Vérben született, világhatalom lett: hetvenöt éves a kommunista Kína

Nyitókép: plakát a „kulturális forradalom” korszakából (forrás: Wikipedia)

„Kína megújulása és nyitása sosem ér véget” – mondta a kínai Barátság érdemrenddel kitüntetett Dilma Rousseff, egykori brazil elnök az évfordulón.

Ugyanis kedden ünneplik a Kínai Népköztársaság kikiáltásának 75. évfordulóját: ekkor, vagyis 1949. október 1-jén kiáltotta ki az új államformát a nagy elődnek tekintett Mao Ce-tung, a forradalom vezetője a pekingi Tienanmen téren.

– ezt pedig az ENSZ-ben mondta a minap New Yorkban a Kínai Népköztársaság külügyminisztere, Vang Ji, szintén a nagy alkalomra hangolva.

A békés, fejlődésközpontú jelszavak igazságtartalma természetesen pont annyi, mint bármelyik globális hatalom saját évfordulóján elmondott dicshimnusza – aminek az ellenkezőjét meg lehet hallgatni bármely vele szemben álló másik globális nagyhatalom hivatalos vagy nem hivatalos beszélő fejeitől.

Egy biztos: a Kínai Népköztársaság 75 esztendővel ezelőtti megalakulása egy új korszak kezdetét jelentette, és tényleg egy két évtizedes véres küzdelem végére tett pontot, s nyitott egy új – kezdeteiben és elemeiben időnként nem kevésbé véres – korszakot.

Még ha maga Hszi Csin-ping elnök többször is hivatkozott Kína több ezer éves történelmére, különösen a „Kínai álom” (nagy nemzeti megújulás) kapcsán, amelynek célja az ország régi dicsőségének helyreállítása,

A megaláztatás évszázadának súlyos öröksége

S valamilyen szempontból a kínai birodalmi tudatot leginkább ez a gyors fejlődés határozza meg, amely egyfajta – megalapozott – szabadságharc-narratívával is találkozik. Hiszen az ötezer éves kínai civilizáció egyik mélypontjának tekintik a 19. század végét, amit a „megaláztatás évszázadának” is neveznek. Ezt a korszakot mindvégig a nyugati gyarmatosítókkal való konfliktus jellemezte a belső harcok mellett az ópiumháborúktól a japán és nyugati terjeszkedésig, akár területfoglalás, akár úgynevezett koncessziós területek formájában, amely a császárság bukása után csúcsosodott csak ki igazán, az 1910-es években.

Különféle mozgalmak indultak Kína megmentésére, újjáalakítására. Az értelmiség új kultúra felépítése mellett érvelt: az Új Kultúra Mozgalomnak nevezett irányzat egyik központja a korábbi császári hivatalnokokat képző Pekingi Egyetem volt, amely előbb liberális, felvilágosult elvek mentén szerveződött,

Az első világháborús részvétele ellenére Kína nem kapta vissza a nyugatiaktól a koncessziós területeket: azokat Japánnak engedték át, ezért sztrájkok és véresen levert tüntetések követték egymást, majd anarchia következett, hadurakkal és minden hasonló jóval.

A nyilvánvalóan nyugati és japán imperializmust szolgáló évszázad végleges lezárására végül két irányzat maradt a porondon, a nacionalista és a kommunista: az 1919-ben megalakult Kuomintang, vagyis a Nemzeti Párt, illetve az 1921-ben a Kínai Kommunista Párt (KKP) – mindkettő elsősorban fiatal értelmiségiek vezetésével, s mindkettőt inspirálta a szovjet forradalom sikere.

A két csoport a nyugati imperializmussal szemben vállvetve küzdött a hadurak letöréséért és az ország egyesítéséért. A demokratikusabb eszméket hirdető Kuomintang új vezetője, a tehetséges, képzett katona, Csang-Kaj Sek keményebb antikommunista álláspontot foglalt el elődeinél, és 1927-ben elrendelte a kommunisták letörését.

A Kínai Kommunista Párt a kisemmizett vidéki parasztságra alapozva építette fel erejét: megkezdte a kínai Vörös Hadsereg felállítását, a felkelt parasztok mellett helyi rablóbandákból és dezertált Koumintang-szövetséges katonákból, és főként gerillaharcra rendezkedtek be. A nemzetiek erősödő – és európai támogatással is megerősített – támadásai a teljes megsemmisülés szélére sodorták a kommunistákat: 1934-ben, az úgynevezett Hosszú menetelés során sikerült az egységekkel visszavonulni, és Mao Ce-tung felemelkedése is javarészben ennek köszönhető, hogy ezt sikerrel levezényelte.

