A korszakot, amelyben élete nagy részét töltötte, egyszerűen illegitimnek tekintette. Számára nem jelentett semmit. Az államszocialista diktatúra uralmát egyszerűen nem ismerte el. Ahogy azt sem, ami az úgynevezett rendszerváltás után következett. Lényegileg azt is illegitimnek tartotta. Amiben szintén mélyen igaza volt.
Tegnap elhunyt Somogyi Győző Munkácsy- és Kossuth-díjas képzőművész, a Nemzet Művésze. A díjak megtisztelők és megérdemeltek, Somogyi halála kapcsán azonban mégsem ezek mentén szeretnék merengeni, hanem más mentén. 2022 tavaszán jártam nála Salföldön. Elég komplikált volt összehozni az interjút, többek között azért, mert Somogyi nem használt internetet, és a (buta)telefonját is csak akkor vette fel, amikor akarta. Amiben mélyen igaza volt egyébként. Üldögéltünk a műtermében, nézelődtünk a gazdaságában. Nagyjából másfél órát beszélgettünk, és csak az interjú végén vettem észre, hogy az utolsó félórát a diktafonom már nem rögzítette, mert időközben lemerült. Mivel nem használt netet, az sem volt opció, hogy a beszélgetés legépelt szövegét elküldöm neki emailben. Ki kellett nyomtatni és elküldeni postán, vagy egy ismerősön keresztül. És itt akadt el sajnálatosan a történet, aminek a vége az lett, hogy az interjú soha nem jelent meg nyomtatásban.
Jól emlékszem a műteremre, a konyhára, a verandára. De leginkább az atmoszférára, a miliőre. Olyan ház volt és olyan kert, ahol jó lenni.
Somogyi munkássága összetéveszthetetlenül karakteres, ezer közül is felismerni egy-egy festményét vagy grafikáját. Harsány színek (egyesek szerint túlságosan is), és valamiféle naiv ránézés a dolgokra, tájakra, arcokra és jelenségekre. Naiv és együgyű. Ezeket a kifejezéseket leginkább negatív értelemben szokták használni, de Somogyi esetében nem erről van szó. De még mennyire, hogy nem. Naiv, amennyiben gyermeki lelkületű és intenzíven rácsodálkozó, és együgyű, amennyiben egy-ügyű: Somogyinak ugyanis (mint minden magát komolyan vevő szellemi embernek) egész életében egy ügye volt. Valami olyasmi, amit most nevezzünk a létezés helyreállítására tett jelentékeny kísérletnek. A korszakot, amelyben élete nagy részét töltötte, egyszerűen illegitimnek tekintette. Számára nem jelentett semmit. Az államszocialista diktatúra uralmát egyszerűen nem ismerte el. Ahogy azt sem, ami az úgynevezett rendszerváltás után következett. Lényegileg azt is illegitimnek tartotta. Amiben szintén mélyen igaza volt.
Az ember ezt a világot, amelyben élni kénytelen, nem tarthatja másnak, mint illegitimnek. Hogy tömegek mégis legitimnek tartják, vagy legalábbis úgy tesznek, az egyszerre drámai és botrányos.
Somogyi műve és személyisége anakronisztikusnak tűnhet minden szempontból. Olyan nézeteket vallott, amelyeket manapság szokás egyszerűen kiröhögni vagy legalábbis megmosolyogni. Efféle nézeteket egy magára valamit is adó ember egyszerűen nem vehet komolyan. Ugyan, hagyjuk már. Ezen már túl vagyunk. Azt hiszem, földi tartózkodásának legbelső értelme valami olyasmi lehetett, amit Carl Gustav Jung „a belső ember felélesztésének” nevezett. Vagy a bennünk élő „régi ember” felélesztésének. Ez a belső vagy régi ember képtelen elfogadni a világ által ráerőltetett szabályrendszert. Azért képtelen, mert egy másfajta szabályrendszert tekint mérvadónak. A létezés szabályrendszerét, a természetét, a természetfölöttiét, és végső soron Istenét. Ez a belső vagy régi ember annyiban tekinti valóban létezőnek magát, amennyiben képes megfelelni ennek az eredendő szabályrendszernek. Ha egyáltalán nem képes, tulajdonképpen már életében halott. Somogyi Győző (Pál apostol szavait idézve) ama nemes harcot megharcolta, futását elvégezte, hitét megtartotta.
Tehát valóban létezett, így aztán meg sem halhatott, csak életének színhelye a továbbiakban nem a természet, hanem a természetfölötti lesz.
És hogy miként is látta ezt a nemes harcot, ezt a futást, arról a soha meg nem jelent beszélgetés egyes részletei adhatnak képet. Ebből a beszélgetésből idézek alant. Isten nyugosztalja.
