Olaf, a felismerő találkozása a döntéseinek következményeit viselni kénytelen állampolgárral

Nyitókép: Kira Hofmann / Photothek Media Lab / dpa Picture-Alliance via AFP

Mélyen felkavaró jeleneteket láthatott az egyszeri néző, ha a minap megtekintette az Egy asztalnál Olaf Scholz-cal című műsort. A lényeget Rajcsányi kolléga már összefoglalta, azonban adódik még néhány figyelemre érdemes mozzanat.

Mielőtt azonban belevágnánk, szögezzük le: Michael Kyrath egy hős. Egy apa, aki a legmélyebb poklot járta meg, és aki ennek ellenére félelmetes önuralomról tanúbizonyságot téve – időről időre elcsukló és a tehetetlen dühtől remegő hangon ugyan, de az első pillanattól az utolsóig végtelenül fegyelmezetten –

Először is idézzük fel bemutatkozó szavait:

„A nevem Michael Kyrath, 49 éves egyéni vállalkozó vagyok, Elmshornban élek. 2023. január 25-én a tizenhét éves lányomat, Ann-Marie-t és barátját, a tizenkilenc éves Danny-t Brokstedtben egy személyvonaton egy hontalan palesztin férfi – minden előjel nélkül rájuk támadva, összesen 38 késszúrással – meggyilkolta. Minden egyes reggel küzdenem kell, hogy motivációt találjak a következő napra. Vagy ahhoz, hogy egyáltalán fel tudjak kelni. Németországban vannak szabályaink és törvényeink, amelyek egyáltalán nem rosszak. A probléma, hogy politikusaink ezeket a törvényeket egyáltalán nem tartják be. Itt olyasvalakiről van szó, aki annak ellenére tartózkodott az országunkban, hogy számos büntetőügye volt, s eközben senki sem tudta, hol van, mit csinál. Az állam elsődleges feladata – ahogy korábban is – az állampolgárok biztonságának szavatolása. Legfőbb ideje, hogy végre valamiféle alapot teremtsünk ahhoz, hogy ez egyáltalán újra lehetséges legyen.”

Aligha túlzás azt kijelenteni, hogy akiben a jóérzésnek írmagja leledzik, csakis empátiával tud a beszélőhöz viszonyulni (némi ellenbizonyításért tessenek kicsit lejjebb, az „Összesen … komment” felirat alá görgetni),

Kyrath úr szikár tényeket sorolva emlegeti fel, hogy a mostanra már Németország-szerte állandósuló, számos esetben halálos kimenetelű, napi 24-32 késelést, amelyeket a hasonló elkövetői profilon és eszközön, valamint indítékon kívül még a politikum és az adminisztráció kettős impotenciája köt össze, talán nem kéne „új normalitásként” elfogadni. Itt hangzik el a kulcsmondat is: „Ön ezt nem értheti meg, hiszen nincs gyereke.”

Bingó. És ennek hallatán az a furcsa érzés keríti hatalmába az egyszeri nézőt, hogy ez bizony szintén egy profil:

No skin in the game, ahogy a művelt német újnémetül mondja. A késő császárkori Rómát idéző kortárs történelmünkben se szeri, se száma efféle profiloknak, mely tény döntéspszichológiai hatása akkor sem alábecsülendő, ha emellett egyszerre az is igaz, hogy a mégoly számos saját gyermek se garantál semmit, józan gondolkodásra és politikusi erényekre pedig egyáltalán nem predesztinál.

Valószínűleg az is a német átlagnéző elevenébe talált, amikor Kyrath úr arról értekezik, hogy míg az egyszeri kisvállalkozót olyan dokumentációs teher sújtja, ami a munkaideje nagyjából felét elveszi, addig az állam részéről folyamatosan azt hallgathatja: „nem tudom, ki jön az országba, nem tudom, hol van, mit csinál és mit lehetne vele kezdeni, de pénzt, azt kap”. 