1937-ben újabb fordulat jött: egy japán invázió elindította a második kínai-japán háborút, amiben – s végig a második világháború alatt is – 

Maóék ezalatt arra összpontosítottak, hogy közben tovább terjesszék befolyásukat vidéken. Erre tett pontot a tény, hogy 1945 után szovjet segítséggel a hátrahagyott japán fegyvereket megszerezve egészen új erőviszonyok között folytatódhatott a harc.

A KKP eközben óriási parasztsereget tudott mozgósítani egy hatalmas földreform beígérésével, és immár a nyílt csatákban is le tudta győzni a nemzetieket az időközben (és a mai napig) a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg nevet viselő kommunista had. A Kuomintang egyre hátrébb és hátrébb szorult, végül Tajvan szigetén lelt menedékre, ahol Csang Kaj-sek maradék katonáival és híveivel megalakította a Kínai Köztársaságot (amely a köznyelvben a továbbiakban Tajvan néven ismert). 

Kína új útra lép

Mint később sokak számára világossá vált: ez nem csupán egy kormányváltás volt, hanem egy teljes társadalmi forradalom kiindulópontja. A Kínai Kommunista Párt programja a földreformra és a szegény parasztság mobilizálására épült: a vidéki földeket újraosztották a szegényparasztok között, megszüntetve a tradicionális földbirtokos rendszert, amit évszázadokig a parasztság szegénységének konzerválásáért okoltak.

Eközben eleinte még sikerült konszolidálni a gazdaságot. A földosztás és a háborús károk elhárítása után az ötvenes évek elején alapvetően fejlődésnek indult az ország, 1953-ban szovjet mintára meghirdették az első ötéves tervet, azonban ezt követően felgyorsultak az események.

Beindult a nálunk is ismerős tervgazdaság, a kollektivizáció és az erőltetett iparosítás, ezzel párhuzamosan a tradicionális társadalmi hierarchia maradványainak felszámolása.

Az 1950-es évek végén – a szintén kudarcos „kis ugrás után” – beindított „nagy ugrás” nevű gazdasági és társadalmi mozgalom 

Mivel mindent a vas- és acéltermelés növelésének vetettek alá – ennek egyik rettenetes jelképévé váltak az úgynevezett „népi kohók” –, eközben óriási mezőgazdasági beruházásokba fogtak kellő szakértelem nélkül, illetve a szakértők mellőzésével. Mint Mao maga mondta, „nem baj, ha valaki fiatal és kevés a tudása, az a fontos, hogy a helyes irányba haladjon”. 

Ennek eredményeképpen a gazdasági katasztrófa mellett az évtized fordulóján,

A kulturális forradalom csírái is ekkor kezdtek kibontakozni: a vállalatvezetőket, az értelmiségieket és diákokat a földeken dolgoztatták, a dolgozókat meg a diákokat bevonták az irányításba, miközben Mao a bírálókat még a párton belül is osztályellenségnek bélyegezte, lejáratásukra óriási kampányokat indított.

A kulturális forradalom 1966 májusában indult el valójában, amikor Mao létrehozta a Kulturális Forradalmi Csoportot, amelynek élére hűséges követőit, köztük feleségét, Csiang Csinget állította. Ekkor diákokból és radikális fiatalokból szerveződő vörösgárdisták vették át az oktatási intézmények és a párt irányítását,

A fő cél, Mao belső ellenfeleinek eltávolítása lényegében sikeres volt, ugyanakkor a stabilitás érdekében rehabilitálni kellett néhány korábbi kulcsembert, köztük a száműzött Teng Hsziao-pinget, Kína későbbi vezetőjét.

A kulturális forradalom során, miközben tömeggyilkosságok kezdődtek és kirobbant a vörös terror, egy központi direktíva megtiltotta a rendőrségnek, hogy beavatkozzanak a Vörös Gárda tevékenységébe, és azokat a rendőröket, akik ezt nem vették figyelembe, ellenforradalminak bélyegezték. Mivel Mao bátorította a lázadást, a Vörös Gárda felbátorodott, miközben egyre több főhivatalnok engedte szabadjára az erőszakos cselekményeket. A felső- és középosztály több ezer tagját megölték, másokat nyilvánosan szégyenítettek meg. Egyes „ellenforradalmiként” elővett és megbélyegzett személyek öngyilkosságot követtek el. 

A tényleg nagy ugrás

Bár Maóék korábban a szovjetekkel működtek együtt, a szovjet-kínai viszony a hatvanas évekre megromlott, ami Kínát egy sajátos útra terelte a hidegháború alatt, független szocialista államként. A kulturális forradalom idején Kína elszigetelődött, 1966-67-ben Peking szinte minden országból hazahívta követeit, a vörösgárdisták magát a diplomáciát is „burzsoá csökevénynek” bélyegezték. 

amikor a szovjetektől tartó Kína azok legnagyobb ellenségével, az Egyesült Államokkal lépett együttműködésre (egyben ez volt a tavaly elhunyt Henry Kissinger amerikai külügyminiszter egyik legelismertebb húzása is).

