A kibaszott jövő

Van a Csillagok között című filmben egy jelenet, amikor a két főszereplő egy űrrepülőben beszélget egy vízzel borított bolygón, valahol a galaxis egy távoli sarkában, ahol minden eltöltött perc földi éveknek felel meg egy fekete lyuk közelségének köszönhetően. Ketyeg az óra irgalmatlanul. Az egyik főhős az idő természetéről, illetve egy nálunk jóval fejlettebb civilizáció „időhasználatáról” elmélkedik, és valami olyasmit mond, hogy lehet, hogy azoknak a lényeknek „a múlt csak egy kanyon, amibe leereszkedhetnek, a jövő pedig egy hegy, amit megmászhatnak”. De nekünk nem.

Hiába nem ismerjük a jövőt, előre a foglyai vagyunk, ahogy a múlt foglyai is vagyunk, mert nem tudunk változtatni rajta. Ami volt, volt. De a jelen fölött sem rendelkezünk, mert nem tudjuk pontosan, mi az, hogy jelen, a közvetlen múlt és a közvetlen jövő közé ékelődött megfoghatatlan tüneményként érzékeljük, amivel nem tudunk mit kezdeni. Mindig kicsúszik a kezünk közül. 

Nem az idő rejtélyes természetéről akarnék itt merengeni, bár sokkal inkább ahhoz lenne kedvem, mint a címben is megidézett kibaszott jövőn. Tegnap tartotta első rendezvényét a Puzsér Róbert által meghirdetett Polgári Ellenállás nevű mozgalom a Kossuth téren. Nem néztem végig, de itt-ott azért belehallgattam utólag az ott elhangzottakba.

Pankotai Liliét azért, mert korábban már megemlékeztem róla és kíváncsi voltam, azóta változott-e nála valami (nem), Radicsét azért, mert soha nem láttam egyetlen videóját sem, bár a műsorvezető (Lampé Ágnes) szerint őt mindenki ismeri, Ács Dánielt nem tudom, miért, Puzsért pedig azért, mert őt olykor meg szoktam hallgatni amúgy is, amikor Farkas Attila Mártonnal diskurálnak az Apu azért iszik, mert te sírsz című műsorukban. Tudom, sokak szerint perverzió efféle műsorok hallgatása, de olykor szeretek tőlem távol eső figurákat hallgatni. Először is azon gondolkodtam el, hogy mit üzen a mozgalom nevében is megjelenő „polgári” jelző. Magyarországon a polgárt sokféleképpen használták az elmúlt két-három évtizedben. A rendszerváltás éveiben az MDF volt „polgári” párt a szónak talán az 1945-ig használt értelmében, 2002 és 2006 között az akkor ellenzékben lévő Fidesz hívott életre polgári köröket, amely Fidesz 1995 és 2003 között a Fidesz – Magyar Polgári Párt nevet viselte, 2003-tól pedig úgy hívják, hogy Fidesz – Magyar Polgári Szövetség.

Polgárság itt nem volt Rákosiék hatalomátvételétől a rendszerváltásig. A polgárságot vagy meggyilkolták, vagy internálták és/vagy a társadalom peremére száműzték, emigrációba kényszerítették. 1990-től ismét feltűnt a polgár a közbeszédben, de valódi tartalom nélkül. Az akkor hatvan év fölötti generáció tagjai őrizhettek személyes emlékeket arról, hogy mit is jelentett ez a szó valamikor. Ez a generáció azóta már nincs köztünk, a polgársághoz kapcsolódó utolsó személyes emlékek is eltűntek a magyar társadalom tudatából. Eltelt harmincöt év, de polgárság itt továbbra sincs, és attól tartok, hogy már nem is lesz soha, hiába hivatkoztak erre azóta innen-onnan. Elszórtan vannak olyanok, akiket polgároknak lehet nevezni, de polgárságról nem beszélhetünk. Abba, hogy mit jelent polgárnak lenni, mit jelentett 1945-ig és mit kellene jelentenie ma, most nem mennék bele.

De mit olvassunk akkor, ha a mai polgárságról akarnánk megtudni valamit? Ilyen olvasmányok nem állnak rendelkezésre, mert arról nem születhetnek regények, ami nincs. Amikor azt hallom, hogy polgári ellenállás, nem tudom, mire gondoljak. Kik azok a polgárok? Nyilván az állampolgárokra van itt gondolva, de akkor legyen Állampolgári Ellenállás, az pontosabb. Pankotai Lili hozta, amit hozni szokott, bennem csak az maradt meg, amikor az „adóforintjankat” emlegette. Neki lennének adóforintjai? És megmaradt még egy mondata, amivel a beszédét zárta, de erről majd később. Radics „Peti” Pétert tényleg nem hallottam eddig soha, ami nyilván hiba volt, mert itt is emlékezetesen kezdett. Azzal nyitott, hogy körbenézett a közönségen és tettetett álmélkodással azt mondta: Mennyi hazaáruló, bazmeg!

