Képes lesz-e Merz Németország és ezzel Európa józan, céltudatos vezetőjévé válni, vagy elsüllyed a kontinens fősodorbeli politikáinak mocsarában?
Vasárnap lezajlott az előre hozott szövetségi parlamenti választás Németországban. Az eredmények pontosan megfelelnek a szavazás előtti utolsó közvélemény-kutatásoknak – úgy tűnik, a németek a politikai felmérésekben még mindig precízek. A voksolás eredménye azt mutatja: folytatódik a német politika pluralizálódása, ami pozitív olvasatban sokszínűséget, negatív olvasatban viszont párhuzamos világnézetek, életérzések – társadalmak – kialakulását mutatja. És jobb, ha a mai világhelyzetben inkább pesszimistábban értékelünk minden fejleményt.
A németek 83 százaléka szerint a hazájuk helyzete aggodalomra ad okot, és csak 12 százalékuk optimista. Még a szocdem és a zöld szavazók 75 százaléka is nyugtalan a közállapotok miatt. Ennek pedig meglettek a politikai következményei.
Lássuk a tényeket: a Kereszténydemokrata Unió és a bajor Keresztényszociális Unió (CDU–CSU) 28,52 százalékkal nyert, az Alternatíva Németországért (AfD) 20,8 százalékkal futott be a második helyre. Az eddig kormányzó és kancellárt adó Németország Szociáldemokrata Pártja (SPD) 16,41 százalékot ért el, a vele kormányzó Szövetség ’90 – Zöldek 11,61 százalékot szerzett. Rajtuk kívül a szélsőbalos Die Linke (Baloldal) párt jutott be a Bundestagba 8,77 százalékkal. Kiesett viszont a liberális Szabad Demokrata Párt (FDP), mivel csak 4,33 százalékot kapott, és épphogy lemaradt a bejutásról az újbalos Sahra Wagenknecht-szövetség – Értelem és Igazságosság (BSW) párt (4,97 százalék).
Mit jelent mindez az erőviszonyok változása tekintetében? Először is, a CDU első lett, de nagy győzelemként sehogy nem lehet eladni egy 28 százalékos eredményt Konrad Adenauer és Helmut Kohl egykori nagy néppártjától. Még Angela Merkel idején, 2013-ban is 41 százalékot ért el a CDU. A párt vezetője és kancellárjelöltje, Friedrich Merz a választás estéjén örülhetett, hiszen sok évtizednyi küszködős politikai pályafutás után hetvenéves korára elérte karrierje csúcsát, és a kancellárság kapujához érkezett. De győzelmi mámor helyett valószínűleg már hétfőn reggel a koalíciós tárgyalások kihívásain és a zsákutcába jutó Németország tornyosuló gondjain kellett töprengenie – amelyek megoldását éppen hátráltatni fogja a mostanra kialakuló politikai környezet.
A németek ráadásul nem emelték piedesztálra lehetséges új vezetőjüket:
a CDU-ra a választók alig több mint negyede szavazott,
Merz eddigi munkájával pedig a voksolás napjaiban a németek alig 35 százaléka (a CDU-szavazók 82 százaléka) volt elégedett.
Merz és pártja fő vállalása a gazdaság és a migrációs helyzet rendbetétele lett: mindkét területen van min és miért dolgozni. Európa hagyományos dübörgő-dohogó ipari motorja, Németország tartós recesszióba süllyedt, részben az energiapolitikai fordulat (Energiewende) hátrányos félmegoldásai és ideológiai túlkapásai, részben az ukrajnai háború, részben pedig a szankciós politika miatt. Hogy az atomenergiáról lemondó, utolsó atomerőműveit épp lebontó, az olcsó orosz energiától az Északi Áramlat rejtélyes felrobbantása miatt fizikailag is elszakított Németországban hogyan tudnak új politikát csinálni a gazdaság és a háztartások megsegítésére, erős kérdés.
A kampányhetek legforróbb témája az volt, hogy Merz megpróbált átvinni egy szigorúbb migrációs javaslatcsomagot, amelyet első körben elfogadtak a CDU és a politikai tűzfal mögé szorított AfD voksaival, a konkrét csomagot viszont már leszavazták, miközben Merz nem győzött elhatárolódni az AfD-től. A CDU-nak viszont továbbra is világos programpontja, hogy rendet tesz az illegális migráció és a németországi bevándorlási helyzet terén; ezt viszont az AfD kizárásával csak a – valószínűsíthető – majdani koalíciós partnerével, a szocdemekkel tudná megcsinálni. Azokkal a szocdemekkel, akik leginkább felelősek az előző évek kudarcos politikájáért. És persze azt se feledjük, hogy Németország kapuinak tágra nyitását, a Willkommenskultur és a „wir schaffen das” hurráoptimista, önsorsrontó politikáját nem a baloldal, hanem az Angela Merkel-féle CDU hirdette meg épp egy évtizede. Hogy Merz hogyan fog a saját pártjával és az eddig ellenérdekelt felekkel a korábbiakkal ellentétes szigorító politikát megvalósítani, az A 22-es csapdájába illő feladvány lesz.
