Olaf, a felismerő csak felismerte: nem lett jó vége a kútba ugrásnak

Nyitókép: John MACDOUGALL / AFP

A minap azzal kezdtünk, hogy „Európa hangos, újra hangos” – a hangerő pedig azóta csak erősödött. Nem kicsit, nagyon. Egyfelől a türingiai és szászországi eredmények kiválóan alkalmasak bizonyos választói csoportok barna esővel és szélsőjobboldali végveszéllyel való riogatására, másfelől meg – mivel most már tényleg szinte minden egyes napra jut egy elszigetelt eset – a csíkos (még véletlenül sem szivárványos)-rózsaszín mainstream narratíva az utolsókat rúgja a valóság súlya alatt.

azaz ha az Európai Unió motorja felróható önhibák sokasága miatt frusztrált, hanyatló (értsd: weimari) pályára kerül.

A hangerő növekedésével párhuzamosan indultak meg a felelősséget hárító-elkenő, illetve a határozott cselekvést mímelni próbáló reakció-féleségek is. „A merkeli politika már a múlté, sok ország tanult a 2016-os migrációs válságból” – állítja az egyik példa. Nos, mintha adódna itt egy-két apróság:

Az európai intézmények kitartó boszorkányüldözéséről és az Európai Unió Bíróságának kreatív, valamiért mindig a föderalizmus irányába (erősen) hajló jogértelmezéséről nem is beszélve. De ha mindezektől el is tekintünk, a merkeli politika múltjáról beszélni csakis hamisság ódiuma alatt lehet, hiszen az távolról sem ért véget, legfeljebb szublimált. Olyan, kifejezetten bizarr történéseket nem is említve, mint a Matteo Salvinire épp a minap az ügyészség által kért hat év letöltendő azért, mert a munkáját végezte (ami a vádirat szerint „emberrablás”).

„Minden mindegy, egy a lényeg: Németország nem lehet Magyarország” – tódítja a másik, mintha legalábbis a genfi egyezmény első biztonságos országról szóló alapelve és a vonatkozó menekültügyi eljárások jogszerű lefolytatása, valamint az öndiagnózis-alapú „menekültstátusz”, majd az abból következő globális, szabad ország- (és szocálisellátórendszer-)választás közé egyenlőségjelet lehetne tenni. Utóbbi abszurditását talán leginkább ahhoz lehetne hasonlítani, mintha Trójában Priamosz, Párisz és Hektór (szelleme) még az akhájok dúlása közben is azon tanakodtak volna,

És persze ne feledkezzünk meg a közös társasház legnagyobb lakásának aktuális tulajdonosáról, bizonyos Olaf Scholzról, a vakok királyáról sem, akinek legszélesebb értelemben vett politikai közössége majd’ egy évtizeden keresztül, uniszónóban harsogta, hogy a csőtörés kezelésének egyetlen lehetséges módja, ha négyzetméter-arányosan széthordjuk a vizet az összes lakásba. Aki pedig a törött vízvezetéket akarná inkább megjavítani, annak legalábbis meg kell vonni a közösköltség-támogatását, de leginkább jól ki kéne tenni a szűrét az utcára. Jogállamilag, mintegy. E narratíva ráadásul még az utolsó, egyre vékonyodó szalmaszálakba is foggal-körömmel kapaszkodik, és az a kínzó hitelességi kérdés is felmerül, hogy vajon miért is kéne elhinni egy olyan kormány belügyminiszterének a nagy hévvel bejelentett, szigoralapú trendfordulót,

Azaz még véletlenül sem kurzus-korrekcióról, legfeljebb tarthatatlanná válásról szól a történet.

Annyi történt ugyanis, hogy az Egyetlen Érvényes Igazságként kezelt, elfuserált és teljesen borítékolható kimenetelű migrációs politika következményeivel már nem csupán az egyszeri állampolgár kénytelen szembesülni mindennapi életében,

És az, hogy jól megérdemelt, siralmas eredményeik, valamint a szőnyeghiány láttán a helyzet előidézésében súlyos felelősséget hordozó német rendszerpártok egyszerűen megijedtek. Ami tökéletesen érthető reakció, ugyanakkor mit sem változtat azon, hogy az elmúlt évtized(ek) döntéseinek következményeivel akkor is együtt kell élni, ha a Schengen halálos ítéletét jelentő német határzár, valamint annak borítékolható láncreakciói holnaptól nullára redukálnák az illegális bevándorlást. Ami nyilvánvalóan nem fog bekövetkezni.

