Az óceánon az ember egy másodpercre sincs otthon. Ott a bálnák, a viharfecskék, az albatroszok vannak otthon – Fa Nándor a Mandinernek

Mielőtt bekapcsoltam volna a diktafont, azt mondtam, hogy az úgynevezett nagy dolgokról szeretném faggatni, mire azt válaszolta, hogy olyanok nincsenek. Ezt hogyan értette? 
Úgy értettem, hogy a maga helyén, a maga közönségének minden dolog nagy. A nagy dolog az, ami távol van tőlünk, és csak rácsodálkozó tekintettel nézzük. Amik az egyszerű, hétköznapi életünket kitöltik, azok csak dolgok. 

De akkor mik a valóban nagy dolgok? 
Azok a nagy dolgok, amik egy nagy közösség életét drámaian befolyásolják. Egy nemzet életét például, vagy egy kontinens életét. De nem szeretnék okoskodni, nem szeretném eljátszani a tudósembert, aki hitelesen tud nyilatkozni effélékről, ilyen emberekből úgyis nagyon sok van már. 

Itt, a Velencei-tó partján kezdődött az ön története.
Agárdon kezdődött a vizes életem. Már gyerekkoromban sokat jártam ide strandolni, ez volt a legközelebbi víz. Akkoriban nem így nézett ki a tó, nem voltak ekkora összefüggő vízfelületek, nagyrészt nádas volt csatornákkal, öblökkel. Agárdon volt egy nagy strand. Közben mégis birkózó lettem, ami bevitt a terembe, a szőnyegre. Egy sérülés kellett ahhoz, hogy visszajöjjek a víz mellé, a kajak-kenuba. Volt egy térdsérülésem, amiről először azt hittem, hogy csak átmeneti. Aztán annyira beszippantott a vízi sport, hogy eszem ágában sem volt visszamenni az izzadságszagú terembe. Akkoriban kezdett dinamikusan változni a Velencei-tó. Kotortak, építettek mindenhol. Springer Feri bácsi csinált a mocsárból tavat, neki megvoltak ehhez a bekötöttségei az agrárminisztérium államtitkáraként. Nagy erőket tudott megmozgatni, a politika meg hagyta, mert úgy gondolta, hogy ez jó célt szolgál. Feri bácsi imádta az ifjúságot; bár sajátja nem volt, mindent megtett a gyerekekért. Nekünk varázsolta tóvá a mocsarat. Az itt élők imába foglalhatják a nevét. Huszonhét éves koromban kezdtem vitorlázni, aminek az volt a közvetlen oka, hogy kezdtem belefáradni az élsportba, és meghalt a legjobb barátom is, akivel mindent együtt csináltunk. Akkor már javítottam hajókat, készítettem lapátokat. Volt vitorlásszakosztály is, hamar átmentem oda. Kikapcsolódásként tekintettem rá, a kenuzás már fájt. A vitorlázás vonzott, beszippantott. Hamar válogatott lettem, utaztam, versenyeztem. 1984-ben az olimpiai bojkott nekünk is felborította a pályát. De akkor már egy ideje dolgoztunk Gál Józsi barátommal egy hajón, a Szent Jupáton, amivel meg lehet kerülni a világot. Ez volt a „fejlövésünk”. 

Mi ennek a „fejlövésnek” az előtörténete? 
Volt egy szoros baráti körünk kajakosokból, kenusokból. Szinte együtt éltünk. Ebben a körben volt egy szűk mag, tele kalandvággyal. 

Ez volt a vágyunk. Aztán pont az a barátom halt meg, aki ennek a szellemi atyja volt, így nem lett semmi a dologból. Közben olvastam egy könyvet Sir Francis Chichester földkerülő útjáról. Ez volt az első nagy fertőzés. A könyvet Gál Józsi barátomnak is a kezébe nyomtam, rá is nagy hatással volt. A Kilimandzsárót elfelejtettük, és elhatároztuk, hogy építünk egy kis vitorlást. Minden szabadidőmet a Szent Jupátra fordítottam, az egyesületünk is támogatta a munkánkat. Naiv lelkesedésünkben megépítettük a hajót, és megtanultunk sok mindent, ami ehhez kell. Aztán szembesültünk azzal, hogy se útlevelünk, se vízumunk nincs. Ebből a világból ezek nélkül nem volt kiút. 