Az SPD a választás vesztesei közé tartozik: alig 16 százalékos támogatottsága a csaknem másfél évszázados párt legrosszabb eredménye a háború utáni Németországban. A mindenkori baloldal egykori vezető szervezetével szemben a balos versenytársak ereje összesítve a szocdemek fölé tornyosul: a három másik balos színezetű párt együttvéve 25 százalékos támogatottságot tud felmutatni. A kudarcos kormányzást produkáló Olaf Scholz kancellár tehát totális vereséggel távozik a német politikából.
Igencsak nagy öröm lehet viszont a szocdemeknek az ürömben, hogy más megoldás híján a győztes CDU maga mellé veheti őket junior partnernek egy nagykoalíciós kormányzáshoz. A liberális FDP kiesése és Sahra Wagenknechték parlamenten kívül maradása miatt ugyanis a két egykori néppártnak, a CDU-nak és az SPD-nek együtt tűrhető, 12 fős többsége lesz a 630 fős új Bundestagban. Józan németek és európaiak tömegei örülhetnek viszont annak, hogy jelen állás szerint legalább a Zöldekre nem lesz szükség egy újabb német kormányzatban; annak ellenben nem, hogy a megfáradt, összeroskadt szocdemek egy potenciális nagykoalícióban nyilván minden erejükkel megpróbálnak majd „baloldali” politikát vinni, értelemszerűen a CDU-val és a kancellárral izmozva minden élesebb kérdésben.
De nem vehetünk biztosnak egy CDU–SPD-koalíciót sem. A nagy vereséget szenvedő kormánypárt vezetői joggal gondolhatják azt, hogy inkább az ellenzékből való építkezést, az ellenzék vezető erejének pozícióját vállalják, mintsem az odaállást az őket legyőző ellenfél mellé. A szocdemeknek ez lehetőséget adna arra is, hogy megküzdjenek a föléjük nőtt baloldali riválisokkal, erősítve, nem pedig tovább koptatva profiljukat a CDU-val való kormányzás során. Meglátjuk, mit hoznak a következő hetek – Friedrich Merz húsvétig meg akarja alakítani az új kormányt.
Amelyből jelen állás szerint kimarad az AfD.
Az Alternatíva Németországért párt ezen a választáson egyértelműen az ország második erejévé növekedett:
megduplázta támogatottságát, Kelet-Németországban mindent letarolva győzött, Nyugat-Németországban pedig erősen megvetette a lábát. Az egykor EU- és eurókritikus közgazdászok értelmiségi pártjaként induló, majd radikálisabb elemek által átvett, mostanáig érinthetetlen, tűzfal mögé zárt pártot ezen a választáson szélesebb és mérsékeltebb tömegek támogatták. Nem véletlenül: az utóbbi időben az AfD kifejezetten a hétköznapi németek legnagyobb problémáira fókuszált, a drágulástól a megélhetési, lakhatási nehézségeken át a túlbürokratizált állam terheiig és a tömeges bevándorlásig. A migrációs hátterű bűn- és erőszakcselekmények szerte Németországban megrengették az emberek közbiztonságba vetett hitét – erre pedig az AfD adta a legradikálisabb és legkonzekvensebb válaszokat. A párt így csaknem 21 százalékot ért el országosan, Kelet-Németországot pedig uralja – a választási térképen világosan kirajzolódik az egykori NDK területe az AfD-győzelmek kékjéből, míg nyugaton a CDU feketéje és északon részben az SPD vöröse dominál.
Jelen állás szerint az AfD valószínűleg ellenzékben marad, annak vezető ereje lesz. Ez egyszerre hátrány és előny a pártnak: a kormányzat első számú kihívójaként és kritikusaként tovább építheti profilját – szerencsés esetben a választhatóságot és a kormányzási képességet erősítve, rosszabb esetben újabb belső botrányokat elszenvedve.
