Apák és fiúk: elolvastuk az új Harry Potter-drámát

Mint oly sok mindenki, én is abba korosztályba tartozom, akik a Harry Potteren, vagy inkább Harry Potterrel nőttek fel. Nagyjából egyidősek voltunk a világmentő varázslótanonccal, az általános iskolában nekünk is volt a pincében egy tanárunk, akit nem szerettünk, a gimiben meg egy igazgatónk, aki tudtán kívül volt kicsit Dumbledore-hasonmás. Valószínűleg nem tudnám lejegyezni az összes hatást és érzelmi kapcsolatot, ami összefűz J. K. Rowling elképesztően sikeres varázsvilágával.

A hetedik, utolsó kötet volt például az első olyan hosszabb (nem kivonatolt) regény, amit angolul olvastam el megjelenésekor. Akkoriban tárlatvezetőként dolgoztam egy múzeumban, amit viszonylag kevesen látogattak, így állandóan a kezemben volt a könyv, a kezem ügyében pedig egy szótár, hogy a mellékneveket kikeresgéljem – az igéket és a főneveket kábé értettem. Azóta tervezem, hogy az egész sorozatot újraolvasom izmosabb nyelvtudásommal, de persze – mint oly sok másra – erre sincs idő. Most, közel tíz évvel később ismét angolul olvastam Harry Potterről: ezúttal az eddig vegyes értékeléseket behúzó új drámát, a Harry Potter and the Cursed Childot, amit Rowling története alapján John Tiffany és Jack Thorne írt.

A Londonban bemutatott színdarabot a sorozat nyolcadik epizódjaként aposztrofálta Rowling, tehát teljesen kánon a dolog. A forma persze elüt az eddigiektől, ezért aki pontosan arra az élményre számít, amit a könyvek adtak, az lehet, hogy csalódni fog. Más oka is lehet a csalódott kritikáknak, erre majd kitérünk később. Fontos azonban szem előtt tartani, hogy ez bizony egy dráma, a színdarab szövegkönyve, így nyilván ezt olvasva csak az élmény felét kapjuk – nem mernék azonban fogadni rá, hogy nem lesz ebből a történetből film, vagy esetleg licencelt itthoni adaptáció, mert nyilván óriási pénz van benne.

Hermione, Harry és Ron

A történetről röviden: Harry Potter és barátai immár középkorúak, gyerekeik vannak és fontos állásokat töltenek be a varázstársadalomban. Harry Albus Perselus nevű fia az egyik főszereplőnk, vele ugye már találkozhattunk az utolsó könyv végén. Apa és fia nem jönnek ki egymással, ez, illetve egyéb körülmények pedig oda vezetnek, hogy Albus és legjobb barátja egy merész kalandba fognak, ami katasztrofális következményekkel járhat. Nem szoktam spoileres kritikát írni, de mivel a könyv még nem érhető el magyarul, a történet pedig tapasztalataim szerint sokakat érdekel akár csak elmesélve is, most ezt fogom tenni. A spoilerveszély végét jelző felirat után lesz egy rövid, spoilermentes értékelés is.

Vigyázat! Innen nagyon spoileresen folytatjuk.

Albus ugyebár azon aggódott a hetedik kötet végén, hogy melyik házba osztják be, Harry pedig azt mondta neki, hogy tökmindegy, mert Perselus Piton is mardekáros volt, és ő volt a legbátrabb ember, akit valaha ismert. A darab két, számomra kellemetlen pontja közül az egyik az, hogy ez a szép momentum elveszik, mivel Albus bajainak fő oka az lesz, hogy a Teszlek Süveg a Mardekárba osztja be. (A Teszlek Süveg kissé disztopikus szerepéről egyébként Lakner Dávid írt a minap egy gondolatébresztő szösszenetet.) Az Albus életét meghatározó másik esemény az, hogy az első útján a Roxfort Expresszen nem mással barátkozik össze, mint Scoripus Malfoy-jal, aki Draco egyetlen fia, és egyébként a legjobb arc az egész drámában - és akiről az a pletyka terjed, hogy valójában Voldemort fia.

