Addig feszítik a húrt a „fejlett Nyugaton”, hogy a végén még tényleg odacsapnak az oroszok valamelyik európai városnak

Ha egy rendszert belső válságok sújtanak, a vezetők gyakran próbálnak ebből egy háborúval – vagy legalábbis annak lebegtetésével – kiutat keresni. 

de a hidegháborúnak is ez volt az éltető eleme. Lentiben, ahol én a nyolcvanas években katonáskodtam, az olasz hegyivadászok támadását vártuk, s bár ezen a lelke mélyén természetesen mindenki röhögött, a hivatalos álláspont mégis ez volt, és szerencsétlen meghasonlott, elgyötört, alkoholista tisztjeinknek ezt kellett kommunikálnia. Miközben egyébként a dandár minden hétfőn, ugyanabban az órában, teljes létszámban felsorakozott az alakulótéren, tehát az egész állományt két perc alatt meg lehetett volna semmisíteni egy jól irányzott rakétával.

de tartok tőle, hogy nem voltak emiatt álmatlan éjszakáik.

Mintha ezek az idióta szlogenek és tervek kaptak volna új erőre, de ezúttal a jólétbe ájult, és attól teljesen eldeformálódott Nyugatról. Ahol a hosszú békeidőszak, az elképzelhetetlen luxus (igen, az emberiség történelmében soha ennyi ember ilyen életszínvonalon még nem élt) kitermelte azokat a torz lelkületű politikusokat (és mivel általános választások vannak, bizony ennek felelősségében osztozniuk kell a polgároknak is), akik

A németek jók gazdaságban, a kultúra megannyi ágában és fociban, de államot szervezni, egyben tartani, a környezetükkel békében meglenni, a diplomáciát megfelelően használni nem nagyon tudják. Egységes államot csak 1871-re tudtak összegrundolni, ami szűk nyolcvan év múlva – két borzalmas világégéssel a háta mögött – kettévált, hogy újraegyesülése után bő harminc évvel már megint háborúra készüljön.

Most még indokolatlanabbul, mint legutóbb; az első világháború után ugyanis olyan békét kényszerítettek Németországra, ami magában hordozta az újabb konfliktus születését, és – akárcsak minket – kényszerpályára lökte őket; amire persze lehetett mutogatni, hogy lám-lám az agresszor.

A második világháborúban a németeken kívüli nyugat nem volt finnyás összefogni a bolsevik Szovjetunióval, és a végén nem két kelet-ukrán megyét, hanem fél Európát szó nélkül odaadták az oroszoknak, most azonban már a NATO holland főtitkára,

(Hogy miért nem 1945-ben világosodtak meg?) Közben a fegyverkezés, a sorkatonaság újbóli bevezetése, a polgárok felkészítése egy háborús konfliktusra mind-mind részévé vált az európai hétköznapoknak. 

„Németország egyszerre hátország és célpont”, jelentette ki André Bodemann, a német hadsereg operatív irányítóparancsnokságának helyettes parancsnoka. A vezérezredes arra figyelmeztette a vállalatokat, hogy már most tegyenek megelőző intézkedéseket. „Jogilag ugyan nem vagyunk háborúban, de már nem is békében. Egy hibrid szakaszban vagyunk…” 

Persze a nyugati civilizációt, békét és rendet csakugyan fenyegeti veszély, de nem az olasz hegyivadászok (bocsánat, az orosz harckocsizók) jelentik ezt elsősorban. A német társadalmat, energiabiztonságot egyelőre nem az oroszok támadják és veszélyeztetik, ahogy Nyugat-Európát sem, hanem sokkal inkább a migrációból fakadó belső problémák, merényletek.

Miközben váratlanul a falra festettek egy orosz ördögöt, aközben a valódi terrorcselekményeket, polgárháborús szituációkat, a hagyományos kultúra lecserélődését, a civilizációs kihívásokat elbagatellizálják, sőt azokat, akik erre fókuszálnak, megbüntetik.

Elképzelhető, hogy a vége tényleg az lesz, hogy a provokált, megalázott, fenyegetett oroszok csak odacsapnak valamelyik európai városnak, és

Csakúgy, mint amikor a belengetett ukrán NATO-csatlakozás potenciális ellenséges támaszpontokat jelentett volna a Krímben vagy a Donyec mentén.

***

(Nyitókép: Mikhail Klimentyev/Sputnik/AFP)

***