A politikai pástról levonuló influenszerekről: szegény paraszociális gyermekeink

„A tömegmédia a szemünk előtt mérkőzik meg az új digitális kaleidoszkóppal, az utóbbi ugyanis mostanra érte el azt a kritikus tömeget, amivel megelőzi fontosságában az előbbit.

A magyar közéleti újságírás dolgát igencsak megnehezíti az a tény, hogy mára már végképp nem beszélhetünk klasszikus értelemben vett közéletről. Ami úgynevezett történés az országban, az nem mindenki által ugyanúgy megélt vagy megfigyelt valóság – és még az interpretáció sem azonos. Nincs közös alap.

Ami helyette van, az kaleidoszkóp: a néhai közös valóságunk apró szemcsékre rázódik szét, amit aztán az egyénre szabott tükreinken keresztül érzékelünk. Ha atomizálva volt a társadalom eddig is – mely állapotban minden egyén és család egymástól elkülönülve létezett, hogy egymással csak akkor érintkezzenek, ha „dolguk van” (akár a munkában, akár a kikapcsolódásban: ha összejöttünk termeltünk vagy fogyasztottunk) –, azt legalább valamennyire egységbe fonta a tömegmédia ereje.

A közösen megélt élet helyett ott volt a közösen fogyasztott és megélt média: a televízió, a sorozatok, az ismerős tévébemondók, az óriásplakátok és a reklámok tengere, amelyek elregélték az életet, és láthattuk a sztárokat, akik az életünket élték helyettünk.

Mindebből mára semmi sem maradt, csak a kesernyés nosztalgia: filmsorozat Zámbó Jimmyről és Koviról, retrospektív közönségtalálkozó a Barátok Közt alkotóival, VHS-legenda filmvetítések a moziban, Y2K-divat-elvágyódás egy meg nem élt korba.”