Tengeri tapasztalata volt már? 
Válogatottként én akkor már vitorláztam tengeren, de Gál Józsinak nem volt efféle tapasztalata. Tőlem hallott ezt-azt, viszont el is hitte, amit hallott. Jó társ volt, jó lélek, tele ambícióval. Ma is nagyra becsülöm őt. 

Ha nem volt se útlevél, se vízum, mi volt az ötletük az indulásra? 
A hatalom felsőbb köreiből az a jótanács érkezett, hogy szökjünk meg. 

Különös jótanács. 
Bementünk mindenféle szövetségekhez, és mindenhol kerek szemmel néztek ránk. Hároméves útlevelet akarunk? Az lehetetlen, olyan nincs, ne vicceljünk már. Aztán találkoztunk Schmitt Pállal, aki azt mondta nekünk: „Srácok, ez baromi jó, nincs egy harmadik hely a hajón?” Fölajánlotta, hogy ad nekünk egy egy hónapos sportszolgálati útlevelet, amivel kimehetünk, aztán ne jöjjünk haza. Tehát disszidálásra biztatott bennünket. Igaza is volt, ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy elindulhassunk. Megfogadtuk a tanácsát. 

Ehhez mennyi pénz kellett? 
Az én esetemben mínusz négyszázezer forint. Induláskor ennyinél jártunk. Már Fokváros környékén vitorláztunk, amikor beszállt egy-két szponzor – Lehel Hűtőgépgyár, Helia-D –, látván: nem azért indultunk el, hogy útközben meghaljunk. Egy itthoni sajtós kollégánk, Szitnyai Jenő intézte. 

A családja mit szólt az egészhez? 
A családom édesanyámból állt, két testvérem akkor már disszidált, egy bátyám saját családban itthon. Izgalmas sztoriként érdekelte őket, véleményük nem nagyon volt róla. Anyám azt mondta: „Nem tudom, hová mész és miért, lebeszélni nyilván nem tudlak róla, úgyhogy vigyázz magadra!” Büszkének látszott, amikor hazaértünk, de nem mondta akkor sem. Életében nem látott tengert addig, Abbáziában várt ránk. Könnyfakasztó pillanat volt. Anyámat látni a tengerparton, aki soha nem járt addig még a város határán kívül sem. 

Milyen hosszúra volt tervezve ez az út? 
Háromévesre terveztük. Az volt a terv, hogy eljutunk Sydney-ig, felhajózunk Polinéziába, és a szigetek között hajózva eltöltünk egy évet, majd onnan megyünk tovább. Aztán több okból nem ezt a verziót választottuk. Sydney-ben úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk Polinéziát, és a legrövidebb úton hazatérünk. 

Akkor járt először az óceánon? 
Igen, mindkettőnk számára fehér folt volt addig.

Emlékszik az első óceáni élményére? 
Nagyon érdekes volt Gibraltárnál kihajózni az Atlanti-óceánra. A navigáció abból állt, hogy volt egy szextánsunk, mértünk, számoltunk. A régi, évszázados módszerekkel. Fénymásolt autótérképekkel indultunk, amelyeken a tenger csak egy szürke folt volt. Meglehetősen kockázatos dolog volt, de nem izgatott minket. Később aztán lettek rendes térképeink. Az óceánra visszatérve: a hajó alól eltűnik a mélységmérő jel, több kilométer víz van az ember alatt, ez azért nem akármi. A méretek megfogják az embert. Minket ez izgalommal töltött el, nem félelemmel. Mindig az aktuális problémákkal foglalkoztunk útközben, 

Ott léptéket vált az ember. 

Gondolom, adódtak kockázatos helyzetek az első útjukon. 
A Szent Jupát erősen, biztonságosan megépített kishajó volt, abban biztosak voltunk, hogy mindent kibír. De ez azt is jelentette, hogy esik-kel. Négyszer borultunk útközben, utoljára ráadásul hosszában. Egy hátulról érkező húszméteres hullám hosszában borította fel. 

