veszíteni fognak – folytatta. Sokan bíztak az utolsó pillanatig a titkos fegyverekben. Tudták, hogy a kollaborációval törvényt szegnek, hogy ez nem védhető, ezért egyesek alibi miatt segítettek zsidókon, ezt gyakran közölték is azokkal, akiket mentettek. A zsidók körében kialakult vélemény a magyar közigazgatásról összetett kérdés. Nagyon vigyázni kell a visszaemlékezésekkel, az érintettek nem mindig voltak tisztában a mozgásterekkel, a valódi felelősséggel – közölte. Általánosan nagyon negatív kép alakult ki, jellemzően megdöbbentek azon, hogy a magyar állam a saját állampolgárait elárulja. Ha valaki elveszítette a rokonait a holokausztban, az utána gyakran egy olyan álláspontot vett fel, amely szerint mindenki bűnös volt, aki pozíciót töltött be. Olyan embereket is megvádoltak, akik azért működtek együtt, hogy embereket mentsenek. Utóbbira példaként idézte a zsidó embermentő Kasztner Rezsőt is.

A szerző véleménye az, hogy a deportálások a közigazgatás kollaboráns részén múlottak, s hiába jelentek meg a németek a magyar vidéken, néhány gettó esetében konkrétan be is avatkoztak, összességében az együttműködők végezték el a munkát. Kassa esetét idézte ellenpéldaként, ahol német parancsokat is találni a rendőrségi iratok között. Az országos kép viszont elsősorban azt mutatja, hogy

A kutatás rámutatott, hogy a háború utáni számonkérések esetében nagyon eltérőek voltak az eljárások. Bizonyos esetekben halálbüntetés vagy kényszermunka járt a kollaborációért, valahol pedig egy évet adtak ugyanazért. Ugyan nem a közigazgatásból származott a példa, de Dövényi Nagy Lajos, aki „csak” antiszemita írásokat jelentett meg, halálbüntetést kapott, majd kényszermunkára enyhítették a büntetést. A kassai polgármester viszont csak egy évet kapott, pedig a városán mentek át a vonatok.

A népbíróságoknak nem esett nehezére elítélni valakit népellenes bűntettért, ami elég tág fogalom volt, de előfordult, hogy kifejezetten erkölcsi és vallási alapon ítéltek, ami nehezen illeszthető be a marxista világképbe – jegyezte meg. Létezett egy megtisztítási igény, de olyan embereket is elítéltek, akiknek nem volt konkrét szerepe a holokausztban. Zadravecz István például embereket mentett, s amikor ez kiderült, akkor elítélték más ürüggyel. A kollaborációs vádak jelentős mennyiségben megalapozottak voltak, de történtek felmentések is: Mérey László főispán esete erre szolgáltat példát – mesélte.

Az ítéletek számának feldolgozásában jelentős eltéréseket lehet találni. A csendőrség elszámoltatásáról komoly munkák születtek, elég alacsony százalékban állították őket népbíróság elé. Az 1944-es deportálásokban való részvétel nem volt általános vád, a délvidéki mészárlásban való részvétel annál gyakoribbnak számított – ismertette. A rendőrökkel például elnézőbbek voltak, róluk az az egyébként téves kép alakult ki, hogy kevésbé vettek részt a műveletekben, a parancsteljesítésre hivatkozást egy rendőrtől általában elfogadták, egy csendőrtől nem.

Veszprémy szerint még bőven kell írni és kutatni a témát. A munkája nem a teljesség igényével készült, a korabeli polgármesterekről, főispánokról és alispánokról külön könyv kéne. A művét egy diskurzus beindítójának szánta, amelynek végső célja a kollaboráció történelmi feldolgozása.

„Rengeteg apró részlet van, a tér és az idő is befolyásolta a kollaborációt, ezért csak egyéni esetek léteznek” – zárta a bemutatót.