Hogy vehette be magát a közös európai Airbus pilótafülkéjébe egy rakás Andreas Lubitz?

Nyitókép: MARCEL VAN HOORN / ANP MAG / ANP VIA AFP

Emlékszik a kedves olvasó Andreas Lubitz nevére? Ha nem, a hiba nem az Ön készülékében van, és őszintén szólva egyáltalán nem kellemes felidézni a Germanwings Barcelonából Düsseldorfba tartó járatát az Alpoknak vezető másodpilóta szörnyű tettét. Mégis: kéretlenül az egyszeri néző agyába tolakszik majd’ tíz év távolságából, miközben a Jevropejszka Pravda Politico és a Studio Europa által szervezett, Maastricht Debate nevű valamit nézi.

mondván: akik nem támogatják a se jogalappal nem rendelkező, se működőképesnek nem bizonyuló csúcsjelölti rendszert, így jártak. Igaz, az Ízlésficam Viadalt – gyerekkori nevén Eurovíziót – szervező Európai Műsorszolgáltatók Szövetsége ennél is tovább ment, ott a kirekesztés már minden, nem megfelelő pedigrével rendelkező versenyzőt érint.

Ott van ugyanakkor az az Ursula von der Leyen (EPP), aki pont, hogy a Spitzenkandidat-rendszer ellenére és ellenében, nem pedig amiatt lett az Európai Bizottság elnöke (Manfred Weber szomorúan néz). Szerepel továbbá a szocialista Nicolas Schmit (S&D), akit maga az esemény szervezője kritizált nem épp udvarias hangnemben ismeretlensége és szürkesége miatt;

a háborús héják képviseletében Marie-Agnes Strack-Zimmermann (Renew); a kommunista Walter Baier (PEL); Rontó Pál szerepében Anders Vistisen (ID); valamint két értelmezhetetlen támogatottságú jelölt és formáció: Maylis Roβberg (EFA) és Valeriu Ghilețci (ECPM). Utóbbi úriemberrel kapcsolatban komoly meglepetés éri az egyszeri nézőt, mikor kiderül: egészen váratlan magyar vonatkozása is van az eseménynek, hiszen áttételesen részt vesz azon a megszemélyesült Politikai Következetesség is. Lezsák Sándor pedig remélhetőleg nem látja, mivé lett az egykoron Lakitelken alapított politikai közösség. 

Parádés felvezetéssel indul a műsor: az egzaltált műsorvezető három ifjú hölgyet (két hollandot és egy németet) kérdez arról, mennyire esélyes, hogy pártpreferenciáikon változtassanak a vita hatására.

Ennek humorfaktoránál talán csak a színpadi diverzitás nagyobb: a résztvevők fele német(ajkú), ahogy az a pattogó akcentusokból is jól kivehető. Egyikük ugyan a németországi dán kisebbségből érkezik (Roβberg), a másik meg osztrák (Baier) – ő bizonyára nem sértődik meg, hogy fentebb lekommunistáztuk, hiszen delegáló szervezetét Osztrák Kommunista Pártnak hívják (ami természetesen semmiféle rossz történelmi analógiát nem hívhat elő, legitim félelmet nem kelthet, az csupán egy jó szándékú eszme egy-két gyakorlati döccenővel, a noÁr pedig a mozgalom neve). Schmit luxemburgi, Eickhout holland, már csak egy igazi belga hiányzik egy jó kis Benelux derbihez – ki is tör a sziporkavulkán, amikor a bokszzsák szerepéhez látványosan jól szokott (dán) Vistisen lebelgázza utóbbit.

Ezt az összeállítást egyrészt lehet a pártszövetségekre fogni, másrészt mondhatjuk azt is, hogy ezek úgyis legfeljebb érzelmi kategóriák, a földrajzi régió meg a származás semmire sem garancia. Vagy azt, hogy miért is kéne egy (amúgy is teljesen esélytelen) moldáv prédikátor jelöltségén fennakadni, amikor német külügyi államtitkár is lehet az ember néhány napos útlevéllel a zsebében. 

Azonban lenne itt még más is, mert támadhatnak demokráciadeficit-ügyi aggályaink, ami nem vet túl jó fényt az önmagát az európai értelemben vett népakarat valódi letéteményesének tekintő és felkenni kívánó Európai Parlamentre (sem).

Kezdjük ott, hogy az Eurostat felé jelentett tagállami becslések szerint 358 821 608 választópolgár vehet részt a júniusi európai parlamenti választásokon. Ebből – a szervezők közlése alapján – kilencszáz fő a helyszínen, további kétszázötvenezer pedig online követte a vitát. Legyünk nagyvonalúak, és vaskos kerekítéssel számoljunk háromszázezerrel.

Talán más Rontó Pálok is jártak az esemény közelében (például a többször is rossz szellem gyanánt emlegetett-megidézett Orbán Viktor), hogy mindenféle blokkolóval blokkolják a blokkolandót, sötétben tartandó a trágyával etetett gombákat. 

Aztán ott a nyelv problematikája. A brexit idején nagy volt az aggodalom, hogy mi lesz most az angollal, mint európai lingua francával – néhány év távlatából bízvást kijelenthetjük: ennek körülbelül annyi alapja volt, mint az attól való rettegésnek, hogy Joe Biden holnapután teljes abortusztilalmat vezet be. Mi erre az amerikai európai válasz?