A választáson negyedik erő a Zöldek maradt. Külső szemmel és józan ésszel nehezen belátható, de tény: a német zöldpárt, amely ideológiai hevületével és csőlátásával kormánypártként Németország és a német emberek problémáinak legfőbb okozója volt, alig gyengült a négy évvel ezelőtti támogatottságához képest. Tény: Robert Habeck gazdasági miniszter és zöld kancellárjelölt észbe kapott, és az utóbbi időben megpróbált a zöld fősodorhoz képest centristábban, mérsékeltebben megnyilvánulni, ettől remélve a nagy kudarc elkerülését. Ez összességében sikerült is – de sajtóhírek szerint a Zöldeknél már azon megy a spekuláció, hogy épp a radikalizmus elvetése miatt kell aggódnia, mert elvesztette arcélét és vonzerejét. Kormányra mindenesetre nagy valószínűség szerint nem fog kerülni, így hát ellenzékben vitatkozhat tovább a zöldsége megfelelő mértékéről.
A választás korábban valószínűtlen nyertese a szélsőbal lett: a Die Linke a politikai halál torkából jött vissza. Az egykori NDK állampártjának romjain kinőtt, majd az előző három évtizedben újbalos kis pártként eldöcögő Baloldal hangadója és legnépszerűbb politikusa, Sahra Wagenknecht önállósította magát, és sikervárományos saját mozgalmat indított. A Baloldal akkor a végső süllyesztőtől tarthatott – de egy sikeres kampányhajrával most ő lett a nevető ötödik, míg Wagenknecht asszony elesett a küszöbben. A Baloldal a szocdemektől és a zöldektől elnyert radikálisabb szavazókat szólította meg harcos üzenetekkel, eredményesen: kormányra nem fog kerülni, de az AfD ellenpártjaként bizonyosan hangosan fog csörömpölni a következő években.
És végül politikai halottról vagy jót, vagy semmit. A liberális szabad demokraták az NSZK-időkben a CDU megbízható szövetségesei voltak, klasszikus liberális nézeteikkel a gazdaság és a nagypolgárság érdekeit képviselve. A liberálisoknak a hosszú évek alatt esélyük lehetett volna egy hagyományosan szabadelvű, józan, (jog)rendpárti, akár a CDU-tól is jobbra álló politikát képviselni bizonyos kérdésekben; ehelyett ide-oda csapódva, végül a balliberális kormánykoalícióba beállva, de ott semmilyen saját eredményt nem elérve kibuktak a Bundestagból. Hogy négy év múlva lesz-e 5 százaléknál több szavazó, akinek az FDP lesz a legvonzóbb opció, most kérdésesnek látszik.
Mostantól viszont minden szem a CDU-ra és Friedrich Merzre szegeződik: felnő-e a feladathoz ez a sokat látott politikus-üzletember, tud-e Németország és ezzel Európa világos fejű, céltudatos és józan vezetőjévé válni – vagy elmerül a változásképtelen európai fősodor mocsarában?
Nyitóképen Friedrich Merz a választás estéjén.
Fotó: AFP / INA FASSBENDER
Kapcsolódó vélemény
Mandiner
Ez az ország, az én kedvenc európai nagyhatalmam még négy évre kicsekkolt a kontinens vezetéséből.
Ezt is ajánljuk a témában
Ami Németországban zajlik, az szomorú képet fest az ottani közállapotokról – talán nem ártana odaküldeni valami magyar parlamenti tényfeltáró bizottságot. Ungváry Zsolt írása.
Fontos döntések, hosszú frakcióülés és még egy kormányinfó is – Orbán Viktor szerint mozgalmas napok elé néz a Fidesz.
A honosított állampolgárok többsége is az AfD-re adta voksát.
Szeretné már dűlőre vinni az ügyet Ursula von der Leyen.
Ráadásul mindenféle előzmény nélkül.
Korábban Zelenszkij kijelentette, hogy Ukrajna nem érintett a robbantásokban, és javasolta, hogy elemezzék, kiknek lehetett érdeke egy ilyen támadás.
Míg a hazug törődik a valósággal azért, hogy eltagadhassa azt, a „bullshitter” számára teljesen közömbös, az ő egyetlen célja a hatás – írta éleslátó esszéjében Harry G. Frankfurt közel negyven évvel ezelőtt.
Bár Brüsszel valóban szigorúbban lép fel az cupertinói vállalattal szemben, a tényleges következményeket végső soron az európai felhasználók szenvedik meg. Drágább szolgáltatások, rosszabb felhasználói élmény és kevesebb választási lehetőség az Apple-nél.
Az aknák mellett egyre nagyobb problémát jelentenek a drónok is.