Ezért is olvassák kissé félre a szituációt a Németország a magyar útra lépett-típusú elemzések (még ha a fogságról és vergődésről szóló, záró gondolatok tökéletesen igazak is) – se szeri, se száma a korábbi évtizedből a témába vágó nagyívű német politikusi fogadkozásoknak (választások előtt legalábbis),

Ahogy a justizmord kapcsán korábban jeleztük: a lényegi elem a kész tények elé állítás, ezért ha a társadalmi léptékű változás már megtörtént (például egy lakóközösség, vagy egy város demográfiai összetételében), akkor a fogkrémet már nem lehet visszagyömöszölni a tubusba, az integráció pedig pőre matematikai kérdéssé degradálódik. Német (francia, olasz, spanyol, svéd, osztrák, stb.) tanárok tömegei tudnának erről részletesen mesélni –

És azoknak is, akik hivatkozni merészelnek rájuk.

Kohán kolléga erélyes, j’accuse-ízű felszólítása mindezek miatt egyszerre érthető és jogos, beteljesülésére mégis nagyon kevés valós esély mutatkozik. Ennek oka pedig nem valami nagyívű összeesküvés, melynek keretében füstös szobákban kétes, nagyhatalmú alakok a vén Európa, a büszke nő elveszejtésén konspirálnak,

Mert hiába igaz, hogy politikai identitást a megszűnő európai munkásság érdekképviselete helyett a frissen bevándoroltak és mindenféle életmód-kisebbségek juttatás- és „elnyomottság”-alapú, alkalmi habarék-koalíciójára alapozni nem tűnik kifejezett sikerreceptnek még a közelmúltbeli brit választások tükrében sem, az illúzió jóval erősebbnek bizonyulhat a valóságnál.

Jelen sorok szerzőjének 2015 őszén, a gátak átszakadásának tajtékos napjaiban a passaui vasútállomás előtt várakozva volt alkalma végignézni azt az abszurd jelenetet, amikor egy magas, szőke, kékszemű, SPD-kabátos legény a Willkomenskultur legszebb (legnaivabb, legoktondibb, nem kívánt törlendő) sztereotípiái mentén fuvarozta sorjában a folyamatosan érkező,

Természetesen ez anekdotikus érvelés és gonosz, sztereotíp gondolkodás, ezért se komolyan venni, se elfogadni nem kötelező. Ahogy azt az analógiát sem, miszerint semmi új nincs a nap alatt: az Egyesült Államok XIX. századi (és jelenkori) történelmének lényegi eleme (volt) a frissen bevándoroltakra pőre szavazatszerzési motivációkkal történő demagóg, keselyűszerű rárepülés. A Leonardo DiCaprio, Daniel Day-Lewis és Cameron Diaz főszereplésével készült New York bandái kikötő-jelenete lakonikus tömörséggel mutatja be úgy a Demokrata Párt helyi szavazatgyáraként működő Tammany Hall módszereit, mint az emberevő gépezet másik, kimeneti oldalát. Egyik oldalon érkezik az új hús, hogy legyen belőle szavazó és ágyútöltelék,

„Now go, fight for your country!”

A probléma gyökerét talán Szentesi Zöldi László ragadta meg legjobban, mert az valóban azoknál az egyenlősítő-utópisztikus (gyakorlati megvalósulásuk esetén szükségszerűen disztópiába csavarodó), az embert fogyasztó-darabárunak tekintő, elfuserált gondolati rendszereknél és törekvéseknél keresendő, amelyeket joggal lehet globalistának nevezni, hiszen – legyen szó bármely reinkarnációjukról – minden egyes alkalommal a teljesség igényével lépnek fel. Teljes szívet, teljes lelket, teljes elmét követelnek, az ellenállás legkisebb jelére pedig azonnal, hisztérikusan és erőből reagálnak. Globalista lényegüket pedig az emberiségre való kényszeres hivatkozással próbálják emészthetővé tenni, hogy így teljesedjen be rajtuk a Karamazov testvérek Zoszima sztarecének igazsága:

És valóban, az emberiséget szeretni könnyű, a zsémbes, megkeseredett Kovács urat a szomszédból egy hangyányit nehezebb.

Ady a huszadik század elején még sajnálattal vegyes malíciával állapította meg: mi mindig mindenről elkésünk. Jó egy évszázaddal később, egyáltalán nem Pató Pál urasan hozzátehetjük: szerencsénkre.