Albus mardekárosként közel sem lesz az a népszerű Potter-gyerek, aki lehetett volna griffendélesként, így egyre inkább elszigetelődik egyetlen barátjával együtt, ráadásul apjával sem találja meg a közös hangot. A darab másik kellemetlen, de fontos és nagyon súlyos pontja, mikor Harry a vita hevében, Albus hasonló kijelentésére válaszolva azt mondja: néha azt szeretné, bárcsak ne lenne a fia. Nagyon kemény jelenet ez, igazából akkor arra gondoltam, hogy ki akart ilyet egy Harry Pottertől hallani, atyavilág. Újdonsült apaként el sem tudom képzelni, hogy valaha ilyet mondjak a fiamnak, gondolom, aztán meg azt, hogy Harry is ezt gondolhatta magáról.

A súlyos kiszólás aztán fokozatosan elvezet minket a történethez: Harry, aki az aurorok vezetője, lefoglal egy titkos halálfalótól egy időnyerőt - az elsőt, ami az időnyerők korábbi pusztulása óta felbukkant. Ezután megkeresi őt Amos Diggory, a Voldemort által meggyilkolt Cedric idős apja, hogy ha igaz a pletyka, akkor mentsék meg a fiát. Ez a dolog szöget üt Albus fejébe, aki az igazi nerd Scorpius-szal és Diggory náluk idősebb unokahúgával, Delphinivel belevág, hogy megszerezze az időnyerőt a mágiaügyi miniszter - Hermione Granger - irodájából. Ezért elszöknek a Roxfort Expresszről, és magukat Hermionénak, Ronnak és Harrynek álcázva betörnek a minisztériumba. (Fun fact: Ron egyébként az ikerbátyjai által alapított varázsboltot vezeti.)

Az időben visszalépve Albusék a Trimágus Tusa feladatait próbálák meghekkelni, hogy Cedric ne is kerülhessen a temetőbe, ahol Voldemort összecsap Harryvel a négyes kötetben. Először az első próbán akadályozzák meg a sikerét, de ez (így meg úgy) egy olyan világhoz vezet, ahol Hermione és Ron nem jöttek össze, így Albus unokatestvérei kiíródnak a történelemből. A felnőttek közben ugye keresik az eltűnt gyerekeket, majd eltiltják őket egymástól az új valóságban. Némi közjáték után azonban Albus és Scorpius ismét visszatérnek a múltba, és nem csak megakadályozzák Cedric győzelmét a második próbán, hanem meg is alázzák őt.

Scorpius Malfoy és Albus Potter

Ez azonban egy durva disztópiához vezet, ahol Voldemort és serege nyert a roxforti csatában, miután az életben maradt, de megalázott Cedric halálfalónak állt, és a csata fordulópontja előtt meggyilkolta az abban kulcsszerepet játszó Neville Longbottomot. Ebben az új világban Umbridge Roxfort igazgatója, Harry halott, így nincs Albus sem, Scorpius tehát egyedül van - ő itt viszont Malfoy-kölyökként nagyon népszerű. Végül Pitonhoz fordul, akit meggyőz arról, hogy létezik egy jobb világ, Piton ezért elvezeti a Hermionéból és Ronból álló ellenálláshoz. Végül dementorok által üldöztetve ugyan, de sikerül megakadályoznia korábbi időmódosításaikat, és visszatérnek a jelenbe, ami a saját jelene.

Nincs azonban vége a történetnek. Mikor megsemmisítenék az időnyerőt, elhívják Delphini Diggoryt is, akiről azonban kiderül, hogy közel sem Amos unokahúga, hanem - nagy levegő - Bellatrix Lestrange és Voldemort lánya. A célja pedig nyilván nem Cedric megmentése, hanem a korábban látott Voldemort-disztópia megteremtése egy prófécia alapján. Ezért visszakényszeríti a fiúkat az időben, de mikor meghiúsul az utolsó próba befolyásolására szőtt terve, új tervet eszel ki: 1981-be utazik, hogy a Harry elleni merényletkor segítse meg apját.

