Ahol Orbán Viktor megjelenik, ott reflexszerűen kezdődik a vudu-szeánsz

Nyitókép: FREDERICK FLORIN / AFP

Többszörösen furcsa érzés kerített hatalmába a minap, az (öndefiníciója alapján legalábbis) európai demokrácia szentélyének strasbourgi plenáris ülését követően.

Először is:

Persze ha az ember Daniel Cohn-Bendit, vagy Guy Verhofstadt gyakorta teljes kontrollvesztéssel végződő tirádáin szocializálódott, netalán kénytelen volt magát egynémely Katarina Barley-i eszmefuttatás végighallgatásával büntetni, nem igazán lepődik meg például Terry Reintkén. Mégis, talán érdemes lenne mindezt az „aréna” sokkalta leíróbb fogalmával illetni.

Másodszor: ahhoz is hozzászokhatott az egyszeri szemlélő, hogy az ideológia és a valóság ütközése esetén az elefántcsonttorony kényelmesen párnázott, parnasszusi magasából – melynek köszönhetően a nagyívű kijelentések gazdái döntéseik gyakorlati, személyes, húsba vágó következményeivel szembesülni sosem kénytelenek, vagy ahogy a művelt német mondaná: „no skin in the game” – valahogy mindig az „annál rosszabb a tényeknek” pökhendisége kerekedik ki konklúzióként. Kacsoh kolléga kilométeres, és még így sem teljes gyűjtése pontról pontra veszi egyiket a másik után, a konklúzióként használt „vitának álcázott politikai pamflet- és fake news-performanszhoz” pedig pusztán azért fűznék egy apró különvéleményt, mert az álca lehulltának köszönhetően vitatkozni itt már senki sem akar:

Az azonban példátlan újdonság, hogy az elviekben semleges Bizottság elnöke olyan kirohanást intézzen egy tagállami vezető ellen, mint amit Ursula von der Leyen megengedett magának. Meglepőnek ugyanakkor ez sem nevezhető, hiszen egyrészt hosszú, személyes és intézményes sérelmekkel egyaránt gazdagon kövezett mintázatba illeszkedik, másrészt pedig a Jean-Claude Juncker által bevezetett, kelet-európai fül számára igazán kellemesen csengő „politikai bizottság” évek óta deklaráltan és büszkén olyan szerepfelfogásba próbálja helyezni magát, amelynek jogi alapja ugyan nincs, mégis erőnek erejével törekszik a legkisebb tagállami ellenállás leverésére is, jelentős és jelentéktelen kérdésekben egyaránt.

Arra azért talán egy kicsit jobban odafigyelhettek volna a Berlaymont beszédírói, hogy – közös párthovatartozás ide, közös kormánybuktatási szándék oda –

mert így határozott same in English – az időbeliséget is figyelembe véve: same in Hungarian – hatása lett. Ahogy azt az önellentmondást is célszerű lett volna elkerülni, hogy miközben az önmagát az Egyetlen Érvényes Igazság letéteményesének tartó mainstream évek óta üti-vágja a magyar kormányt az illegális bevándorlás elleni intézkedései miatt, az új remény dicső lovagja pedig belemondja a mikrofonba, hogy „egyetértünk a külső határok megvédésében, az illegális migráció elleni határozott fellépés szükségességében”, akkor ezt az Ursula Manfred von der Weber nevű összeurópai politikai termék szürkéjének ötven árnyalatából mindegyik elfelejteni szóvá tenni.

Ekkor villant be a megoldás Győrffy Ákos minapi tárcájának képében. És hát tényleg, Jón Kalman menni Strasbourg, a valószínűsíthető forgatókönyv előbb lelép menny és pokol lapjairól, aztán nagyotmondó politikusi kinyilatkoztatások, akolmeleg önvállveregetések, no meg egy vudu-baba szurkálása formájában ölt testet. Ezzel csupán az az apró bökkenő, hogy míg egy író esetében érthető a tág asszociációs tér használata – arról nem is beszélve, hogy a hangzatos állítások és az ennek köszönhető médiazaj az eladási számoknak sem árt –,

mint egy jellemzően saját világában élő, semmiért felelősséggel nem tartozó művész.

A Jón Kalman-interjúkban mintha hasonló mintázatok látszanának, mint az EPP házi beszédiró-versenyénél, az oktatásegészségügyi ítéletmondás legalábbis erősen ebbe az irányba mutat. De az is érdekes, hogy a bevándorlási válság kezeléséhez a művész úr szerint semmi másra nincs szükség, csak egy kicsivel több bátorságra és sokkal nagyobb, melegebb szívre. Szép gondolat, érdemes lehet átfuttatni olyan valóságszűrőn is, amikor az alkotói szempontból elemi fontosságúnak tartott „hazamegyek, és egyedül maradok magammal” lehetősége elenyészik, mert a bátor és melegszívű emberekkel teli, Magyarországénál nagyobb területen négyszázezer lakossal rendelkező Izlandon hirtelen megjelenik pár tízezer illegális bevándorló tiszta szándékú menekült. Olyan apróságokon pedig végképp ne akadjunk fenn, hogy ki mondható inkább távlatokat fürkészőnek: az, aki idejekorán figyelmeztetett a politikai Európa autofág önazonossági problémájában, versenyképességi hanyatlásában, vagy az illegális migrációban rejlő elemi veszélyekre, az ilyen-olyan háborús kalandok kilátástalanságára,

Ezek viszont még „csak” azok a történések, amikről a miniszterelnök joggal állapította meg zárszavában: sajnos a vita túllépett az észszerűség határain és messze túllépett a tények világán. Az elmúlt évek történéseinek fényében ez business as usual, még ha a hangnem határozottan veesenmayeribb is lett. Történt ugyanakkor egy olyan esemény is, ami történelmi léptékű szintlépés, szokás szerint lefelé.

E joggal abszurdnak minősített, a mentelmi jogot egyértelműen visszaélésszerűen használó helyzet okán az Európai Parlament egészének fel kell tennie magának a kérdést: rendben van-e a vélelmezett politikai ellenfelek ellen alkalmazott, önbíráskodó fizikai erőszak. Manon Aubry, szélsőbaloldali GUE/NGL mélenchonista frakcióvezetője a maga részéről ezt már korábban megválaszolta: szerinte Salis csupán „az alapjogokért állt ki, és ezért börtönözte be Orbán.” Mi tagadás, érdekes formája az alapjogokért való kiállásnak a ruházat-alapú „azonosítás” mentén elkövetett járókelő-verés – Ernst Röhm és Lavrentyij Berija együtt, elégedetten csettintenek a pokolban (legalábbis ez egy valószínűsíthető forgatókönyv). Hogy is mondta honfitársa, bizonyos Albert Camus A lázadó emberben? „Azon a napon, amikor a bűn az ártatlanság képében tetszeleg, érdekes áttétel folytán az ártatlanságot szólítják fel önigazolásra.” Hát, így valahogy.

A művelt, úri, européer közönség pedig megtapsolta.

Hallhattuk kellően sok helyről, hogy az erőszak nem pálya. Ideje lenne ezt komolyan is venni – mert ha kerülőúton ugyan, de végső soron mégis legitimáljuk a nem-tetszik-a-pofád-alapú utcai erőszakot, mi több, még pódiumot is ácsolunk neki, hogy ott magának erényt vindikálva tetszelegjen „a demokrácia szentélyében”, senki és semmi nem fog minket megállítani a weimari csúszós lejtőn. Ebben is előre szóltunk.

***