A venezuelai drogháború és a felelősség kérdése

„A világ figyelme, legalábbis ami a drogharcot illeti, ismét Latin-Amerikára szegeződik.

A hadműveletek — melyek során már több hajót, sőt tengeralattjárót megsemmisítettek — új fejezetet nyitnak a régió és Washington feszült kapcsolatában. De talán ennél is fontosabb kérdéseket vetnek fel arról, mit jelent ma a »drogháború«, hol húzódik a határ az önvédelem és a szuverenitás megsértése között, és hogy milyen eszközökkel lehet a bűn elleni harcot a civilizáció védelmének, nem pedig annak feladásának szolgálatába állítani.

A »drogháború« kifejezés az 1970-es évek Amerikájához kötődik, amikor Richard Nixon elnök hirdette meg a kábítószer elleni totális harcot. Az akkori cél kettős volt: a bűnözés visszaszorítása és a társadalmi rend helyreállítása. Az elmúlt évtizedek azonban bebizonyították, hogy a probléma nem pusztán rendészeti vagy egészségügyi természetű. A kábítószer-kereskedelem mögött politikai, gazdasági és kulturális összefüggések húzódnak — sőt, mára geopolitikai dimenziót is öltött.

Az Egyesült Államok friss műveletei, melyek közvetlenül Venezuela partjainál történtek, ezt a tendenciát viszik tovább — de immár a katonai logika eszközeivel. Washington hivatalos álláspontja szerint az akciók célja a kábítószer-szállítmányok megállítása, a bűnszervezetek logisztikai láncainak felszámolása és a nemzetközi biztonság védelme. A Fehér Ház közlései szerint az elfogott hajók, repülők és rejtett tengeri útvonalak nagy része a venezuelai partokról indul, vagy ott kap utánpótlást. A döntéshozók szerint a fellépés nem Venezuela ellen, hanem a drogkereskedelem ellen irányul. Ugyanakkor nehéz elválasztani a kettőt, hiszen Nicolás Maduro rendszere évek óta nemzetközi viták és szankciók célpontja, az Egyesült Államok pedig korábban is többször célzott arra, hogy a venezuelai elit egy része maga is érintett a csempészeti hálózatokban. A mostani lépések — hajók megsemmisítése, titkos műveletek engedélyezése, fokozott CIA-jelenlét a karibi térségben — ennek a stratégiai vonalnak a folytatásai. A kérdés az, meddig tartható fenn a kábítószer-ellenes hadviselés jogi és erkölcsi alapokon úgy, hogy közben ne sodródjon át egy szuverén ország elleni katonai akcióba.

Diplomáciai tiltakozásokat nyújtott be az ENSZ-hez, és a Biztonsági Tanács rendkívüli ülését kérte. Jogászok és nemzetközi megfigyelők rámutatnak: az akciók jogi megítélése nem egyértelmű. Az Egyesült Államok a nemzetközi önvédelemre, illetve a »nemzetközi bűnszervezetek elleni fellépés« elvére hivatkozik, ám ezek az indokok a klasszikus nemzetközi jogban nem képeznek automatikus felhatalmazást katonai akciókra egy másik állam területén. A szuverenitás elvének megsértése mindig kényes ügy — különösen akkor, ha a cél valóban nemes: a drogkereskedelem visszaszorítása. A morális és politikai felelősség határvonalai itt elmosódnak: az egyik oldalon ott a bűn, amely milliókat pusztít, a másikon az államok önrendelkezési joga, amely nélkül a világ anarchiába süllyedne. A konzervatív gondolkodás egyik alapelve, hogy a rendet nem lehet rendetlenséggel megteremteni. A bűn elleni harcban is érvényes az arányosság, a jog és a legitimitás tisztelete. Az erő, ha nem kíséri erkölcsi felelősség, végül saját céljait ássa alá.

A kereslet mindig a fejlett világban volt a legerősebb — épp ott, ahol a jólét, a szabadság és az individualizmus bősége paradox módon üressé, céltalanná tette sokak életét. A drog nem egyszerűen élvezet vagy függőség kérdése. Kulturális tükör is: a nyugati ember menekülése a valóság elől, az identitás és közösség elvesztésének fájdalma. A dél-amerikai falvakban termelt kokain vagy heroin csak tünete annak a civilizációs repedésnek, amely a fogyasztói világot átszövi. A konzervatív gondolkodás nem a elsősorban a büntetésre, hanem a gyökerek megértésére törekszik. A rend alapja nemcsak a törvény, hanem a morális rend is: a család, a közösség, a hit, a munka és a felelősség tudata. Amíg ezek az alapok gyengék, a drog mindig utat talál — akár Venezuelában, akár New Yorkban, akár Budapesten.

