Sechs dolgot tanultunk meg tegnap a német politikáról, és lidérces-borzasztó mind a sechs

Lehetne a tegnap esti német választás eredményéről írni sok mindent. Például vígballadát, vádbeszédet, gyászjelentést, epigrammát, esszét, elégiát, bildungsromant és kínrímeket. Mindegyikhez volna ihletem, de

Eins. A németek újabban már krízishelyzetben sem hajlandók dönteni. Németország válságban van a javából: Donald Trump és Vlagyimir Putyin zátonyra futtatta az eddigi német (és európai) Ukrajna-politikát, az előző német gazdasági modell alapjai, az olcsó orosz nyersanyag és a kínai felvevőpiac, úgy tűnik, egészen konkrétan a semmiért vesztek el. Energia nincs, csak méregdrágán, recesszió viszont van – harmadik éve. Az impotens állam az illegálisan az országban tartózkodókat eltartani, a szegények kontójára orvoshoz járatni, kosztoltatni és kvártélyozni képes ugyan, ám deportálás céljából megtalálni közülük még a rablógyilkosokat sem tudja. Az Európai Tanácson bárki bármit átvihet már nem csupán Németország nélkül, de egyenesen Németország ellenében is. Donald Trump és JD Vance világossá tették, hogy jelenlegi állapotában Németország alkalmatlan az USA szövetségesének.

Világos döntés ugyanakkor ennek ellenére sem történt: azt ugyan eldöntötték a németek, hogy a kínálatból Friedrich Merznek adják a kancellári pulpitust, és azt is, hogy messze a legerősebb ellenzéki párt az AfD lesz, de ahhoz már nem voltak elég határozottak, hogy a rivotrilra Bärenjägert fogyasztó Annalena Baerbock zöldjeit annyira megbüntessék, amennyire azok elszúrták az elmúlt éveket. Akit választottak, azt nem hatalmazták fel kellően nagy mandátummal – 28-29 százalékkal győzni egy CDU-s kancellárjelöltnek édeskevés –, akit pedig utáltak, azt nem küldték haza elég határozottan. Következésképpen a nyakukon marad ennek a kudarcos kormánynak minimum a harmada, rosszabb esetben a kétharmada a következő ciklusra is.

Zwei. A CDU mindkét koalíciós partnerét kannibalizálta, és most megissza ennek a levét. Miután a liberális FDP kevesebb mint egy százalékkal vétette el az ötszázalékos parlamenti küszöböt, világossá vált: nem volt bölcs dolog Friedrich Merztől azt mondani a kampányban, hogy egy négyszázalékos FDP pont négy százalékkal nagyobb a kelleténél. Merz elkövette a lengyel PiS hibáját, nem figyelt a kampányban arra, hogy hagyjon levegőt a számára kellemes koalíciós partnereknek – el is tűntek a szabad demokraták, szinte egyenlő részben a CDU és az AfD (!) felé.

És az AfD? Azt más módon sikerült kannibalizálni: miután a leszbikus libertárius brókertől a tisztességben megöregedett történészen át a félkegyelmű szalonnáciig minden AfD-s ugyanazt a merev, feltétlen elutasítást kapta a CDU-tól, Merzék egy évtizedet vesztegettek el úgy, hogy semennyire sem tudták a tőlük jobbra álló pártot potenciális koalíciós partnerükké gyurmázniuk.

lesz koalíció, ha Höcke nincs, lesz koalíció, ha soha egyetlen AfD-s sem ejti ki többé a száján a Dexitet, lesz koalíció, ha egyetlen AfD-s sem áll le többé elmélkedni a német történelem 1945 előtti korszakán, sem magától, sem kérdésre. Egy arányos választási rendszerben nem lesz soha jobboldali kormány több koalícióképes jobboldali párt nélkül. Ez nem nagy baj, ha épp nem kell jobboldali kormány. De most kell, így szól az idők szava – rend és gazdasági növekedés dolgában hagyományosan a jobboldali pártok az illetékesek.