Az milyen érzés? Ilyenkor mi történik az emberben? 
Az időérzékem megváltozott, az biztos. Kint voltam a kormánynál, már besötétedett. Akkor már egy hete erős szél fújt, nőttek a hullámok. Ahogy a hajó borult, én elrepültem. Szerencsére be voltam kötve egy nyolcméteres kötéllel. Amíg a víz alatt voltam, gondolkodtam pár apróságon. 

Éspedig? 
Semmi extra. Három dologra emlékszem. Az első az volt, hogy tudom, négyfokos a víz, de nem fázom. A másik, hogy levegőt kéne vennem, de nem hiányzik. A harmadik az volt, hogy vajon a hajó hol van. Elvileg valahol mögöttem, fölöttem. Amíg ezeken gondolkodtam, egy rántás kitépett a vízből. A következő hullámban a tőkesúly visszaállította a hajót, én meg repültem föl. A hátsó árbócmerevítő fölött repültem el, az tépett ki a vízből, mikor álltunk fel, aztán én vissza a vízbe. Lobogtam a hajó mögött, míg végre vissza tudtam húzni magam. Később a versenyhajókon már nem történt velem ilyesmi. 

Miért nem? 
A Szent Jupát egy lassú, kis hajó volt, nem volt „szökési” sebessége. Egy versenyhajó a hullámoktól begyorsul, el tud menekülni előlük, ez a kis hajó nem tudott gyorsulni. A későbbi hajóimon ennél sokkal durvább dolgok történtek, de ilyenek már nem. 

Ha tengernél vagyok, mindig elmerengek azon, hogy a Föld igazi látképe tulajdonképpen ez: a nyílt víz látványa, s a szárazföld látványa valójában kivétel. Erre hogyan áll át az ember tudata? 
Az első, ami utoléri az embert ebben az irdatlan térben, hogy szembesül a méretekkel. Az emberi társadalomnak vannak egyedei, akik légkondicionált vagy fűtött szobákban jól kitalálják, hogy miként lehet meghódítani a természetet. Nekem mindig az volt a gondolatom, hogy gyere ide, komám, és hódítsd meg itt. Itt, 

Az ember soha. A déli óceánokon nincs hajózás. Évente három-négy hajó jár arrafelé, de hamar menekülnek is onnan. Amikor az ember szembesül ezekkel az irdatlan erőkkel, akkor elgondolkodik azon, hogy mit is akarunk mi meghódítani. Szívesen beszélgetnék azokkal a tudósokkal, akik ezt a teret meg akarják hódítani, másrészt azokkal a környezetvédőkkel, akik látnak három-négy eldobott petpalackot, és azonnal meg akarják menteni a Földet, amiből jól megélnek. Mert ott nagyon nem az van, én nagyon nem azt láttam, mint amivel itt tele akarják hinteni az emberek fejét. 

Miért, mit látott, mi van arrafelé? 
Mondok egy példát. Az Atlanti-óceánon jövök fölfelé, már az Egyenlítő fölött járok, amikor belefutok bizonyos úszó szigetekbe, amiket szemétszigetnek nevez a zöldtársadalom. A szemétsziget a valóságban egy moszatfajta, olyan, mint a tépőzár. Kis bokrokban nő a felszínen, és telepekké áll össze. Ha éppen arra jár egy nejlonzacskó vagy egy műanyag palack, megakad benne. Úszik egy ilyen moszatsziget, rajta néhány potyautas szeméttel. Ezt nevezik úszó szemétszigetnek. Nem állítom, hogy nincsenek szemétszigetek a civilizáció közelében, de a nyílt vizeken soha nem láttam ilyet. Soha nem hallottam környezetvédőket arról beszélni, hogy például a francia vagy a spanyol partok mentén napelemmel működő robothajók éjjel-nappal szemetet szednek. Ezekről nem hallunk semmit. A riogatás leginkább a pénzről szól. Részletvalóságokból próbálnak jól megélni. Mondok egy sokkal súlyosabb példát: az óceánparti metropoliszok tengeri környezetét. Induljunk ki egyből, New Yorkból. Egy évszázadon keresztül kihordták az összes szemetét az óceánba. Szemétgyűjtő autók kompokra hordták a szemetet, ezek a kompok aztán kimentek egy adott területre New Yorktól délre, és ott beborították az óceánba. Megyényi a terület, ahol apálykor ezek a szeméthegyek kilátszanak a vízből, a térképeken viszont 100–400 méter a vízmélység. Már betiltották a módszert, de amikor először New Yorkban jártam, még láttam járni ezeket a kompokat. Akkora a szeméthegy a víz alatt, mint a Kárpátok, és folyamatosan oldódik. A Golf-áramlat meg Európa felé hozza mindazt, ami ott kioldódik. Ilyen szeméthegyek vannak a többi tengerparti metropolisz mellett is biztosan, csak senki nem beszél róluk. Ember meg nem mondja, mik lesznek ennek a következményei. Irgalmatlan, jellemtelen túlzásokat hallani más dolgokkal kapcsolatban, ezeket nehezen viselem. A nemzetközi környezetvédő szervezetek sem a lényegről beszélnek, hanem jobbára az ellenőrizhetetlen túlzásokról. Holott ezekről a meglévő szeméthegyekről kellene beszélniük. 