Az amerikai fellépés önmagában nem ördögtől való. Egy felelős nagyhatalomnak joga és kötelessége is, hogy megvédje polgárait a nemzetközi bűnözéstől. Az Egyesült Államok tengerpartjain évente tonnaszámra érkezik a dél-amerikai kábítószer, és az ebből származó halálesetek, családtragédiák, társadalmi költségek valósak. Ugyanakkor az erő alkalmazása — különösen külföldön — mindig erkölcsi próbatétel. Ha a műveletek titkosak, ha a célpontok megsemmisítése civil életeket követel, vagy ha a beavatkozás politikai nyomásgyakorlásként is értelmezhető, akkor a »harc a gonosz ellen« könnyen válhat önmaga karikatúrájává. A határozottság nem egyenlő a vak elszántsággal. A konzervatív szemlélet számára a mérték, a fegyelem és az erkölcsi önkorlátozás ugyanolyan erény, mint a bátorság. Egy háborút — még ha »drogháborúnak« nevezik is — csak akkor lehet megnyerni, ha nem veszítjük el közben azokat az értékeket, amelyekért elvileg küzdünk.

A régióban Brazília, Kolumbia, Peru és Mexikó is saját küzdelmét vívja a bűnszervezetekkel. A kartellek mára olyan mértékben beépültek a helyi gazdaságokba és politikai rendszerekbe, hogy szinte párhuzamos államokat hoztak létre. Ebbe a közegbe lépett be az Egyesült Államok, amely saját határain belül már nem tudja kezelni a drogprobléma társadalmi következményeit.

A Nyugat — és benne Amerika — akkor tud hiteles lenni a drogellenes küzdelemben, ha saját társadalmaiban is helyreállítja azokat az értékeket, amelyeket a drog lerombol: a családot, a közösségi szolidaritást, a hitet, a rend iránti tiszteletet. Az erő önmagában nem elég. A modern világ túlságosan hozzászokott ahhoz, hogy minden problémát technológiával, pénzzel vagy fegyverrel oldjon meg. A drog elleni harc azonban lelki és kulturális kérdés is. Nem lehet bombákkal megszüntetni a hiányérzetet, amely a függőség gyökerében rejlik. Egy valóban konzervatív megoldás ott kezdődik, ahol a politika véget ér: a családban, az iskolában, a közösségben. Ott, ahol az ember megtanulja, hogy az életnek értelme van, hogy a fájdalmat nem kell elnyomni, hanem fel kell dolgozni, és hogy a szabadság csak felelősséggel együtt létezik.

A venezuelai drogháború figyelmeztetés is lehet mindannyiunk számára. A civilizáció akkor őrzi meg önmagát, ha nem hagyja, hogy a bűn és a káosz átvegye az irányítást, de közben nem is válik saját tükörképévé — hideg, gépies, érzéketlen erőgépezetté. A konzervatív politika lényege mindig az volt, hogy a rendet és az igazságot együtt lássa: nem az egyik a másik ellen, hanem a kettő egymást erősítve. A drogháború valódi tétje nem csupán az, ki uralja a karibi tengert vagy a dél-amerikai kikötőket, hanem az, meg tudja-e őrizni az emberiség az erkölcsi rend iránti hitet. Az amerikai beavatkozásnak lehetnek rövid távú eredményei — kevesebb drogszállítmány, meggyengült kartellek, ideiglenes biztonságérzet. De a hosszú távú győzelem csak akkor jöhet el, ha a társadalmak — mind Északon, mind Délen — újra felfedezik, hogy a szabadság nem korlátlanság, a jólét nem öncél, és a rend nem ellenség, hanem az élet feltétele.

Mert a gonosz legyőzéséhez nem elég a hatalom: hit, mérték és emberi tartás is kell.”

Nyitókép: Brendan SMIALOWSKI, Federico PARRA / AFP

***