Tíz év wirschaffendas: a határtalan német ambíciókat sikerült felhabarni nyolc mázsa öngyűlölettel

Angela Merkel az én-szobrát faragja
Cseppet sem érdekli Ajrópa haragja
(Német népköltés, 2025, részlet)

Kevés az olyan háromszavas német mondat, amit az átlagmagyar fejből, nyelvtanilag helyesen, álmából felkeltve is idézni tud.

Öles léptekkel közelít egy „jeles” évforduló: e hónap utolsó napján évtizedessé öregbedik a XXI. századi európai történelem tragikusan ikonikus mondata, egyben élethazugsága. Hogy van-e bármit ünnepelni a „jeles” évforduló alkalmával, persze erősen kérdéses. Ezért indokolt az idézőjel, mert bár a bevett szóhasználatnak nem igazán felel meg, amiről most szólni szeretnék, mégis egy jelről van szó.

amikor a köznevesült wirschaffendas utóéletéről morfondírozik. Akkor meg különösen, ha a hírneves önfényezéséletrajzi kötet után – amit még az európai értelemben vett progresszió Auróra cirkálója, a Politico is kénytelen volt 736 oldalnyi elviselhetetlen öntömjénezésként értékelni – jubileumi turné is kerekedik az évfordulóra.

Történt ugyanis, hogy a WDR (Westdeutscher Rundfunk, Észak-Rajna-Vesztfália tartomány közmédiája) a „jeles” évforduló alkalmából egy vacsorával egybekötött beszélgetést szervezett egy berlini szír étterembe. A találkozót a leírás szerint Angela Merkel kezdeményezte, mondván: „túl gyakran beszélünk azokról az emberekről, akik hozzánk jönnek, de talán nem elég gyakran beszélünk velük.” Bár egynémely esetben ennek nyelvi akadályai is adódhatnak, szerencsére itt nem ez a helyzet, hiszen a kellő műgonddal összeválogatott asztaltársaság minden tagja legalább elfogadható szinten beszél németül, többen pedig kifejezetten jól.

Sok ilyen – emberileg tökéletesen érthető – alacsony valószínűségből áll össze kisebb-nagyobb közösségek történelme és sorsa.

Fa Nándor válaszolta azt a minapi nagyinterjúban elhangzó „De akkor mik a valóban nagy dolgok?” kérdésre, hogy „Azok a nagy dolgok, amik egy nagy közösség életét drámaian befolyásolják. Egy nemzet életét például, vagy egy kontinens életét.” Ha ezt elfogadjuk igaznak – és miért is ne tennénk –, akkor Angela Merkel kétségkívül nagy dolgot vitt végbe tíz éve. 

E felvetés a wirschaffendas által fémjelzett gondolkodáshoz is közelebb visz minket. Birodalmak gondolkodnak így az emberről. Darab-darab, édesmindegy, ki honnan jött, mi majd adunk neki új nevet, identitást és világképet. Mindegy, hogy dák, trák, főníciai vagy zsidó, csak legyen jó római.

Minden mindegy, csak legyen jó amerikai.

Soldier boy / Made of clay / Now an empty shell – ahogy a Metallica a heavy metal ikonikus albuma, a beszédes című Master of Puppets album még beszédesebb, Disposable Heroes névre hallgató opuszában. Ugyanazon ember, aki közössége számára egyén, a birodalom számára felhasználható eszköz és cserélhető, egységsugarú darabáru – átlényegülése után már nem is aki, hanem ami.

Minden valamirevaló birodalom identitáscserét kínál alattvalói számára; általában el is várja azt tőlük.

Egy német vezetésű európai birodalom gondolata millió szempontból viccnek is rossz (a harmadik próbálkozásra nézvést különösen), az egyik legkomolyabb gyakorlati bökkenő ugyanakkor, hogy efféle mentális integrációra a képességnek írmagja sincs meg. Ahogy Hamvas Béla 1940-ben írta A németség jelleme című rövid írásában: „(...) jellemző példa, hogy a német sors milyen fontos ma Európának, de még fontosabb a német népnek. Európa nem bír vele – meg kell vallani, a német nép maga sem.” Vajon mi változott itt nyolcvanöt év alatt? Legfeljebb annyi, hogy a határtalan ambíciókat sikerült felhabarni nyolc mázsa öngyűlölettel, ami nem a legjobb alapanyag, ha közös identitást kéne valamire építeni.

„Az emberkebel / Korlátot kíván, fél a végtelentől, / Belterjében veszt, hogyha szétterül; / Ragaszkodik a múlthoz és jövőhöz; / Félek, nem lelkesűl a nagyvilágért, / Mint a szülők sírjáért lelkesült. / Ki a családért vérét ontaná, / Barátjáért legfeljebb könnye van.” – mondja Ádám Lucifernek, miközben a falanszter felé repülnek, és agya hátsó zugába már belibben a baljós árny.

Amely keserű kenyérből persze elsősorban a személyes védelmi vonalakat kiépíteni kevésbé képes átlagpolgárnak jut, az Altbundeskanzlerin boldogan élvezheti a levanti finomságokat az önnön dicsfényében fürdőzés fáradságos munkája közepette.

Sok probléma van ezzel, most csak három mozzanatot emelnék ki. Az egyik ugyanaz a szelektív részvét, amely korábban Krasznahorkai László világhoz való hozzáállása kapcsán is terítékre került: miért kellene azon az attitűdön bármit méltányolni,

A másik: „Ezek nem az én értékeim” – hangzik fel egy ponton, valami ezerszer elcsépelt toposz és a szokásos Rontó Pál falra festése kíséretében. Egy közösség, illetve egy első számú politikai vezető esetében az álmoskönyv szerint sok jót nem jelent, ha a személyes hordalék ilyen mélységben türemkedik be a közösségi döntéshozatal terepére.

A harmadik: Olaf Scholzot rászorította még az oly’ áramvonalasított német média is, hogy legalább néhány, végtelenül kínos perc erejéig szembesülni kényszerüljön a német állam illegálisbevándorlás-ügyi teljesítményének a szó legszorosabb értelmében vett gyászos következményeivel.

De ha meg is történne, sok relevanciája már amúgy sincs, legfeljebb az átlagpolgár igazságérzetének tudna valami apró placebót szolgáltatni. Holott – ahogy azt Sayfo Omar, a téma szakavatott ismerője nemrég lakonikus tömörséggel megállapította – az a hibás, aki beengedte az integrálhatatlan tömegeket.

De ha már „jeles” évforduló, jegyezzük meg azt is, hogy idén lesz tizenöt éves Thilo Sarrazin váteszi műve, az írás a falon: a magyar fordításban is elérhető Deutschland schafft sich ab. A sors kegyetlen iróniája, hogy az SPD-s (onnan először kiutált, majd egy évtized szorgos munkájának eredményeként végül ki is zárt) Sarrazin kasszandrai jóslatát a CDU-s Merkel teljesítette be.

Schaffen és (ab)schaffen, mégis micsoda különbség. Mindenki eldöntheti magának, kinek lett igaza inkább: Kasszandrának, vagy Átreidész Agamemnónnak.

Nyitókép: ROBERTO PFEIL / DPA / dpa Picture-Alliance via AFP