A hatalmat Mao halála után a reformkommunista Teng Hsziao-ping vette át, a KKP 11. kongresszusán hivatalosan is elindította a „reform és nyitás politikáját” – a szöveg talán ismerős lehet a jelenlegi nyilatkozatokból.

Teng ugyanis megindította a „Pekingi tavasz” mozgalmat, engedélyezve a kulturális forradalom idején történtek kritikáját, valamint megszüntette azt az osztályharcos „burzsoáellenességet”, amely Mao idejét jellemezte –így egyfajta békejobbot nyújtva mind a meghurcolt tömegeknek, mind a tőkének, s lerakva az úgynevezett kínai típusú szocializmus vagy szocialista piacgazdaság alapjait.

Eszerint az ideológia mindössze a gazdasági és stratégiai döntéshozatalban érvényesül, a gazdaság menedzselésében nem. A mezőgazdasági kollektívákat felszámolták, a parasztok maguk termelhették meg a terményeiket a „háztáji gazdálkodás” keretében. Az iparban is hasonló átalakítások történtek: a vállalatok nagyobb szabadságot kaptak a termelésben és a piacra való kilépésben.

Az amerikai kapcsolatoknak és Tang Jimmy Carter elnöknél tett 1979-es látogatásának hála a világ elkezdte a Kínai Népköztársaságot elismerni Kínaként, noha korábban a Kuomintang által uralt Tajvan volt a favorit. Ötvenéves távlatban visszaszerezte a britektől Hongkongot, a portugáloktól Makaót,

amit egyébként a külügyminiszter a cikk elején idézett, minapi szónoklatában is említett (s ami továbbra is folyamatos feszültségforrás, hiszen a tajvaniaknak eszük ágában sincs Kínához csatlakozni – miközben egyébként a gazdasági érdekek keresztül-kasul átfonják Pekinget és Tajpejt).

Mindeközben Kínában nem történt a kelet-európaihoz hasonló rendszerváltás: ennek elmaradását az 1989-es, Tienanmen téri diáktüntetés véres leverése is megmutatta. Teng maga ebben az évben hivatalosan visszavonult, valójában azonban haláláig komoly befolyása volt a pártra. 

Utóda, Csiang Cö-min főtitkár 1989 és 2002 között folytatta a reformpolitikát, megreformálta az állami szektort, és tartósan két számjegyűvé tette a kínai GDP bővülését. Nyitott a külföldi tőke irányába, hivatalosan is megszüntette a „burzsoá” üzletemberek megbélyegzését. Visszavonulása után Hu Csin-tao, majd Hszi Csin-ping folytatta a megkezdett utat.

Gazdasági szuperhatalom

Kína mindeközben gazdasági óriássá nőtte ki magát. Nem feltétlenül érdemes a kínai Global Times évfordulós számaiból kiindulni (Eszerint az elmúlt 75 évben az ország GDP-je az 1952-es 67,9 milliárd jüanról 2023-ra 126 billió jüanra nőtt, nemzetgazdasági teljesítménye 223-szorosára, az egy főre jutó GDP pedig 119 jüanról tavaly több mint 89 000 jüanra nőtt), hiszen az nem veszi számításba az inflációt, meg úgy általában véve semmilyen komplex adatot. 

A szegénység drámai mértékben csökkent: 1981-ben a népesség mintegy 88%-a élt extrém szegénységben, míg 2019-re ez az arány 1%-ra csökkent. 

Az életszínvonal folyamatosan emelkedett, a vidéki régiók is elkezdtek modernizálódni, bár továbbra is jelentős különbségek voltak és vannak a városi és vidéki életszínvonal között. Azonban több százmillió ember költözött vidékről a városokba, ahol a megélhetési lehetőségek jelentősen javultak. A kínai középosztály létrejötte és bővülése jelentős mértékben hozzájárult a fogyasztói társadalom kialakulásához.

A globális Dél vezető államaként az egykori félgyarmati sorban sínylődő ország már maga lép fel gazdasági gyarmatosítóként a Nyugat sokszor teljes értetlensége mellett. Amely igencsak lassan ismerte fel, hogy a hidegháborús Szovjetunió helyett egy sokkal erősebb – bár a nyílt konfliktusok tekintetében kevésbé agresszív – vetélytársat kapott.

És hogy hová vezet a kommunista Kína jövőbeli útja? Meg fogjuk tudni: nagyrészt erről fog szólni a következő évszázad történelme.