Lumbricus terrestris

Ritkán hallgatok meg nyitóbeszédeket, mert többnyire bántóan sablonosak. Ám a minap kerti bíbelődéseim közepette eszembe jutott Nádas Péter pár évvel ezelőtti könyvheti megnyitója, ahol a földigiliszták veszélyes életéről értekezett. A közönség első reakciója a kuncogás volt, amely az értetlenség mellett alkalmasint a megnyitó ceremoniális jellege, a mozgatott retorikai apparátus és a téma „alantassága” közötti látszólagos össze nem illőségből fakadt. Mert hát józan ember aligha a földigilisztákról beszél a könyvek ünnepén. Nádas viszont komolyan gondolta. Mert semmi alacsony rendű dolog nincs a földigiliszták életében. Ellenkezőleg: „a termékeny talaj alfája és ómegája – mondja – nem én vagyok, hanem a közönséges földigiliszta léte-jóléte”. 

A talaj ma az egyik legkurrensebb témák egyike. Úgy is mondhatnánk, hogy egyfajta talajos fordulat látszik kibontakozni, ahol az mindenekelőtt életközösség, és nem puszta (ültető)közeg. Számítások szerint az európai talajok tizenhétszer pusztulnak gyorsabban, mint ahogy újratermelődnek; ha minden így megy tovább, csak mintegy hatvan évig maradhat termőképes talaj a földön. Vagyis e fordulat kiteljesedésére nem sok időnk maradt. 

A közönséges földigiliszta (Lumbricus terrestris) a fogyasztásával és az ürítésével humuszt állít elő. A teremtés eredendő rendjének nagyszerűsége, hogy a világ lényei úgy szállítanak nekünk hasznot, hogy egyáltalán nem is gondolnak erre. A giliszták nélkül „a föld halott”, mondja az író, amit munkájukra vonatkozó számítások is alátámasztanak: egy hektáron majd másfél tonna bio­masszát állítanak elő. Amennyiben vannak. A beszéd a giliszta természetes ellenségei közé sorolja a rigók és a vakondokok mellett a futóbolondokat, akik „undorodnak tőle, túl csúnyának találják, ütnek-vágnak, ásóikkal, kapáikkal mennek neki”. 

Olybá tűnik, tele vagyunk futóbolondokkal. Mert, s ezt is kevéssé hangsúlyozzuk, a természethez való viszonyunk esztétikai is. Nem mindegy, mi tetszik; kivált az nem, hogy mi viszolyogtat. Amit nem érzünk szépnek, azt átalakítjuk olyanná, ami már tetszik, vagy egyszerűen megsemmisítjük. Márpedig a giliszta kevesek számára szép. Nekem sem, de esztétikai ítéleteim vezérfonalát igyekszem egyfajta transzcendenciához igazítani: szép az, ami illeszkedik a dolgok eredendő rendjéhez. A giliszta illeszkedik. 

Meglepő lehet, de Kárpát-medencei fajaik száma megközelíti a hatvanat, méretükben és szelvényeik számában is változók. Leginkább a közönséges földigilisztával találkozhatunk, róla szólt a citált beszéd is. Magányos élőlény, vagyis ha egy jó állapotú talajban sok van belőle, akkor azok a példányok legfeljebb szomszédok, de nem egy törzs, család vagy valamiféle gilisztaközösség tagjai. Ha sokan vannak, akkor csendes időben hallani, ahogyan rágnak. Nélkülük a föld halott, a föld nélkül pedig az ember. 

Segíthetjük őket, ha nem bolygatjuk a talajt. Az ember mindenekelőtt bolygató lény. Mindig alakít, formál, csinál, úgyszólván nyughatatlan. A bolygat jelentése A magyar nyelv értelmező szótára szerint: valamit „nyugalmában, menetében rendsz. nem kívánt beavatkozásával zavar; feszeget, piszkál”. Az ember régóta bolygatja a világ rendjét. Beavatkozásaival újabb és újabb problémákat idéz elő, amiket aztán kétségbeesetten próbál kijavítani, általában azon a paradigmán belül maradva, amely magát a problémát létrehozta. Minden megoldásnak van praktikus, technikai és módszertani vetülete, így a talajeróziónak vagy épp a vízhiánynak is. De van elvi is. 

Ferenc pápa szerint „az átfogó ökológia olyan tényezők iránti nyitottságot kíván, amelyek meghaladják a matematika és biológia nyelvezetét, és az emberlét lényegéhez kapcsolnak minket”. Mert „a világ több megoldandó problémánál – írja a néhai pápa –, örömteli misztérium, melyet ujjongó dicsérettel szemlélünk”. Ha úgy adódik, akkor például a földigilisztát.

Nyitókép: Shutterstock