„Meggyilkolt unokahúgom minden zsidó nő jelképe lett”

Néhány nappal október 7. után az izraeli Ifhat Ziner interjút adott a Mandinernek, amelyben elmondta: az unokahúga Hadar Choshen ott volt a Nova fesztiválon, de utoljára a támadás napján kaptak hírt felőle. A fiatal lány utolsó üzenetében azt írta, hogy elbújt és elküldte a koordinátáit. A család napokig szörnyű várakozásban élt, hiszen két hírt kaphattak: vagy elrabolták Hadart és akkor túsz Gázában, vagy meghalt. Tíz nap után érkezett a hír: megtalálták a lány holttestét. Ifhat elmondta: a gyász után megpróbálták visszakövetni Hadar minden lépését, az életének utolsó óráit. 

Ifhat kiválóan beszél magyarul, mivel a 90-es években Budapesten tanult, így magyarul beszélgettünk vele. 

Nővérének, Hadar édesanyjának a fájdalmas kutatásának köszönhetően sikerült rekonstruálni, hogy mi történhetett október 7-én reggel a Nova fesztiválon. 

Október 7. és a Nova fesztivál

Hadar négy barátnőjével érkezett a parti helyszínére. Ifhat a beszélgetésünk során igyekezett hangsúlyozni, hogy ez nem egy olyan vad rendezvény volt, ahogy időnként beállították. A fesztivál rendelkezett minden engedéllyel, voltak rendőrök, mentősök, biztonsági őrök. Elmesélte, hogy a fesztiválozók a hajnalt tartották a parti legjobb részének, s épp ezután indult el a rakétatámadás. 

„Az egész társaság zűrzavarba került. Volt aki az autók felé futott, mások a sátorban aludtak, voltak akik a bárban ittak… Mindenki más irányba futott. Drága perceket veszítettek mire eldöntötték, hogy hazamennek” – mesélte Ifhat. 

Az öt lány két csoportra szakadt: hárman elindultak egy közeli erdőben, Hadar és egy barátnője pedig a kocsihoz ment. A rakétaeső olyan sűrű volt, hogy sokan lehúzódtak a fesztiválról elvezető útról, és az út melletti nyitott óvóhelyekbe bújtak el. Nem is sejtették sokan, hogy bár a rakéták elől véd a betonbunker, a terroristák könnyen behatolnak a nyitott szerkezetekbe, amelyeknek nem volt zárható ajtaja, mert csak egy nyíláson át lehetett bejutni. Hadar és barátnője itt bújt el. 

„Bementek az óvóhelyre és vártak, biztosak voltak benne, hogy mikor befejeződik a rakétaeső visszamennek a kocsihoz és tovább utaznak haza. A percek teltek és teltek és hallották, hogy nem fejeződik be a támadás. Egyre több ember jött be az óvóhelyre. Később megtudtuk, hogy mintegy negyven ember volt bent egy nagyon szűk, tíz embernek épült helyen. Hirtelen meghalloták, hogy nemcsak rakéták vannak, hanem lövöldözés is” – mesélte Ifhat. 

A lányok nem tudták mi történik, a három másik barátnő is megállt egy másik óvóhelynél, és egymással kommunikáltak. Nem tudták, hogy terroristák támadták meg a fesztivált. Bíztak benne, hogy hamarosan megérkezik a hadsereg. Nem is sejthették, hogy milyen mértékű volt a Hamasz támadása. Negyven percig lehettek az óvóhelyen. Hadar 7:45-kor küldte az utolsó üzenetet, akkor értek oda a terroristák. 

A család később beszélt azzal a rendőrrel, aki 12 órával a támadás kezdete után érkezett a helyszínre. Az óvóhelybe rengeteg kézigránátot dobtak a palesztin terroristák, amelyekből 8 fel sem robbant. A holttestek közül húzták ki a terroristák és vitték Gázába a legutóbbi tűzszüneti megállapodás keretében elengedett Omer Wenkert, és további 10 ember élte túl a támadást a holttestek alá bújva. „Ott találták Hadart, nem tudjuk milyen volt az állapota. A nővérem nem akarta látni.”

Alig ötven méterre ugyanannál a kereszteződésnél bujkált Hersh Goldberg-Polin amerikai túsz is, akit a Hamász vezér Színvár mellett őriztek, majd az alagútban gyilkoltak le a terroristák. 

A család igyekezett beszélni a túlélőkkel, hogy hátha emlékeznek valamire Hadarral kapcsolatban: „Mit mondott? Szenvedett vagy nem szenvedett? A nővérem szerette volna tudni, hiszen az édesanyja. Szerette volna tudni, hogy mi volt a lánya utolsó pillanata. De ez nagyon nehéz, mert azok, akik túlélték ezt az óvóhelyet, azok nem nagyon akarnak beszélni. Beszélnek, de nehéz nekik, és nem is tudják pontosan mi volt, kivel mi történt, mert a testek alatt bujkáltak” – osztotta meg Ifhat. 

Egy háború árnyékában

„A nővérem mindenhová jár, beszél a hadsereggel, a Knesszet tagokkal, iskolákban, tévében. A nővérem szerint nem szabad lassítani a gázai háborút, mert ott kétmillió emberből nem volt egyetlen egy sem, aki segített volna a túszokon” – tette hozzá. Mert mint mondta: valójában van kapcsolat, ha bárki Gázában azt akarná, hogy véget érjen a háború bármikor elárulhatná a túszok helyét. „De senki nem mond semmit.”  Hozzátette, hogy az IDF katonái folyamatos vádak alatt vannak a világ részéről, ami tovább lassítja a háború befejezését. 

Ifhat mesélt arról is, hogy miként élnek az izraeliek a háború és október 7. árnyékában. 

„Itt Izraelben a többség egységes, tudjuk mi a célunk, tudjuk, hogy helyesen cselekszünk, ugyan a világ kétségbe vonja (különösen az ENSZ), hogy mi a célunk. Az ENSZ népirtással vádol minket, ilyen rossz szavakkal illetnek, amire pedig Izrael soha, de soha nem gondolt. Sőt! Izrael kivonult 2005-ben Gázából, és átadta a területet, mert bízott benne, hogy így béke lesz” – idézte fel. 

Elmondta: vannak Izraelben olyanok, akiket csak a túszok érdekelnek, hogy ők térjenek haza. „Mindenki egyetért, hogy a túszokat haza kell hozni, csak arról van a vita, hogy ez hogyan történjen. Megegyezni a Hamasszal a túszok érdekében, hogy aztán a Hamasz hatalmon maradjon. Vagy tovább harcolni és letörölni a Hamaszt a térképről. Vannak, akik szerint Gázát ki kell üríteni, amit Trump is felvetett, hogy át kellene telepíteni a lakosságot, és létrehozni egy gázai Riviérát.”

– mesélte. 

Egyben nagyon sokan megegyeznek Izraelben: a Hamász nem maradhat Gázában, mert akkor a kibucokba sem lehet visszatérni. 

 – jelentette ki Ifhat. 

De Izrael reménysége elsősorban Istenre és az ígéreteire irányul:

„Mi a hit emberei vagyunk. Úgy érezzük, hogy Isten mutatja nekünk az utat, védeni fogja a katonáinkat, hogy óvni tudják a polgárokat, a túszokat. Hiszünk benne, hogy majd valamikor béke lesz, mert Isten ezt megígérte nekünk.”

Nyitókép: Hadar/Ifhat Ziner