Minden úgy lött, ahogy lönnie köllött, Bundesmutti nem kér bocsánatot

Nyitókép: MTI/EPA/Action Press/Pool/Christian Marquardt

Ez gyorsan ment.

Alig pár napja írtunk arról, milyen kellemetlen következményekkel járhat, amikor a magasra emelkedett, gyermektelen politikus könnyedén túllép mégoly súlyos eseteken is, hiszen nem nyomasztja az „akár az én gyerekemmel is történhetett volna” szorongató érzése.

Olaf Scholz dicstelen és végtelenül kínos szereplése kapcsán említettük, hogy bár bőségesen rászolgált egy olyan gyászoló édesapával történő szembesítésre, aki az elfuserált bevándorláspolitika egyenes következményeként veszítette el brutális körülmények között a lányát és leendő vejét,

Angela „Wir Schaffen Das” Merkel, Martin „Aranynál Értékesebb” Schulz, Aydan „Olyan, Hogy Német Kultúra, Nem Létezik” Özoğuz, Katrin „Országunk Drasztikusan Meg Fog Változni És Én Örülök Ennek” Göring-Eckardt – a sor hosszan, szinte vég nélkül folytatható.

Erre bejelentkezik személyesen az Altkanzlerin, hogy pontról pontra alátámassza az elmondottakat és a mainstream sajtó által jó előre alaposan körbeudvarolt és reklámozott, gondosan és taktikusan a karácsonyi ajándékvásárlási téboly nyitányára időzített memoárjában több száz oldalon fejtegesse (a szellemírója), hogy nincs itt semmi látnivaló, ő bizony nem bánt meg semmit, politikai döntéseiért nem kér bocsánatot, minden úgy lött, ahogy lönnie köllött, hiszen ő úgy tött, ahogy tönni(e) kölött. Bár a magas politikai szintek kétségkívül nem hibák beismeréséről, önkritikáról, no pláne önmarcangolásról szoktak szólni – hanem első-, másod- és harmadsorban is sikerről vagy bukásról, valamint erőről és asszertivitásról –,

Manapság empirikus bizonyítékokkal vastagon aládúcolt, évtizedes evidencia, hogy a magyar-német viszony megromlásának két fő oka van: egyik a nemzetközi menekültügyi rendszer ideájának és betűjének összemosása a tömeges, illegális bevándorlás és a menekültjogi eljárásokkal való visszaélés realitásával és gyakorlatával, másik pedig az az abszurd akaratközösség, amelyben boldogan talál egymásra a progresszív erénylóbálás a szervezett bűnözéssel. Közhely, hogy a magyar miniszterelnök és a német exkancellár ebben a kérdésben egymás pozícióinak szöges ellentétét foglalta el,

A migrációs válság, valamint Magyarország konkrét referenciaként is előkerül, mint a könyv megírására vonatkozó fő motivációk egyike: „Sokáig el sem tudtam képzelni, hogy ilyen könyvet írjak. Ez először 2015-ben változott meg, legalábbis egy kicsit. Akkor úgy döntöttem, hogy a szeptember 4-ről 5-re virradó éjszaka a német-osztrák határon nem utasítom el a Magyarországról érkező menekülteket. Ezt a döntést – különösen annak következményeit – kancellárságom fordulópontjaként éltem meg: volt egy azelőtt és egy azután.” Nehéz feladat e szavak olvastán nem elmerülni a cinizmus futóhomokjában, de azért tegyünk egy próbát; előrebocsátva, hogy talán nem Angela Merkel az egyetlen széles e kontinensen, aki fordulópontként élte meg azokat a tajtékos napokat.

Egészen pontosan ugyanazokról a napokról van szó ugyanis, amikor bizonyos Salah Abdeslam a halál fuvarosaként keresztül-kasul járta úgy Magyarországot, mint fél Európát, előkészítvén a rákövetkező hónapok terrorját. Nézzük csak az idővonalat:

 „Uniós állampolgárként a schengeni határok között szabadon mozgó Abdeslam háromszor járt Magyarországon. Először 2015. augusztus 30-án Kiskőrösről a marokkói Bilal Hadfit és Chakib Akrouhot vitte magával Belgiumba. Hadfi a Stade de France-nál követett el öngyilkos merényletet, Akrouh a párizsi kávézóknál tartott lövöldözésekben vett részt, majd 2015. november 18-án egy rendőri rajtaütés során felrobbantotta magát. Ők ketten a migránsútvonalon, Kelebiánál érkeztek Magyarországra, majd Salah Abdeslam bérelt autóval vitte őket Belgiumba.

Abdeslam 2015 szeptemberében ismét Magyarországra, a Keleti pályaudvarhoz jött, ahonnan két újabb terroristát vitt magával, akik illegális migránsokkal érkeztek. Ausztriában később hamis szír útlevéllel igazolták magukat egy közúti ellenőrzésen. Az egyik férfi, az algériai Mohamed Belkaid rendőrökkel folytatott tűzpárbajban vesztette életét Brüsszelben. A másik férfi, Najim Laachraoui később a brüsszeli Zaventem repülőtéren követett el öngyilkos merényletet.

