Kincses Kolozs vára

Kolozsvár városa, jelképei és szellemisége mind az ellentétei annak, amiben a mai életben létezünk. A konstans szkroll és flow helyett az állandóság bástyái; a szétmállás, lebomlás és felfordulás helyett a kitartás, az összefogás és az állhatatosság ethosza. 

Gondoljunk csak a Szent Mihály-templom fölfelé törő, gótikus hajójára és az alig másfél évszázada épült, tőle mégis elválaszthatatlannak tűnő tornyára, amely most is felkiáltójelként – vagy egyszerűen: jelként – magasodik az óváros fölé. Még a régi várost körbefonó, Ceaușescu korabeli lakótelep-rengeteg sem tudta eltakarni a középkori templomot, Kolozsvár kvázikatedrálisát semmilyen értő szem és érző szív elől. S a Szent Mihály-templomon túl ott van a Farkas utcai református templom, az egyszerűségében is nagyszerű gótikus homlokzatával, háromszöges oromfalával, amely a fél évezrednyi protestáns létezés megannyi fizikai és szellemi küzdelmének emlékeit őrzi a sokat látott falak között. 

És persze nem csak egyházi emlékek sorakoznak Kolozsvár régi falai között. Mátyás király szülőháza a késő középkori magyarországi (nagy)polgárság életvilágának tekintélyes épített öröksége, még a nyüzsgő nagyvárosi környezetben, a jellegzetesen román dróterdő mögött is. S ha már Mátyás: természetesen a főtéri lovas szobra is erős szimbolikus értékkel bír. Erdély, sőt az összmagyarság egyik fő jelképévé vált Fadrusz János 1902-ben átadott alkotása. Hol van már Gheorghe Funar, aki a kilencvenes években történelemhamisító táblával hergelte és fordította egymás ellen Erdély és Kolozsvár népeit! Adjuk most inkább a szót a szobrász Fadrusznak: „A kolozsvári Mátyás szoborban Magyarország fénykorát ábrázolom, amikor a magyar rettegve tisztelt és csodált nemzet volt Európa népei között. Ha a magyar ember szíve elborul és vigasztalást keres a régmúlt idők fényében és nagyságában, akkor e dicsőségteljes, pazar és világraszóló korszakba bolyong vissza; és ott találja azt a csodás alakot, a magyar nép királyát, Hunyadi Mátyást, aki egyszerű ember tudott lenni az egyszerű emberekkel, de az akkori kor fejedelmei között olyan volt, mint sas a verebek között.” 

Ha már Kolozsvár, szinte végtelen lehetne a hozzá kapcsolódó fennkölt idézetek sora, hiszen a magyar – és német és román – értelmiség számára szinte mindig menedék és fárosz volt ez a város, a régi időktől mostanáig. És végső menedék is a nemzet számos nagyjának – gondolunk itt a Házsongárdi temetőre, ahol Apáczai Csere Jánostól Dsida Jenőn, Jósika Miklóson és Reményik Sándoron át Xántus Jánosig megannyi jelentős személyiség alussza örök álmát. 

Persze Kolozs, a vármegye nem csak a nagyvárosi székhelyéből állt: a nyugati Kalotaszegtől a keleti Mezőségig megannyi helyről és azok szellemiségéről lehetne még írni, ha volna hely – talán majd egy másik alkalommal. Adjuk most át a szót inkább valakinek, aki valami fontosról beszélt egykoron. 

Cs. Szabó László, az erdélyi gyökerű, ámde Budapesten született, gyermekkorát mégis Kolozsváron töltő író és esszéista 1940-ben a kolozsvári diákszövetkezet estjén Kis népek hivatása címmel mondott programbeszédet, miközben Magyarország körül már egy új világháború dübörgött, s a minden oldali radikálisok készen álltak a két évtizednyi, törékeny belső béke felforgatására. Így beszélt Csé, tanulsággal minden időkre: „A kis népek nagy része eljátszta az isteni irgalmat, új hivatást kell keresniök, magukhoz valót, magukhoz méltót. (…) Első hivatásuk a fennmaradás. (…) Másik hivatásuk az erkölcsös élet. A nagy népek sem fizikai erejüknek, sem hiúságuknak, sem dicsőségszomjuknak, sem megrészegítő múltjuknak nem tudnak ellenállni. Ők rendezik a történelmet. (…) Egy harmadik hivatásuk, hogy ne lépjék túl az emberi mértéket. Azt hiszem, ez a legszebb. A kis népekre hárul, hogy az emberi mértéket megtartva, csöndesen, erőszak nélkül ellenálljanak az új Bábelnek.” 

Legyen így. Ámen!

Nyitókép: Shutterstock