Albus és Scorpius rájönnek a tervre, de ők is 1981-ben ragadtak. Végül sikerül üzenniük a jövőbe, ahonnan megérkeznek a szülők, hogy megállítsák Delphinit. Harryt Voldemortnak álcázzák, majd közös erővel gyűrik le a gonosz boszorkányt. Ezután pedig végignéznik a távolból, ahogy Voldemort megöli Harry szüleit. Ez is egy súlyos jelenet, én simán megkönnyeztem, elég durva volt. Végül ugye a gonosz legyőzetett, a szülők mellékszálán Draco és Harry összebarátkoztak, Albus pedig végre megtalálta a közös hangot édesapjával. Függöny.

Eddig voltunk spoileresek.

A darab végére érve úgy voltam vele, hogy ez egy kerek és izgalmas történet volt, méltó a regényekhez, persze azt hozzászámítva, hogy a dráma műfaja máshogy működik kicsit (nagyon), mint egy regény. Így is nehéz elképzelni ezt a sok helyszínt és varázslatot a színpadon, de nyilván megoldották valahogy a készítők. A szöveg humora teljesen helyén van és gyakran összekacsint az eredeti történetekkel, a nosztalgiafaktor megfelelően működik, a régi kedvenc karakterek közül pedig egy csomó olyan is előkerül, akire nem számítottam. Jó volt őket újra látni.

A csalódottság fő oka az eltérő forma mellett meglátásom szerint az lehet, hogy túl nagyot ugrottunk az időben. Harry Potter mindig együtt nőtt velünk, hasonlóak voltak a problémái, mint nekünk. A Harry Potter-generáció zöme azonban még bőven nem a negyedik ikszben jár, jó, ha második közepét tapossa, ezért aztán a középkorú Harry problémái, főleg az apaság (általánosabban: szülőség) kérdései még nem nyomják a vállukat, az új főszereplők problémái (Albus útkeresése, dühössége; Scorpius félénksége) pedig már messze vannak ahhoz, hogy megmozgassanak bennük valamit.

A Granger- és a Potter-család

Én ebből a szempontból pont jó időben kaptam ezt az új Harry Potter-történetet: van egy fiam, akivel egyszer talán lesznek hasonló problémáink, talán nem. Mindenesetre a történet mögötti kérdések: mit tesz jó apának (anyának) lenni; hogy találjuk meg a közös hangot a gyerekünkkel; mit kell tennem, hogy boldog legyen a gyerekem – már most foglalkoztatnak. Így együtt tudtam érezni Harryvel, akiről egyébként valójában szól ez a történet is: neki nem volt apja, akitől el tudta volna lesni az apaság titkait, így a nehezebb úton kell megtanulnia az egészet.

Azt javaslom tehát a most csalódottaknak, hogy vegyék elő ezt a drámát akkor, ha van már gyerekük, akár csak pár hónapos. Jobban fog működni. Ennyiben pedig él a kritika Rowling felé: olvasótábora egyelőre nem a gyerekei miatt aggódik, hanem például amiatt – durva egyszerűsítéssel, persze –, hogy egy könyvtári Harry Potter-eseményt csak tizennyolc éven aluliaknak hirdetnek meg, és ők nem mehetnek be. A Harry Potter és a Felnőtté Válás Réme cím és egy erről szóló történet talán jobban rezonált volna ezzel a közönséggel.

Frissítés

Közben felhívták rá a figyelmem, hogy Rowlingék azért nem viccelnek, amikor a rajongókat akarják lehúzni, ez a szövegkönyv ugyanis csak az előzetes változat, 2017 elején majd az is megjelenik külön, ami végül pontosan elhangzott a színpadon. Sietni kellett a határidőkkel, na. Vagy ilyesmi.

*

A képeket a Harry Potter-színdarab honlapjáról csentük.