Aztán beszélt még néhány percig ebben a stílben, volt Minszk és Moszkva, de az másoktól is elhangzott. Nem tudom, Minszkben és Moszkvában meg lehetett volna-e tartani egy ilyen rendezvényt. Gyanítom, hogy nem. Már csak azért sem, mert Puzsér Róbert rég börtönben lenne, vagy véletlenül kiesett volna a hatodik emeletről már jóval korábban. Örülök, hogy nálunk ez nincs így. Remélem, hogy soha nem is lesz így és Puzsér Róbert még sokáig szervezhet hasonló megmozdulásokat. Irónia nélkül mondom.

Lassan, jól deklamáltan, olykor szinte szótagolva mondta el az egybegyűlteknek, hogy minek a védelmezői is „ők”. Ez az ők nem tudom, mit jelent pontosan. Az egybegyűltek? A 444 szerkesztősége? De mindegy is, a lényeg az, hogy a kultúrától a „hagyományig” (mit érthetett alatta?), a kreativitástól a humorig és az igaz szóig mindent elpusztít a NER,

A kultúra, a „hagyomány” és az igaz szó letéteményese Ács Dániel és a redakciója, világos. Lehet ezt gondolni, nem vitás, csak kissé arrogáns gondolatnak tűnik. Személy szerint sosem gondoltam, hogy a Mandiner mindezek kizárólagos letéteményese lenne. Amit Ács itt kimond, az kísértetiesen emlékeztett az egykori budapesti főrabbi, Landeszmann György méltán elhíresült 1992-es interjújára, amelyben kifejti, hogy „ha felsorolnánk azoknak a zsidóknak az értékeit a magyar kultúrában, amit ha kivonnánk Magyarországról, akkor nem maradna más, csak a bőgatya és a fütyülős barack.” Értsük jól. Még mielőtt valaki azt gondolná, hogy zsidózni támadt kedvem, gyorsan ki kell ábrándítanom. Ács és Landeszmann kijelentései között nem vérségi, hanem szellemi párhuzamot, sőt, azonosságot látok, ami független attól, hogy zsidó származásúak-e vagy sem.

A MI kultúránk a valódi kultúra, a MI kreativitásunk a valódi kreativitás, a MI hagyományunk a valódi hagyomány. Ha ezt kivonják a társadalomból, Móricz Zsigmond, Sinka István vagy Tömörkény barbár pusztája marad a helyén. Ács Dániel egyébként a Radnóti utolsó napjairól szóló Nem tudhatod című könyvében is tanújelét adta már annak, hogy milyen kolosszális felismerésekre képes: Radnótit a magyar állam „adta el” munkaszolgálatosként a németeknek, és magyar katonák gyilkolták meg. Ki gondolta volna? Számomra sosem volt kérdés, hogy Radnótit (ahogy Szerb Antalt, Halász Gábort, Sárközi Györgyöt és sokakat) magyar katonák, de legalábbis az akkori magyar adminisztráció ölte meg. Ezt mindenki tudja, aki nem hülye vagy nem óhajt mellébeszélni.

És még valami: ezen a rendezvényen is sokszor előkerült a luxizás. A magánrepülők, jachtok, sportkocsik, drága ridikülök és ezek büszke tulajdonosai a NER felsőbb régióiból. Mindezekről szintén nem tudom, mennyiben szolgálják a dolgok jobbra fordulását. Vagyis tudom: semennyire. Irritáló ez a parvenü páváskodás, és csak igen mérsékelten tanúskodik keresztény erényekről. Nem azt állítom, hogy mindenkinek Simone Weil magatartását kéne alapul vennie (bár hasznos lenne), aki csak annyi ételt volt hajlandó magához venni, amennyi a hadifoglyoknak és a munkatáborokba kényszerítetteknek járt a második világháború idején, de ezt a világraszóló magamutogatást hagyjuk már meg a focistáknak és a popsztároknak. Az ilyesminek sosem volt jó üzenete. 

Kicsit bő lére eresztettem ezt az írást, és még nem is esett szó Pankotai Liliről, aki azzal zárta a stand-upját a polgári ellenállás jegyében, hogy „mi vagyunk a kibaszott jövő.”

***

(Nyitókép: MTI/Bodnár Boglárka)