Amikor az első földkerülésükön jártak Gál Józseffel, mi volt az összbenyomásuk a hirtelen önök elé táruló világról? 
Óriási újdonsághalmaz zuhant a nyakunkba. Az első, amit megéltünk, hogy nyomokban sem leljük a világban mindazt, amit addig hallottunk róla. Amit itthon a hírekből hallhattunk, az egyszerűen nem volt igaz. A „kiváló” létező szocializmusból nem volt érdemes elkívánkozni. Ehhez képest mindenhol azzal szembesültünk, hogy az emberek normálisan élnek egymással, kivéve ott, ahol valamilyen érdekből belekavarnak a természetes közösségek életébe. 

Földrészről földrészre mentünk, mindenhol ezt tapasztaltuk. 

Halvány emlékeim vannak arról, hogy a rádióban heti rendszerességgel számoltak be az útjukról. Hatalmas volt az érdeklődés. 
Ennek ellenére nem tudtuk, hogy mi lesz, ha hazajövünk. Mivel illegálisan mentünk el, nem tudtuk, nem vár-e bennünket letartóztatási parancs. 

És mi lett? 
Még Abbáziába visszaérve sem tudtuk, hogy mi lesz. Nagy, süket csönd. Aztán már itthon az első meghívó egy élménybeszámolóra a Fehér Házból, az MSZMP központjából jött. Elmentünk, és a vezető magyar kommunistáknak meséltünk arról, hogy mit láttunk a világban. 

Rendhagyó előadás lehetett. 
Az volt. Néma csöndben ültek. Elhangzott első kérdésként, hogy „Nándor, maguk útközben miből éltek?”. Mondtam az illetőnek, hogy nem fogja elhinni, de dolgoztunk. Ausztráliában például öt hónapot dolgoztam. Bútort restauráltam, hajót építettem, kávét mértem, kőműves mellett dolgoztam, ami jött. Mondtam az illetékeseknek, hogy itthon háromévente ötven dollárt lehet hivatalosan váltani, ezzel szemben kint naponta százötvenet kerestem. Ezek az emberek, élet-halál urai udvariasan hallgattak bennünket, és nem tudtak az egésszel mit kezdeni. Akkor már bomladozott a rendszer. Nem akarom azt állítani, hogy nekünk ehhez közünk volt, de talán hozzátettünk mi is egy szöget a koporsóhoz. 