Egy jobboldali, adócsökkentő, munkaadóbarát párt. A kétkezi munkából élők 37 százaléka AfD-szavazó; a hagyományos munkáspárt, az SPD a munkások körében bő négy százalékkal rosszabbul (!) szerepelt, mint a teljes népességben. És ez nem azért van, mert a munkások elfelejtették volna, melyik adórendszer és szakszervezeti szabályozás az előnyös a számukra. Hanem mert rájöttek, hogy a vállalkozóbarát adórendszernél sokkal jobban fájna nekik az, ha az inkompetens gazdaság-, kül-, bevándorlás- és energiapolitika miatt egy egyre ipartalanodó Németországban kellene megtermelniük egyre több ingyenélő idegen létfenntartásának költségét. Odamentek hát, ahol ezekre a problémákra árulják a megoldást. S ez torz dolog – nem egészséges, ha az FDP-ből a vállalkozók és az SPD-ből a munkások egyazon pártba menekülnek.

Vier. Németország fiataljai fejvesztve menekülnek a politikai középből. A 25 év alatti szavazók körében a már-már kapitalizmustagadó Balpárt (!) vezet 25 százalékkal, utána 21 százalékkal az AfD következik; 25-34 év között az AfD vezet 23 százalékkal, majd jönnek a 16 százalékos balpártiak; sőt, a 35-44 év közötti németek kedvenc pártja is az AfD immár, 26 százalékuk áll szemben a 24 százaléknyi CDU/CSU-s harmincas-negyvenessel. Túlzás nélkül kijelenthető: a CDU és az SPD, az egykorvolt nagy néppártok mára nyugdíjaspártok, s a német társadalom egyre nagyobb része él az egykor minden témában kompetens, mérsékelt néppártok kényelmes világa helyett

Fünf. Szürkék között király a színes. Ennyire kevéssé lelkesítő kancellárjelöltekkel rég vonultak csatába a nagy német néppártok. Illetve nemrég: legutóbb, amikor a ma 35 százalékos személyes népszerűségre taksált Friedrich Merz helyett a még nála is 10 százalékkal népszerűtlenebb Armin Laschet állt szemben az akkor sem kimondottan népszerű Olaf Scholzcal. (Angela Merkel népszerűsége még első megválasztásakor sem volt 50 százalék alatt.)

tarolt (bizony) a kimért szakszerűségében, félszegségében karakteres Alice Weidel, százalékokban mérhető népszerűséget hozott a Balpártnak a TikTokot letaroló Heidi Reichinnek vagy épp a mókás 77 éves keletnémet exkommunista, podcaster és talkshow-sztár, Gregor Gysi; s még az életösztönét a kampány elején visszanyerő SPD bázisa is napokig sírt az ország legnépszerűbb politikusa, Boris Pistorius védelmi miniszter után, hogy szabadítsa meg őket a színtelen-szagtalan Scholztól. Nem történt meg – látszik is: a legnagyobb kormánypártot egyszerre sújtotta a rossz kormányzás és a szürkeség malusa.

Sechs. Arányos választási rendszer, tűzfalasdi, működőképes kormány – e háromból egyszerre kettőt lehet választani. Németország választási rendszere azóta nem tud tisztességes, egymással kompatibilis, stabil és életképes kormányzást produkálni, amióta a német politika az AfD elleni tűzfal révületében él. Kvázi „tűzfalazni”, a többség által nem kívánt, ám kifejezetten nagy pártokat a hatalomból hosszú távon kiszorítani lehet – a legalább részben többségi választási rendszerekben, ahol az egymással világosan szembenálló oldalak közül a győztesnek a rendszer segít kormányzóképes többséget szerezni. Az arányos rendszer lényege nem ez: ott mindenkinek koalícióképesnek kell lennie egymással, pláne az ideológiai spektrum azonos oldalán, különben a nagy kizárósdiban elfogynak a működőképes többségek, s ortopéd szörnykoalíciók jönnek létre jóformán senki által kormányra nem kívánt vesztesekből.

Ez az ország, az én kedvenc európai nagyhatalmam még négy évre kicsekkolt a kontinens vezetéséből.

Azt ugyanis e hat defektussal küzdő ország egyértelműen nem tudja csinálni. Kizárt.

Nyitókép: Alexandra BEIER / AFP