„Mi a kommunizmusban voltunk fiatalok. Azt a világot nem fogadtuk el. A nyarakat Tihanyban töltöttük, a képzőművészeti gimnázium harmadik és negyedik osztálya volt ez. Volt egy tanítómesterünk, Szilágyi Ernőnek hívták. Ő egy öreg zsidó cionista filozófus volt, akkor már teljesen félretolva mindentől, mint nyugdíjas raktáros. Ő tanított minket elvben németre, valójában mindenre. Ő vezetett el minket először a templomba, és a társaságunk öt tagja el is végezte aztán a katolikus teológiát. Egyszóval sehogy sem akartunk beilleszkedni a gulyáskommunizmusba. És egyszer csak rádöbbentünk, hogy van egy eszmei birodalom, a Tihanyi Királyság, és rádöbbentünk, hogy egyik barátunk maga a király, aki aztán különböző miniszteri címeket adományozott, különböző lányok pedig hercegnők, grófnők lettek. Egymást felségnek, miniszter úrnak szólítottuk, sőt szólítjuk mind a mai napig. Ezt lehet játéknak is nevezni, de tulajdonképpen átmentett bennünket ezen a korszakon. Persze aztán látnunk kellett, hogy lényegében nem változott a világ kilencven után sem.”
„Maga a modernitás, amely a felvilágosodás és a francia forradalom óta jutott uralomra a világban, elfogadhatatlan. Akár ökológiai, akár teológiai szempontból nézzük, a világ pusztulásához vezetett. Illetve az az életforma és világ, amelyet létrehoz, az embertelen és elfogadhatatlan. Mi nyilván nem a politikai lázadás vagy a robbantás útját kerestük, hanem egy belső kilépést. Egy alternatív világ felépítése lebegett a szemünk előtt. Amit aztán (amikor ide, Salföldre költöztünk a feleségemmel), próbáltunk megvalósítani. Koedukált kolostornak neveztük a helyet. A rendőrség „kommuna” néven nyitott dossziét rólam és a baráti körömről. Nem voltunk kommuna, de kísérleteztünk.”
„A magyarság keresztény korszaka a mi időnk, az, amit marxista nyelven feudalizmusnak neveznek, amely valójában, egy szerves rendi, földműves társadalom. Úgy is lehet mondani, hogy ezt játsszuk, de úgy is, hogy ezt éljük. Önellátásra törekszünk itt. Állattartás, biokertészet és oktatás folyik. Fiatalokkal foglalkozunk, a feleségem negyven éve vezet egy szövőtanfolyamot, én pedig egy huszárcsapatnak vagyok a kapitánya, lovas, történelmi és harcművészeti kiképzéseket tartok a fiataloknak.”
„Szerintem a többségnek elege van a modern civilizációból, csak részben nem engedik megfogalmazni a kritikát, lehet lázongani zöld handabandával például, de igazából itt az Isten és a Sátán birodalmáról van szó. Mindennek ez a szembenállás a gyökere. A világ kétszáz éve azon dolgozik, hogy egy Isten nélküli kultúrát építsen fel. Előtte több tízezer évig csak vallásos kultúrák léteztek. Most ennek a lerombolása folyik egy új Paradicsom ígéretével, amely azonban soha nem valósul meg, mert csak a rombolásig jutnak el. Művészként úgy látom, hogy semmilyen jelentős alkotást nem hozott létre a modernitás. Létrehozott nagy, gyors és hangos alkotásokat, de szépeket nem.”
„Az emberek a szép, az eredeti helyeket keresik, a múlt kultúráját, de mindezt addig „fejlesztik”, míg a végén élhetetlen lesz. De lassan nincs is hová menni, mindenütt ugyanazzal a szuvenír- és turistatömeggel találkozik az ember. Annál inkább indokolt egy belső királyság megteremtése. Mi tizenhét hektáron gazdálkodunk, vannak lovaink, szamaraink, juhaink, itt vannak a gyerekeink, unokáink, barátaink, ez már egy élhető világ.”
„Megpróbáltak integrálni, de arra nem voltam hajlandó. Mindig is egy szellemi irányító mag mondta meg, ki lehet művész és ki nem. Ez az egész csak abban erősített meg, hogy irány a tradíció és a rekonstrukció.”
(Nyitókép: Wikipedia / Stekovics Gáspár felvétele)
Hani a kereszténység mellett más hagyományok tanításaiból is számos idézetet hoz, hogy bemutassa például, mit jegyez föl az isteni írnok, vagy milyen virágokat gondoz az égi kertész, akivel Mária Magdolna találkozott.
A gyerekkortól belénk nevelt, tehetséggel párosuló tudás, hit és akarat csodákra képes.
A Magyar Nemzeti Galéria Dolce vita című kiállítása jóval több, mint egyszerű katalógusa az utóbbi két évszázad „italomán” magyar képzőművészeinek és az ő legkülönbözőbb stílusú, a téma miatt mégis rokon alkotásaiknak. Itália rajongóinak műveit nézhetjük végig a Budavári Palotában.
Somogyi Győzővel nagy formátumú, pótolhatatlan alkotót, mestert és példaképet veszített el a magyar nyilvánosság és kulturális élet.
Amikor az egész világban jelentős kataklizmák történnek, nem nézhetünk lehúzott redőny mögött egy végtelenített Netflix-sorozatot, mert a valóság ránk rúgja az ajtót.
Politikai tisztogatás lehet a háttérben.
Jelentősen lefaragott előrejelzéséből a Magyar Nemzeti Bank, immár csupán 1,8 százalékos drágulást vár idén, szemben a korábbi 3,8 százalékos mértékkel. Nem csoda, hogy múlt héten ismét vágott az alapkamat szintjén, és a következő időszakban további csökkentésekre van kilátás.
Az eredmény egyértelmű.
