Van egy rossz hírem: amelyik migráns egyszer bejutott, az nemcsak hogy marad, de a végén állampolgár is lesz

Nyitókép: ULI DECK / DPA / dpa Picture-Alliance via AFP

Európa hangos, újra hangos – no nem holmi zúgó forradalmaktól,

Most épp az abszurditás netovábbjaként a késeiről híres Solingenben történt egy semmiféle mintázatba nem illeszkedő Einzelfall (egyedi eset), amikből – ahogy legutóbb említettük – lassan tényleg annyi adódik, hogy semmi hírérték nem marad bennük és már a címlapokra se kerülnek. Még a gondolata is lehangoló, ezért semmi kedvem utánanézni se, hány egyéb, semmiféle mintázatba nem illeszkedő Einzelfall sikkadt el Solingen árnyékában, mindenesetre a kaput alig elkerülő lövés kategóriájába tartozó bécsi, utolsó pillanatban lemondott Taylor Swift-koncertek sztorija is mintha már legalábbis több hónapos lenne.

A hangzatos politikus-szólamok ellenére megoldás még a láthatáron sem sejlik fel, ezért semmi előremutató nem várható az illegális bevándorlás több mint esedékes kezelésével kapcsolatban.

Márpedig nincs a világon származási ország, ami visszafogadna papírok nélkül, illegális bevándorlóként egy európai országba érkezett, majd ott találomra bemondott adatokkal regisztrált személyeket. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy (teszem azt) Németország kiállítja az egyszeri hazautazásra szóló okmányokat Mohamed Mohamed 2000. január elsején született (teszem azt) szenegáli állampolgár számára, majd jelzi a szenegáli külügy felé, hogy küldeni fogja az illetőt, mert elutasították a menedékkérelmét. Ha esetleg jön is válasz, az a borítékolható „sajnáljuk, de állampolgári nyilvántartásunkban ilyen adatokkal rendelkező személy nem szerepel”, ettől kezdődően pedig megáll a tudomány.

A legfontosabb ugyanakkor – ahogy Veczán kolléga írja a Kések Hosszú Éjszakájában –, hogy az egyszeri polgár ne kérdőjelezze meg a „semmi semmivel össze nem függ” Egyetlen Érvényes Igazságát, ne tegyen elhamarkodott lépéseket, ne tüntessen, ne követelőzzön, és ne is írogasson mindenféle összefüggésekről a közösségi médiába, mert az bűncselekmény. Méghozzá annak is a legsúlyosabb válfaja, a gyűlölet-kategóriájú: földön fekvő embert fejét rugdosva ölni lehet udvariasan is, mint Edward Norton az Amerikai Históriában – upsz, nem ide –, de egynémely kritikus gondolatnak a „közösségi” médiában hangot adni a legveszélyesebb bűncselekmények közé tartozik. Ha valakinek ismerős lehet ez az attitűd a „vó’t pofázni?!” kiemelkedően progresszív főtörzs-szövegéből, az talán nem teljes egészében a véletlen műve.

A hagyományosan éles angol-német rivalizálás pedig ezügyben sem maradhat el, és úgy fest, mintha Nagy-Britannia a kanyarban kívánna előzni. Ismét Veczán kollégáé a szó: „az állam a lovak közé dobja a gyeplőt a közállapotokat illetően, mert nem tud vagy nem akar rendet tartani, ellenben az alapvetően törvénytisztelő állampolgárok vegzálásában nagyon is érvényesíti erőszak-monopóliumát, s különösen kíméletlen erővel sújt le azokra, akik mindezt kritikával illetik.”

Bár Gary Lineker örökbecsűje szerint a futball egy olyan egyszerű játék, ahol huszonkét ember kerget egy labdát, majd a végén mindig a németek nyernek,

Ahol ráadásul a ködös Albion távolról sem tegnap kezdte a nem-is-annyira-puha totalitarizmus-ügyi felzárkózást: a korábban az MCC Feszten is vendégeskedő Ed West már ez év elején kilométeres hosszúságú – magyarul is olvasható – gyűjtést publikált finoman szólva is véleményes esetekről az elmúlt évek terméséből. És bár a viszonválasz itt sem késett sokat (jó pap holtig tanul), mégis megállapítandó: itt bizony Illyés Gyula-i értelemben vett zsarnoksági szintlépés történik, méghozzá present continuous-ban.

Zárójel: J.K. Rowling megpróbáltatásainak krónikája ugyanez pepitában, mivel ő is az Egyetlen Érvényes Igazság egy alaptézisét merészelte megkérdőjelezni,

Zárójel bezárva.

„Mit is mondhatnék: igen, arrafelé tartunk” – ezt pedig Rajcsányi kolléga írta jó másfél évvel ezelőtt a Children of Men (Az ember gyermeke) apropóján. Az Alfonso Cuarón által P. D. James azonos című regényéből rendezett alkotás a nullás évek közepének meghatározó disztópikus filmélménye volt sokunk számára. Még az is lehet, hogy egymásról nem tudva ugyanazon mozi jórészt üres termében néztük.

„Angol kisváros utcáin Allahu Akbar kiáltozással felvonuló fegyveresek; paranoiás, állig felfegyverzett rendőrök; egymás torkának eső civilek” – szólt az eredeti filmszemle még 2006-ban, az UFi hasábjain. A kedves olvasó eldöntheti, melyik leírás-elem nem tűnik valószerűnek itt és most, 2024-ben.

A metropoliszok nem csupán méretükben, modelljeikben is egyre bővülnek, ugye. Mindeközben pedig az online nyilvánosságban, a pénzt és életet egyaránt követelő „közösségi” médiában minden szép és tökéletes: szabad országban szabad emberek szabadon azt mondanak és írnak, amit szabad.

Szóval igen, arrafelé tartunk – nem kicsit, nagyon. A jog és az általunk ismert normalitás talaján álló világ folyamatos, tolódó védekezéssel napról napra szorul vissza, hogy valamit még a kerítés mögé mentsen a már a kertek alatt kavargó káosz elől. A gazda bekeríti házát, s jöhet a vak kacaj ápolt növényeinkre. A Children of Men fakó világa egyre közelebbinek látszik.