Koltay Gábor: Tessék ilyen szemmel is nézni a világbajnoki meccseket!

Tizennyolcadik születésnapi ajándékom egy 1953-as Esti Budapest-különkiadás volt, amely november 25-én a késő esti órákban jelent meg az utcákon. Apám büszkén őrizte a kétoldalas lapot, amely első oldalán a mérkőzés hőseinek fényképét közölte, hátoldalán pedig szenvedélyes beszámoló volt olvasható a 6:3-as diadalról. Azzal az apai kéréssel lettem az újság tulajdonosa, hogy „ezt eddig én őriztem, mostantól a te feladatod, de ha egyszer gyereked lesz, nagykorúvá válásakor neki kell majd ajándékoznod, hogy majd az unokád továbbörökölje”. Így is tettem, féltve őriztem, majd tizen­nyolcadik születésnapján András fiam bekeretezve megkapta.

Miért több ez a kis történet egy családi eseménynél? Azért, mert érzékelteti, hogy a legvadabb Rákosi-korszakban nekünk, magyaroknak mit jelentett ez a londoni győzelem az otthon kilencven éve veretlen angol válogatott ellen. A háború után nyolc évvel visszaadta megtépázott önbecsülésünket, de legalábbis szépségtapasz volt a megalázott nemzet sajgó sebeire, amelyet veze­tőink csak a „fasiszta” jelzővel illettek. Ezért lehetett fontos a világháborút megjáró, orosz hadifogságból hazatérő édesapámnak, aki sohasem volt foci­rajongó, s aki egyben ezt az „üzenetet” is nekem ajándékozta. 

De miért emlékezem erre éppen most, az amerikai foci-világbajnokság idején? Mert

S milyen jó lenne, ha mi is köztük lehetnénk, mi, akik annyi szépet és jót mutattunk már magunkból a sportág szerelmeseinek! Csapatunkat az egész világ csodálta, minket másoltak. A magyar sors különös kegyetlensége, hogy az Aranycsapat az 1952-es olimpiai bajnokság után 1954-ben elveszítette a berni döntőt, és „csak” másodikok lettünk. 1965-ben aztán a Vásárvárosok Kupája döntőjében a Fradi legyőzte a Juventust. Ez a magyar klubfutball mind ez ideig egyetlen nemzetközi kupasikere. Ezt követte két olimpiai bajnokság 1964-ben és 1968-ban. Az 1966-os angliai foci-vb-n Liverpoolban a világ ámulatára briliáns játékkal megvertük a brazilokat, majd 1967-ben a mai napig egyetlen magyar aranylabdás a mi Albert Flórink lett. 

Felidéződik bennem a hatvanas évek nagy Fradija, amely Európa egyik legjobb csapata volt. S persze a meccsek utáni rendőri lovas rohamok az ünneplő – senkit nem bántó – mámoros szurkolók ellen.

Később is voltak nagy egyéniségek, játékosok és edzők, de a magyar foci általános színvonala lassan hanyatlani kezdett. S ezen az sem változtatott, hogy volt Détárink, Nyilasink, Törőcsik Andrisunk, akik világklasszisok voltak, ugyanúgy, mint néhány edzőnk, Baróti Lajos, később Verebes Jóska, aki ha beszélt volna nyelveket, a világ legnagyobb klubjai versenyeztek volna érte. Az 1986-os mexikói vb-n megbuktunk, a lejtmenet néhány emlékezetes fellángolást, Európa-bajnoki szereplést kivéve negyven éve tart. 

Soha annyi pénz nem áramlott a magyar fociba, mint manapság, de a Fradi kezdő tizenegyét a sok átjáróházbeli idegen okán már csak a legvérmesebbek tudják felsorolni. Vajon csak a pénzen múlik az eredményesség? Nemzettudatot nem lehet venni. Senki ne károgjon, magam is tudom, csupán nemzettudatból nem fognak gólok születni. De 

Az a bizonyos bekeretezett újság ezt is sugallja, elődeink példáiból bátran és sokat meríthetünk. Éppen ezért sohasem feledkezhetünk meg róluk. Tessék ilyen szemmel is nézni a világbajnoki meccseket, s nemcsak a pályán, hanem a lelátókon, sőt a színfalak mögötti történésekre is figyelve.

A szerző filmrendező

Fotó: MTI/MTVA/Vajda János