Mi, nagyvárosi progresszívek egy országban élünk pár millió agyatlan tufával – de semmi baj, tufa testvérek, mutatjuk, merre van az előre!

Valamennyire ismerem Bécset. Egy nagyvárost igazán ismerni persze sosem lehet, hiszen még az ott lakók szubjektív képe is csak fonalszerűen, mindennapi rutinmozgásaik mentén alakul ki, miközben számos terület marad vakfoltban. Látogatóra, vendégre mindez négyzetesen igaz, turistára legalább a hetedik hatványon.

Rácsodálkozó kérdésemre, miszerint ez mégis hogyan lehetséges, annyit válaszolt: „Békásmegyer is város a városban, Óbuda pláne, sokat kellett volna utazni, no meg semmi dolgom nem volt arrafelé”.

Egy kisvárost még csak-csak kiismerhet úgy az ember, mint a tenyerét, egy nagyváros esetében ez szinte lehetetlen – nem véletlenül szokás őket kerületekre osztani.

ahogy Budapest esetében sem mindegy, hogy V. kerületi, máriaremetei, kőbányai vagy Havanna-lakótelepi lakosként szerezzük a bennünk kialakuló városfogalmat megalapozó mindennapi megéléseinket.

Valamennyire ismerem a vidéki Ausztriát is, így azt is volt alkalmam látni-hallani, hogy szomszédaink gondolkodásában szinte a miénkkel azonos szinten van jelen a népies-urbánus ellentét. Lépten-nyomon ugyanazokkal a sztereotip toposzokkal találkozni: az orrát a nagy semmire fennhordó, ám (papíron) nagyon liberális fővárosiéval egyik oldalról, a tanulatlan-műveletlen-foga(lma)tlan vidékiével a másikról. Mindez leöntve a Gemütlichkeit magas cukorfokú (bár egyre inkább savanyodó) generálszószával, 

A bécsiség – ha szabad ezzel a túlzó, leegyszerűsítő általánosítással élnem – a császárvárosi múltból eredő, kellően magas polcra helyezett énkép

Erre a XX. század során is számos példa adódott, az Anschluss ellenségesnek nehezen mondható fogadtatásától a hét évvel később már a felszabadító Vörös Hadsereg előtt tisztelgő (manapság természetesen kék-sárga dizájnnal újramódolt), Schwarzenbergplatzon álló monstre emlékműig. Rossz nyelvek szerint ez a hozzáállás a „Beethoven osztrák volt, Hitler viszont német” élccel foglalható össze, amely gondolatisághoz az új köztéri vallás csíkos lobogója és prájd-szlogenje is pazar szimbólumkeretet nyújt. Nem idegen a bécsi gondolkodástól az attitűd,

és Conchita Wursttal meg a júniusi zászlóerdővel meg is mutatjuk nekik az Egyetlen Helyes Irányt. Ha meg valami félremegy, akkor majd legfeljebb úgy teszünk, mint soha ott sem lettünk volna.

Apropó Conchita Wurst. Németül tudóknak ajánlott olvasmány ez a friss interjú, ahol a városi költségvetési főtanácsos mindenféle megszorításokat és közszolgáltatási áremeléseket jelent be, a csődhelyzetet elkerülendő.

És ha már prioritások: friss hír, hogy egy bécsi állami gimnáziumban egy teljes héten keresztül zajlott a „Queerness”-programsorozat, kötelező részvétellel ötödiktől (azaz tizenegy éves kortól) tizenkettedik évfolyamig. A szülők indoktrinációt emlegetnek, az instagramon lelkesen kommunikáló iskolavezetés a sajtó megkereséseire mély hallgatásba burkolózik.

