És akkor Donald Trump elkezdte azt csinálni, amit mindig is csinálni kellett volna – csak irdatlanul későn

Vannak valóságok, amiket könnyű megérteni, csak meglehetősen nehéz kezdeni velük valamit. Ilyen valóság például az, hogy Vlagyimir Putyin gerincét meglehetősen nehéz lesz megtörni addig, amíg Hszi Csin-ping jó szorosan a hátához tart egy vaslapot.

Utána meg lesz oldva okosba’. Kínáról lévén szó: nagyon okosba’.

„Szeretném, ha Kína segítene Oroszország kapcsán” – mondta volt Donald Trump az Air Force One fedélzetén újságíróknak, útban ázsiai turnéjának első állomása, Malajzia felé, miután nyilvánosságra került, hogy az amerikai elnök október 30-án a dél-koreai Buszanban megrendezett APEC-csúcson találkozni fog majd a kínai elnökkel. Az igény tökéletesen érthető. Mivel Oroszország szinte lehetetlen feltételek teljesítéséért cserébe volna csak hajlandó abbahagyni további katonai sikerekkel kecsegtető háborúját Ukrajnában, látványosan megfeneklett a békefolyamat.

Trump ezért most azt igyekszik elérni, hogy a kifeszített orosz gazdasági helyzet váljon még kifeszítettebbé, s a béke gazdasági racionalitása Putyin fejében überelje a háború katonai racionalitását.

Ha Kína úgy akarná, mehetne Oroszországnak a mainál sokkal jobban és a mainál sokkal rosszabbul is. Nem őrültség tehát Kínához fordulnia annak, aki Oroszországtól akar valamit.

Donald Trump azt szeretné, ha Kína ezügyben a hóna alá nyúlna, és ezt én is nagyon szeretném. Örülnék, ha a Trump és Hszi közötti tárgyalások után megdőlne a papírforma, s Kína elkezdené Oroszországot a békére rászorítani.

Először van szükség politikai bizalomra, és csak utána van lehetőség kérni nagy dolgokat. A Nyugat és Kína közötti politikai bizalom mostani szintje mellett még az sem biztos, hogy Hszi elnök egyáltalán őszintén hajlandó beszélni arról, hogy mi a valódi Oroszország-politikája – nemhogy megváltoztatni azt. Lehet, hogy csak Trump arcába vág majd semmit sem jelentő platitűdöket, akárcsak Volodimir Zelenszkij, aki a tavalyi békemisszió során közölte Orbán Viktorral, hogy szeptemberre győzni fog – miközben éppen kikapott. Ez a norma olyan országok között, amelyek egymással egyébként nincsenek jóban, nem pedig a teljes őszinteség.

Minden mindennel összefügg: a háborúzó Oroszország ma nem lubickolhatna ilyen egyértelmű érdekegységben a világ kettes számú gazdasági hatalmával, ha a világ egyes számú gazdasági hatalmának (és nekünk, európai csatlósaiknak) politikája nem Kína további fejlődésének megakadályozására irányulna.

Ehhez persze nagy szükség volna arra, hogy ugyanaz az Egyesült Államok, amely kérni szeretne Kínától valamit, közben ne próbálja meg szétvámolni Kínát; szükség volna arra is, hogy négy évvel a nyugati szemmel nézve persze emberjogi kihágásokkal is járó hszincsiangi terrorellenes politika vége után megszűnjön Nyugaton az agyhalott ujgurozás. Szükség volna arra, hogy a máig legversenyképesebb kínai techcéget ne szankcióval, hanem versennyel nyomja le a nyugati világ, ha tudja. Szükség volna tehát röviden arra, hogy Kínának ne legyen elemi érdeke jobban bízni Oroszországban és jobban drukkolni a nyugati hegemóniát kikezdő orosz törekvéseknek, mint fékezni az orosz agressziót.

Két szerény sikerrel járó kereskedelmi háborút követően persze bízni abban is lehet, hogy Donald Trump végre átfogó megállapodást köt: Amerika és Kína egymás erejét fel- és elismerve kiegyeznek a világgazdaság rendjével kapcsolatban, s menet közben az orosz-ukrán háború ügyében is jutnak valami értelmes megoldásra. Ez is elképzelhető. Okozott már Donald Trump meglepetést, legutóbb például a Közel-Keleten. Valószínűbb persze, hogy nem ez lesz – Oroszország és Kína vérszerződése aligha válik már vízzé.

De legalább Trump elnök elkezdte végre azt csinálni, amit mindig is csinálni kellett volna.

Nyitókép: Brendan Smialowski / AFP