Aki folytatott már beszélgetést önbevallásos alapon középfokú társalgási szintet bíró spanyollal vagy franciával, nagyjából tisztában van fenti adatok torzított mivoltával, de sebaj, ez a formátum bizonyára növeli majd úgy a vita minőségét, mint az egyszeri választó ismereteit és önbecsülését. És még véletlenül se fogja magát kirekesztve érezni az ötven fölötti generáció túlnyomó többsége, különös tekintettel azon ősbűnt elkövetőkre, akiknek volt képe a vasfüggöny rosszabbik oldalára születni.

A mélyebb rétegekben fekvő lényeget Prőhle Gergely kiválóan foglalta össze a Világrend minapi podcast-adásában: az alapvető ellentmondást, miszerint létezik-e európai démosz vagy sem, a nemzetek meghaladását mesterséges módon erőltetni próbáló türelmetlen, agresszív-progresszív attitűd biztosan nem tudja feloldani. Főleg, hogy a jelenlegi nemzetközi rend mégiscsak a népszuverenitás elvén alapszik, ezért annak kukázása nélkül egyetlen ilyesféle próbálkozás se tudja átugrani a saját árnyékát.

Talán még érdekesebb, hogy a formátum nem csupán a közönség, de a résztvevők szempontjából is komoly következményekkel jár:

Talán még a műsor elején megszólaltatott, meggyőződéses Renew-szavazó sem gondolja komolyan, hogy bárkit meg tudott győzni a rájuk adott szavazat indokoltságáról. Meg is látszik az eredményeken. Schmit pedig olyan stabilan hozza a Politico által megrajzolt szürke karaktert, hogy még kommunista riválisa is megelőzi.

Vistisennek sincsenek nyelvi gondjai, viszont az össznépi kirekesztés miatt (ő az egyetlen, akit soha nem tapsol meg a közönség) legalább annyira lejt neki a pálya, mint Eickhoutnak, csak fordítva. 

Aztán ott a témaválasztás – miközben az Eurobarometer szerint is a háború és az illegális bevándorlás a két legfontosabb téma, ezeken viszonylag gyorsan túllendülnek a jelöltek,

A birodalmi központ megmondja, merre van az előre, aki pedig nem lép egyszerre, az rétest ugyan nem kap estére, egy pofont viszont cserébe nagyon is, jóllakhat azzal. A kettős mérce annyira nyilvánvaló, hogy már nem csupán a lóláb lóg ki, hanem egy egész ménes. Barátaimnak mindent, ellenségeimnek a törvényt jogállamisági eljárást, vagy Mateusz Morawiecki megfogalmazásában: mint utólag kiderült, egyetlen mérföldkő volt, a kormányváltás (ami valójában nem utólag derült ki, előre látható és tudható volt).

Az is több, mint furcsa, amikor von der Leyent egymás sarkát letaposva, megelőző csapásként próbálják pellengérre állítani jobbról-balról, hogy márpedig a szélsőjobbal (definíció: „mindenki, akit mi, progresszív elitek annak minősítünk”) nehogy koalícióra merjen lépni.

A döbbenet sűrű, forró feketelevese azonban mégiscsak a legnagyobb ovációnál borul az egyszeri néző nyakába: ezt a kommunista jelölt von der Leyen felé intézett inkvizítori megnyilvánulása váltja ki, amikor arról érdeklődik, mikor fog az EU végre-valahára Izrael ellen szankciókat kivetni. Mintha csak illusztrálni akarná az attitűdöt, amiről Jeszenszky Zsolt itt írt a minap, vagy amit francia kommentátorok az islamo-gauchisme (a globalista-progresszív baloldal és az iszlamizmus bizarr szövetsége) címkével illetnek. Kétségtelen, a szavazói demográfia nagy úr,

Legalábbis a helyszínen nem. Ha esetleg bárkinek szemernyi kétsége lett volna, mostanra sajnos tagadhatatlanná vált, hogy ennek az elmevírusnak sem fogja útját állni az Atlanti-óceán.

Végül mégsem ő, hanem a témánál stratégiai kétértelműséggel ügyesen operáló, egyébiránt pedig a buborékban lubickoló Eickhout „nyeri” toronymagasan a „vitát”, a közönség pedig szétszéled és klímatudatosan nekilát rendes alkohol és/vagy kannabisz-fogyasztásának (mégiscsak Hollandiában vagyunk).

Az ember meg csak pislog, mint hal a szatyorban, és azon gondolkodik, hogy vehette be magát a közös európai Airbus pilótafülkéjébe egy rakás Andreas Lubitz, és kezdhetett a robotpilóta átprogramozásába valami abszurd kollektív pszichózis keretében. Szándékaikról csak találgatni lehet, a hübriszben szügyig gázoló,

9/11 óta a repülőgépek pilótafülke-ajtaját szándékosan úgy alakítják ki, hogy durva külső behatásoknak is ellenálljon. Ez mindaddig életmentő lehet, amíg a fenyegetés kívülről, nem pedig belülről érkezik. A tragédia viszont nem azonnal következik be, ahogy a Germanwings-járat is hosszú percekig repült még a végzetes ütközés előtt. Az utolsó pillanatban vagyunk, hogy bráhminokra és telivér metafizikusokra egyaránt rárúgjuk a pilótafülke ajtaját.