A nemrég Afganisztánt is megjárt szakértő mindezt azzal egészítette ki, hogy Afganisztánból eleve más társadalmi csoportok érkeznek, mint akár a Közel-Keletről.
„Egy szíriai például abba szocializálódott, hogy van körülötte egy ország, amely működik – és ami romba dőlt a közelmúltban a háború miatt. Ehhez képest Afganisztánban fél évszázada megbomlottak a társadalmi struktúrák, nagyon sok afgán, aki most érkezik Európába gyakorlatilag pakisztáni menekülttáborokban, egyéb helyeken élte le az életét” – fejti ki Sayfo, aki szerint az a legnagyobb baj, hogy senki nem szűrte meg Európában, kit lehet beengedni és kit nem. És ezek az emberek jellemzően kollektív társadalmakban szocializálódtak, nem európai közegben, teszi hozzá a kutatási vezető, így van egyfajta elvárásuk Európától, amit a média és a közösségi média formált, akár az itt élő honfitársaik révén. „Aztán Európában persze rádöbbennek arra, hogy a hétköznapok kegyetlenek, alapvetően a társadalom nem fogadja be őket, hogy azért emberünknek nem lesz azonnal háza, autója, pénze, s megindul az elidegenedés” – fogalmaz Sayfo, kiemelve: ezek az emberek gyakran küzdenek pszichés problémákkal, amelyek feldolgozásában senki sem segít nekik, nem is segíthet, hiszen Európa nem tud százezreket, milliókat kezelni, vagy akár csak monitorozni. S aztán erre az alapállapotra jön rá a sokszor vallási alapú radikalizálódás, vagy éppen csak egyéni kétségbeesés, ami egyre gyakrabban és egyre kiszámíthatóbban a müncheni merénylethez hasonló eseményekben csúcsosodik ki. De akár vallási, akár egyéni problémák vezetnek ide, minden esetben az idegenség érzetéhez kötődnek ezek a támadások; nem valószínű, hogy a Verdi nevű szakszervezettel lett volna bármi baja a mostani elkövetőnek, egyszerűen csak itt volt sok ember kis helyen, ahol nagyot tudott „tarolni” – summázza Sayfo, aki szerint az a hibás, aki beengedte ezeket az embereket.