Mindennek annyi haszna legalább van, hogy úgy az egyszeri ember, ahogy az egyszeri tollforgató elmorfondírozhat kissé a szabadság mibenlétén, ahogy Dezse Balázs is tette a minap. Központi gondolata: „A Nyugat most éppen egy szivárványos máz alatt rohadó rendszer, ahol az egyén nem szabad, hanem programozott (ideológia)fogyasztó, egy robot, aki azt hiszi, hogy döntéseket hoz, miközben valójában általa ismeretlen emberek narratívái (propagandái) között sodródik, olyanok között, akik azt mondják, hogy a szabadság a Pride. Ott a szabadság nem választás, hanem kötelező ünneplés (ahogy a kommunizmusban).” Nos, igen: mi velünk történik, azt máshonnan küldik; valamint éljen május elseje —

Igen: a szabadság az önként magunkra vett jármok hordozásában áll. Ahogy Dezse Balázs is írja: a döntés szabadságában. És abban, hogy ez a döntés valóban sajátunk legyen, hiszen „Minden szabad nékem, de nem minden használ; minden szabad nékem, de én nem adatom valakinek hatalma alá.”

S vajon melyik döntés szabadságfoka nagyobb? Ha a konformizmus, vagy a nonkomformizmus mellett döntünk? Az egyén szintjén valóban a Brian élete látszik megvalósulni, ahol a kétségbeesett „Nektek önállóan kell gondolkoznotok! Ti mind egyéniségek vagytok!” felszólításra egy emberként zúg fel a tömeg: „Igen! Mi mind egyéniségek vagyunk!” – Loretta pedig gyereket akar. Még AI-ra sincs szükség, a program kiválóan fut hús-vér hardveren is.

Szervezeti szinten pedig az ideológia (akár külső, akár belső) nyomás alá helyezi a cégeket és intézményeket, hogy legyenek „szövetségesek” –

Születési helyén, a partvidéki Amerikában régóta megy már ez, európai földön az utóbbi 5-10 évben pörgött fel igazán a biznisz. Merthogy ne legyenek kétségeink: komoly pénzekről van szó. Távolról sem mellesleg ez a szcientológia módszere, ahol szintén előszeretettel hálóznak be cégtulajdonosokat és -vezetőket, hogy rajtuk keresztül, a vállalati struktúrák belülről történő felhasználásával terjeszthessék tanaikat, és fölözhessék le javaikat.

A minapi írásomban megidézett Mérő László-i gondolat szerint „Ahhoz, hogy egy valláshoz tartozzunk, igazából nem is hinni kell benne, hanem a dogmáit kell elfogadni.” A prájd-jelenség esetében szövetségesnek számít mindenki, aki elfogadja a csíkos zászló által szimbolizált „közösség” valláspótlék-dogmáit (ezt nyugodtan vessük össze az LMBTQIA+-védőszent Ursula von der Leyen „mindig a szövetségesetek leszek” napiparancsával üzenetével).

Bécs példája azért is érdekes még, mert a gyors demográfiai átalakulásnak köszönhetően a város egyre kisebb hányada echt’ Wiener,

Ráadásul az ő esetükben – egyéb okokból kifolyólag – az ideológia asszertív érvényesítése is komolyabb nehézségekbe ütközik, mint a gondosan előemésztett helyi lakosságnál.

Kányádi Sándor 1992-ben írta Kuplé a vörös villamosról című vátesz-költeményét. Arra, hogy a Mellékdal a pótkerekekre kérdéseinek világában élünk, épp a bécsi BKK, a Wiener Linien szolgáltat eklatáns példát a domináns ideológiának való korlátlan és kritikátlan megfeleléssel.

Nehogy úgy járjanak, mint szegény – ideológiailag nem eléggé képzett – Pelikán József.

A grazi tömegmészárlás után Ausztria háromnapos nemzeti gyászt hirdetett. Azokban a napokban épp ott járva érdekes tapasztalásban volt részem. A középületeken fekete zászlók, a nemzeti lobogó félárbocra eresztve. Még a progresszív ideológiával hadilábon egyáltalán nem álló (sőt) Zöldek által vezetett egyik kerületi városháza ormán is lecserélték az óriási prájd-drapériát.

Biztos három nap nem volt elég, hogy kerítsenek egy feketét.

És minden szórakoztató rendezvényt lefújtak, két kivétellel: az egyik a Hegyeshalom mellett megrendezett Nova Rock Fesztivál, a másikat pedig alighanem minden segítség nélkül is ki tetszenek találni. Business is business.

Nyitókép: Ficsor Márton/Mandiner