Tehát nem voltak retorziók. 
Nem, eltekintettek tőle. Egy rövid utóélete volt, amikor az első BOC Challenge-re neveztem. Postán feladtam a nevezési papírokat és benne tízezer dollárt, ami a nevezési díj volt. Utalni nem lehetett, csak postán elküldeni. Ez 1989 tavaszán történt. Eltelt pár hét, amikor kaptam egy idézést a Fejér Megyei Bíróságtól. Az ügyemet tárgyaló bíró asztalán ott hevert a küldeményem. „Maga megpróbált devizát kicsempészni Magyarországról” – mondta. Elmagyaráztam neki, hogy a levél a nevezésem és a díj egy olyan versenyre, amiről az egész ország tud, egyébként a pénzt a bátyáimtól kaptam erre a célra. Végül salamoni döntést hozott: nem emel vádat ellenem, mert érti a dolgot, viszont a nevezési díj ötven százalékát elkobozzák a magyar állam részére, ötven százalékot visszakapok. Mondtam neki, hogy vagy bűnös vagyok, és akkor vegye el mindet, vagy nem, és kérem vissza az egészet. Erre azt válaszolta, hogy ne vitatkozzak, menjek a francba. Zavaros világ volt. Ezek után elmentem Bécsbe, és feladtam a nevezést újra. Semmi nem volt zöld lámpás az életünkben, mindent küzdelmekkel kellett elérni. Voltak persze mindig támogatóim, de alapvetően nekem kellett megoldanom mindent. 

A szólóvitorlázás ötlete mikor jött? 
Már az első utunk közben találkoztam ezzel. A Csendes-óceánon, a Horn-fok előtt szólóvitorlások kommunikációját hallottuk rádión, a BOC Challenge résztvevői voltak. Akkor már tudtam, hogy a maradék életemben ezt kell csinálnom. Voltak olyan útjaim is, ahol tízfős legénységgel mentünk, és volt, ahol párban. Az igazi kihívásoknál viszont mindig magamra maradtam, és persze vonzott is. 

A szólóvitorlázás a sportág csúcsa. 
Igen, a megállás nélküli földkerülés a csúcs, a Vendée Globe nevű verseny. Nehéz útvonalon, egyedül, külső segítség nélkül. 

Vannak ma olyanok a magyar vitorlássportban, akik hasonló műfajban gondolkodnak? 
Szólóvitorlázó van, balatoni szinten sokan akadnak. De ez még nemigen lépett ki az óceánra. Volt egy fiú nemrég, aki megszerezte a támogatásokat, telehintette a médiát, aztán siralmas lett a produkció. Ebben a műfajban komolyan vehető vitorlázót egyelőre nem látok. 

Hogyan hat a személyiségre, hogy az ember sokáig egyedül van az irdatlan óceáni térben? 
Itt már túl vagyunk a személyiségen. Egy idő után az ember pontosan érzi az univerzum erejét, a Teremtő erejét. Érzi azt a fajta kívülről jövő erőt, motivációt, hogy menjen, haladjon. Mindent megteszek, ami tőlem telik, de az, hogy nem ér végzetes baj, nem feltétlenül az én tökösségem csak, hanem egy külső tényezőé, ami nem racionális alapú. Rákanyarodtunk Isten szerepére. 

Kanyarodjunk rá! 
Vallásos nevelést kaptam, de volt idő az életemben, amikor kételyeim voltak, mint mindenki másnak. Aztán az óceán, az egyedüllét tanított meg arra, hogy van egy külső erő, amellyel együtt vagyok, és e külső erő nélkül én nem vagyok semmi. Ez direkt módon a természetet jelenti, indirekt módon a Teremtőt. Aki ezt kint az óceánon nem érzi meg, az egy érzéketlen tuskó, az ne is menjen oda. 

A szólóvitorlázó kollégák hogy vannak ezzel? 
Akiket közelebbről ismerek, ugyanígy. Mind a templomban fejezi be az útját. Szembesülünk azokkal az extrém erőkkel, amikkel szemben kicsik vagyunk. Azt kell megtanulnunk, hogyan haladjunk együtt ezekkel az erőkkel. Nem ellenük, hanem velük. Aztán megtanuljuk azt is, hogy ez az együtt haladás is olyan erőket igényel, ami pusztán bennünk nincs meg. 

Ezzel az egésszel a civilizációban élő emberiség nem nagyon tud már szembesülni. Nincs hol. 
Kicsit széthúzzuk a teret, és megkülönböztetjük a vallást és a hitet. Mert számomra a kettő nem ugyanaz. A vallás az, ami megpróbálja egyfajta szervezőerőként ezt a világot interpretálni. A közösségnek szóló tanításként funkcionál elsősorban. Amíg az egyénnek nincs meg a maga megalapozott, megélt hite, addig az egészet csak vallásként lehet megközelíteni. Azok az emberek, akik sokat vannak kint az óceánon, szembesülnek a hit kérdésével. A vallás a társadalomról szól, a hit az egyénről. A belső, saját világomról. Papokkal szoktam beszélgetni erről, de nem nagyon tudnak mit kezdeni ezzel. Ők ezt egyként kezelik, én pedig nem. 