Bundeskanzler Scholz pedig – a műsorvezető hölgy intenzív segédletével – elkezd válaszolni, méghozzá micsoda parádés riposztokkal! Olyan, a semmitmondási olimpián biztos aranyérmes, ki-gondolta-volna-nívódíjas kijelentések röpködnek jobbra-balra, amelyekkel eddig is tele volt a padlás,

Nos, ha ettől sem oldódik meg varázsütésre az illegális bevándorlás és a menekültjoggal való tömeges, szervezett és rendszerszintű visszaélés egymásba fonódó problematikája (ami mellesleg számos szereplő számára hatalmas üzlet is, és ne csak az embercsempészekre gondoljunk), akkor semmitől.

De a feketeleves akkor érkezik, amikor Kyrath úr szembesíti a kancellárt a Handbook Germany létezésével. Ez az a – német és európai adófizetői pénzből fenntartott, a német bevándorlási és menekültügyi szabályok kijátszását sorvezetőként felkínáló, bármely menekültügyi karriert kezdeni kívánó újeurópait kilenc nyelven kiokosító  – honlap, amelyről e helyütt is volt már szó, több alkalommal is. És ami rögtön két szempontból is különöleges relevanciával bír: egyrészt a Kyrath úrhoz hasonló átlagpolgár semmiféle segítségre nem számíthat, ha a német államot szeretné alapvető kötelezettségeinek elmulasztása miatt perelni, másrészt pedig mert a közfelháborodás gátját valamelyest átszakító solingeni eset origója is ott keresendő,

Olaf Scholz erre annyit bír válaszolni, hogy „hallottam ilyen híreszteléseket, de tudomásom szerint ez az együttműködés már rég felszámolásra került. Jogállam vagyunk, de olyan nem lehet, hogy az orrunknál fogva vezessenek minket.” Nos, Herr Bundeskanzler, a „híresztelések” történetesen igazak: a projekt, jelentjük, él és virul, a Pro Asyl-t ugyanúgy adófizetői pénzen tetszenek reklámozni továbbra is, mint az elmúlt években, az orruknál fogva vezettetést pedig alighanem rábízhatjuk a Bürgerschaftra, hogy eldöntsék, mennyire érzik magukat efféle helyzetben.

Szinte félelmetes volt látni, ahogy a korábbi előrejelzés lelép a képernyőről: itt még véletlenül sem kurzus-korrekcióról,

Ezt az elemi erejű, és egyre dagadó felháborodást pedig Kyrath úr teljes joggal testesíti meg a stúdióban, a kancellár képtelen, impotens válaszai pedig kiszámíthatóan és garantáltan nem fognak közelebb vinni a probléma megoldásához – a súlyosbodásához annál inkább. A következmények pedig már a rogyadozó költségvetés ajtaján kopogtatnak – vagyis inkább elemi erővel rúgják be azt.

Az pedig, hogy a belső határellenőrzés újbóli bevezetését tartja panaceának („tovább fog tartani, méghozzá sokáig”), egyrészt az önáltatás ékes, napnál világosabb példája, másrészt pedig a schengeni rendszer halálos ítéletének zárómondata.

Összességében mégis fájó volt a hiány. Olaf Scholz ugyan évtizedes távlatban is bőségesen rászolgált a szembesítésre – hiszen volt ő korábban a nagykoalíció alkancellárja is –, de távolról sem egyszemélyi csődgondnok ő.

legalább ennyire, ha nem még jobban is kiérdemelték, hogy egy gyermekét gyászoló apa szemébe nézve, kínosan feszengve kelljen magyarázniuk a bizonyítványt.

Apropró, Martin Schulz. Kísérletképpen hordozzuk végig tekintetünket az alábbi, a Tavares- és a Sargentini-jelentés közötti valamely vudu-szeánsz margójára íródott pusztába kiáltott szavakat, különös tekintettel az elején sorolt „gyülekező viharfelhők” című problémafelvetésekre:

A gyülekező viharfelhők közül most „csak” az ukrán háborús konfliktust, az Iszlám Állam fenyegető térnyerését, a kontinensünkre zúduló megélhetési bevándorlás-cunamit, az USA és az Unió közötti kereskedelmi szerződés megoldandó problémáit, a görög pénzügyi válságot emeljük ki.

Aztán mindenki gondolkodjék el egy pillanatra azon, hogy – a nagy víz túlsó partján épp a minap született, többek között a tömeges és illegális bevándorlásról hozott népítéletre is tekintettel – tényleg érdemes-e továbbra is az említett vudu-szeánsz danse macabre-ját járni.