A sokat kárhoztatott világrendőr hasznos is lehet: mindenki fúj Trumpra azért, hogy az iráni háborúját minek kezdte meg

Évek óta minden okos ember nagy dolgokat lát a kínai külpolitikában. Expanziót, terjeszkedést, rivalizálást az Egyesült Államokkal, aminek Tajvanról kiindulva, onnan hógolyóként a végtelenbe továbbgurulva majd nagy háború lehet a vége. E közhelyeket most teszteli az élet – és nem áll túl jól a kínaiak szénája. 

A négy hónapja lényegében üres ígéretek, instabil tűzszünetek és verbális eszkalációk ciklusában leledző hormuzi válság az első olyan globális krízis Kína egyértelmű világhatalmiságának időszakában, amelyben a keleti óriás vitathatatlanul érintett. A Hormuzi-szoroson áthaladó olaj és gáz nyolcvan százaléka Ázsiába tart, Ázsia pedig – a kínai gazdaság brutális mérete miatt – lényegében Kínát jelenti extrákkal. Kína energiaszegény, importra szorul. Az érintett felek egyike, Irán Peking szoros szövetségese. A Hormuzi-szoros biztonsági környezetét momentán az Egyesült Államok, Kína riválisa alakítja. Ha távol-keleti ország úgy működne, ahogy gondolni szokás – globális dominanciára törekvő világhatalomként –, akkor minden feltétel meglenne egy kínai beavatkozáshoz. 

Ami nincs. Kína a Hormuzi-szoros biztonságának kérdésébe egyáltalán nem szól bele; különbékéket kötöget, igyekszik kibújtatni a Kínába tartó hajókat a blokádok alól, de semmi globális jelentőséggel bíró dolgot nem tesz a Hormuzi-szorosban. 

Ebből nem következhet más, mint az, hogy Kína minden bizonnyal nem úgy működik, ahogy gondolni szokás, s ez komoly tanulságokkal jár arra a kialakulófélben lévő világra nézve, amelynek a keleti óriás az egyik domináns hatalma. Az Egyesült Államok hajlandó foglalkozni a globális biztonság kérdéseivel, és katonai erővel kikényszeríteni a szabad hajózáshoz hasonló globális közjavakat; Kínát azonban láthatóan nem érdeklik ennyire a globális közjavak, elegendő neki az, ha a saját közvetlen érdekei valamelyest érvényesülnek. Hadsereget nem küld, biztonsági kérdésekben felelősséget nem vállal – egyelőre úgy tűnik, semmilyen körülmények között és sehol. 

Veszély, mert a sokat kárhoztatott világrendőr hasznos is lehet: miközben mindenki fúj Donald Trumpra azért, hogy elhúzódó és mindeddig semmiféle eredményt nem hozó iráni háborúját minek kezdte meg, azt valójában senki nem szeretné, ha Iránnak atomfegyvere lenne, s egy világrendőrön kívül más aktor az ilyesmit nem tudja megakadályozni. De esély is, mert a világ számos nyomora közül azok, amelyeket egy arrogáns és inkompetens szuperhatalom beavatkozásai tudnak okozni, Kína kezén legalább nem szaporodnak majd tovább. És esély abból a szempontból is, hogy ha Kína nem viszket azon a bizonyos ponton, ahol az Egyesült Államoknak egy jó globális válsághelyzet láttán szokott, akkor talán a tajvani problémakör is megoldható békésen, csattanás és hadihajók csörömpölése nélkül. Új és izgalmas világrend tárul elénk: olyan, amelyben a magán kívüli világ a kettőből csak az egyik szuperhatalmat érdekli, és ahol kettejük közül csak egy szereti a fegyvereket. A kínaiak elhozzák nekünk az érdekes időket, amelyeket a Kínát nem ismerő nyugatiak ősi kínai átoknak hisznek.

Nyitókép: SAUL LOEB / AFP