Nem lehet, hogy azért alakult ki önben ez a kettőség, mert részesült olyan elementáris élményekben, amilyenekben az emberiség elsöprő többsége nem? 
Ennél tovább mennék. Voltak olyan momentumok az óceáni egyedülléteimben, amikor határozottan éreztem a Teremtő érintését és beavatkozását is néha. 

Ezek misztikus élmények? 
Érdekes módon ezeket az ember hétköznapi tényként éli meg, aztán utólag kezd az egész misztikus ködbe vonódni. Van négy-öt ilyen élményem. 

Egyet elmesélne közülük? Már amennyire elmesélhető egyáltalán egy ilyen élmény. 
Le lehet butítani ezeket a történeteket, de én nem olyan ember vagyok, hogy a tendenciózus megmentéseket szerencsének tekintsem. Az egyik ilyen élményem megmutatkozó élmény volt. Nem arról szólt, hogy éppen megúsztam valamit, hanem arról, hogy egy teljesen hétköznapi pillanatban kaptam egy jelenést, a Teremtő megéreztette, hogy ott van velem. A Horn-fok felé vitorláztam, az Andoktól nem messze, egész nap szürke felhők alatt. Mély szürkeségben megy az ember egész nap. Tudtam, hogy az Andok közelében vagyok, de nem láttam belőlük semmit, erős szél fújt hátulról. Egyszer csak, egyik pillanatról a másikra megnyílt mögöttem az ég, és a lebukó nap narancssárgán bevilágított. A következő kép tárult a szemem elé: a térképasztalnál álltam, és mintha egy óriási villanyt kapcsoltak volna fel odakint. Kiugrottam a kormányállásba, és azt láttam, hogy minden hullám, minden tajték világító narancssárga. Előttem megjelentek az Andok vonulatai, egy szirtsor, közötte a gleccserek, a tetején a hósapkák, a hósapkák fölött egy fekete felhőgerenda, amit a szél vált ki. Ebből a gerendából villámok jöttek ki. És ez az egész látvány előttem világító narancssárga. Abban a szentséges pillanatban tudtam, hogy ez az Úr érintése. Ajándékként kaptam, búcsúzóul, mert akkor már tudtam, hogy az az utolsó versenyem, hogy soha többé nem fogok arra járni. Tizenöt-húsz másodperc volt az egész, aztán ismét a mély szürkeség. Folytak a szememből a könnyek. 

Nagyon nehéz ezt szavakba önteni, de meg voltam győződve róla, hogy ez egy csak nekem szóló jelenés volt búcsúajándékként az Úrtól. Ki lehetne ezt is magyarázni, de én erre nem vagyok hajlandó. A mai napig szaladgál a hideg a hátamon, ha erre gondolok. Hatvanhárom éves voltam, tudtam, hogy ez az utolsó nagy utam. 

Kik a legjobbak ebben a műfajban? 
A franciák. Abban a versenyben már volt hét vagy nyolc szárnyashajó, ami már igazából repül, nem is úszik, mégis volt több olyan nap, amikor én mentem a leggyorsabban. 

Az utóbbi évtizedekben nyilván nagy technológiai változás ment végbe a vitorlázásban is. 
Elmondhatatlan mértékű. A Szent Jupáthoz képest eljutottunk az űrkorszakba, szó szerint. Az anyagok, a kommunikáció, minden terén. Tizenhat napra előre látjuk az időjárást például. 

Mindez nem vesz el valamit a vitorlázás varázsából? 
Szerintem nem. Azért nem, mert mindez a szerves fejlődés részeként alakult ki, nem lett beleerőltetve semmi. A technológia jelentős részét nem nekünk fejlesztette a világ, mi szedegettük össze mindazt, ami minket szolgál. Volt olyan is, amit konkrétan miattam fejlesztettek. Én a hőskorban kezdtem, egy olyan korszakban működhettem, hogy ezt a fantasztikusan nagy ugrást megtapasztalhattam. 