Abdeslam harmadszorra, 2015. szeptember 17-én érkezett hazánkba, ekkor vitte magával a három bataclani merénylőt, Samy Amimourt, Omar Mostefait és Mohamed Aggadot.”

Miközben tehát Angela Merkelnek épp szöget ütött a fejébe, hogy önnön nagysága előtt tisztelegve egyszer majd érdemes lenne sorsfordító döntéséről könyvet írnia,

úgy az áldozatokét, mint a túlélő hozzátartozókét. Tette mindezt úgy, hogy a magyar miniszterelnök jó előre figyelmeztette a balkáni útvonalon már hónapokkal előbb világosan észlelhető embercsempész-mozgolódásról: emlékezzünk csak a kísérleti nyúlként használt, a határőrizet szakítószilárdságát tesztelendő koszovóiak győri esetére, ami – hogy, hogy nem – épp a budapesti kormányfői találkozóval párhuzamosan zajlott. És kicsit több, mint fél évvel a szeptemberi gátszakadást megelőzően, ahol mellesleg szintén M.u. (Merkel után –  „volt egy azelőtt és egy azután”, mint azt megtudhattuk) tíz nappal következtek a röszkei események.

Amikor Wayne Gretzkyt – a világ valaha volt legjobb jégkorongozóját – édesapja a stratégia alapjaira tanította, a legfontosabb lecke az volt, hogy mindig oda kell korcsolyázni, ahol a korong lesz, nem pedig oda, ahol már volt. Az ütemérzék, az előrelátás és a helyzetfelismerés kombinált képessége nem csak a sportban, a közéletben is legalább ennyire fontos – és ugyanúgy a siker és bukás közti billenőpontot jelenheti úgy egy politikus, mint egy egész társadalom számára is. 

Lássuk, mit gondol minderről Angela Merkel:

Időszerű gondolatok – voltak, valamikor 2015-ben, esetleg kevéssel utána. És hallhattuk őket bőven már akkor is, csak hát nem pont Angela Merkeltől, aki akkoriban még túlságosan elfoglalt volt az ugyanezen gondolatot hangoztatók megbélyegzésével. 2024-ben a korong azonban már olyan messzire került innen, hogy fenti mondatot már közhelynek se igazán lehet nevezni. Beszédes, hogy még az interjúalanyhoz az egykori pozíciónak kijáró kötelező tiszteleten is bőven túltevően jóindulatúan viszonyuló BBC is csak vállat tud vonogatni ennek hallatán.

Szerencsére magyarázatot is kapunk:

„Nagyon fontos tudni, hogy mik a prioritásaid, és világosan közölni is őket” – igaz, ez Donald Trumppal kapcsolatban hangzik el, mégis sokkal inkább passzol ide, mint a gondolati koherencia indikátora. 2015-ben ugyanis mintha egészen mások lettek volna a prioritások, és a közlés módja is hagyott egynémely kívánnivalót maga után wirschaffendas-ügyileg. 

Lássuk hát, mint gondol az ikonikus mondatról maga az érintett:

Egyetlen mondat sem polarizált ennyire. Számomra azonban ez a mondat banális volt. Egy hozzáállás kifejezése volt. Nevezhetjük Istenbe vetett bizalomnak, önbizalomnak, vagy egyszerűen csak elszántságnak a problémák megoldására, a kudarcok kezelésére, a mélypontok leküzdésére és valami új létrehozására. Ezzel a hozzáállással, ami egyben tapasztalat is: minden lehetséges, mert nem csak a politika járul hozzá, hanem minden egyes ember kiveheti a részét.”

Banálisnak tényleg banális, ugyanakkor aligha kétséges, hogy a történetírás kevés olyan banalitásában ikonikus mondatot jegyzett fel, ami ennél magasabb társadalmi költséggel járt volna. Arról nem is beszélve, hogy a mögötte meghúzódó, a kihívást durván alá-, a saját képességeket pedig katasztrofálisan túlbecsülő hozzáállás a hübrisz egy formája, amelyről már Szent Ágoston is úgy tartotta, hogy „a gőg a méltóság külső formájában szeret megjelenni”.

Mégis, lássuk a dolgok pozitív oldalát:

ami a menekültjog intézményével való évtizedes, tömeges, szervezett visszaélés után – amelyből az erénylóbálásban szintén éltanuló sajtó is bőven kivette a maga részét – mintha a valóság felé történő kommunikációs elmozdulás első, minimális jele lenne.

És a konkrét tartalomtól függetlenül Merkel igazából egy lehetőséget dobott a CDU elé azzal, hogy világosan és keményen beleállt örökségének legvitatottabb, legproblémásabb, tovagyűrűző hatásait tekintve pedig felbecsülhetetlen károkat okozó elemébe: megadta pártjának az elhatárolódás talán utolsó lehetőségét, hogy az általa fémjelzett sodródást megállítva, a progresszió előtti tolódó védekezéssel mindig egy lépést hátrálva történő politizálással leszámoljon. 

Hogy erre maradt-e még esély, a következő hónapokban valószínűleg kiderül.