Hiányzik az óceán? 
Hogyne hiányozna. De az embernek tudomásul kell vennie, hogy lejárt az ideje. Rövidebb utak persze még vannak, őszre például tervezek egy transzatlanti utat egy kis csapattal. Ilyesmiket csinálok, de profi versenyeket már nem. És ezeket a rövidebbeket is leginkább azért tervezem, hogy a fiataloknak átadjam, amit lehet. 

A versenyszerű vitorlázás mellett és után mi tölti ki az idejét? 
Soha nem voltam profi vitorlázó a szó jövedelmi értelmében. Én mindig beletettem a pénzt, nem kivettem belőle. 

A mezőny többi résztvevője ilyen értelemben profi? 
A többiek ebből élnek, igen. Nekem megvolt a magam civil foglalkozása. Magam építettem a hajóimat, a magam és a támogatók pénzéből. 

Emiatt nem úgy néztek önre a többiek, mint egy ufóra? 
Azt nem tudom, inkább azt mondom kellő szerénységgel, hogy példaképként kezeltek. Amikor egy Alex Thomson, a brit vitorlázósport üdvöskéje azt mondja, hogy én vagyok a példaképe pont emiatt a komplexitás miatt, akkor nekem ezt komolyan kell vennem, és szívesen is veszem komolyan. Ha kisétálok ott a pontonra, akkor ennek a világnak a tagjai odajönnek és üdvözölnek. Persze eltelik tíz-húsz év, és minden homályba veszik majd, de most még ismernek. De ami az egyebeket illeti, én már 1993 óta kikötők építésével és tervezésével foglalkozom, van egy saját cégem. Építettem egy üzemet Székesfehérváron. Ausztriába, Horvátországba és itthonra dolgozunk leginkább. 

Arra nem gondolt, hogy megírja az emlékiratait? 
Részben már megírtam, bár azok csak szemelvények. De dolgozom az emlékirataimon. Ám csak akkor dolgozom rajtuk, ha kint vagyok az óceánparton. Kétlaki vagyok, részben Franciaországban élek, Les Sables-d’Olonne-ban. A vitorlázóéletem jórészt ott zajlott, onnan indul és oda érkezik a Vendée Globe mezőnye. Beszippantott magába az ottani francia közösség. Hamar befogadtak, sokat segítettek önzetlenül. Integrálódtam közéjük, és úgy maradtam. Ez egy nagy család. Sok időt töltök ott. A gyerekeim is imádják az ottani miliőt, ők is kötődnek ahhoz a világhoz. A feleségemmel megyünk ki rendszeresen, a gyerekeim már a maguk útját járják. Ez egy furcsa kettősség az életemben, mert 

Oda is erősen kötődöm, az az óceánparti világ csak ott van meg, sehol máshol. 

Vajon miért? 
Történelmi szituáció. Azt hiszem, ezt a média hozta létre. A francia kultúrából fakad az, hogy ilyen magasan méltányolja az egyéni teljesítményt. Mindenütt máshol a csapatteljesítményt preferálják. Egyedül Franciaországban tapasztaltam, hogy a közösség feltétel nélkül megtapsolja az egyéni teljesítményt. Az óceánparton mindenkit piedesztálra emelnek, aki az óceánon jól teljesít. Speciális kapcsolatuk van az óceánnal. Egy ottani barátom mondta egyszer, hogy ott nincs olyan család, ahonnan valaki ne veszett volna valamikor az óceánba. Mérhetetlen respektje van az óceánjáró embernek. Erre telepedett rá a média. Az angolok próbálják követni a franciákat, de mögöttük tényleg nagy lemaradásban vannak a többiek. Az ott egy különleges világ. Magyarország az igazi otthonom, a kinti pedig a másik, ami számomra elengedhetetlenül fontos. Szó szerint elengedhetetlenül. Az ott egy republikánus világ, keresztény, hívő világ. Azért is érzem ott jól magam, mert ha bemegyek, ott tele van a templom. Gyerekekkel és fiatalokkal is. Számomra példaértékű, ahogy ott élnek. 

Nyitókép: Földházi Árpád