Ne érjük be egyszerű magyarázatokkal!

„A nyugati közösség, legalábbis úgy, ahogy most Ukrajnában, 2008-ban nem avatkozott be Grúziában. Mi a különbség 2008 Grúziája és 2022 Ukrajnája között? Értem, hogy Lengyelországból könnyebb fegyvert szállítani Kijevbe, mint a Kaukázusba, de ezen túl?
Grúziában és 2014-ben Ukrajnában volt legalább részben elfogadható indok. A grúzok kezdték el lőni Dél-Oszétiát, voltak orosz halottak. Nyugaton is érezték, Szaakasvili súlyos hibát követett el. A másik dolog, hogy az oroszok korlátozott hadműveletet hajtottak végre, bementek, szétcsaptak a grúzok között, majd leálltak. A 2014-es ukrajnai hadművelet is sokkal elegánsabb, ráadásul sokkal hatékonyabb volt a mostaninál. Persze, a Krím orosz nemzetiségű többsége miatt könnyebb dolguk is volt. A Donbászban szintén egyértelmű volt az oroszpártiak többsége, ha vegyesebb volt is a kép, mint a Krímben. Ezt kevesen értik meg Nyugaton, de ha az ukrán hadsereg ma bevonulna a két szakadár régióba, a lakosság egy része elmenekülne, a másik meg fegyvert fogna az ukránok ellen. Ezt rontották el 2022-ben az oroszok, olyan területeket próbáltak megszállni, ahol kicsi volt a támogatottságuk. Ez az egyik dolog, a másik a méret. Ukrajna nagy ország, 600 ezer km2, a történelmi Magyarország duplája. Ráadásul az ukrán hadsereget 2014 óta alaposan megerősítették, az oroszok mégis azt hitték, simán bemasíroznak Kijevbe. És még valami: Moszkva hónapokig várt a támadással! Ez olyan, mint amikor valakit pofon akarok vágni, de már egy órával korábban odarakom a tenyerem az arca közelébe. Fel tud rá készülni, nem? Nyilván közben zajlottak az orosz–amerikai háttértárgyalások, de mikor Moszkva rájött, ezekből semmi nem lesz, elindította a hadműveletet.

Vegyünk át néhány gyakran felbukkanó toposzt a háború megindításával kapcsolatban. Az egyik tipikus oroszpárti vélemény, hogy Moszkvának a helyi orosz kisebbség elleni tömeggyilkosságok miatt kellett beavatkoznia. Tizennégyezer halottról beszélnek.
Ezzel nem szoktam túl népszerű lenni a jobboldali közönség előtt, de mit csináljak. A 14 ezer orosz halott egy mítosz, tényszerűen nem igaz. A 2014–2022 között zajló konfliktusnak volt összesen ennyi orosz és ukrán, civil és katonai áldozata. Bejártam a Donbászt, beszéltem orosz kisebbségi vezetőkkel, voltak atrocitások, történtek gyilkosságok, de nem ezres nagyságrendben. A legnagyobb az odesszai vérengzés volt, annak összesen 42 orosz nemzetiségű áldozata volt. Nyilván egy is sok, de az arányokra azért figyeljünk oda. Odesszában két kemény nacionalista társaság csapott össze, ez nem menti fel az ukránokat a felelősség alól, de nem nőket, gyerekeket és öregeket öltek tömegesen. A másik ismert incidens Mariupolban volt, itt a tömegbe lőttek az ukránok, mert állítólag a tömegből rálőttek a rendfenntartókra, de nem is ez a lényeg: egy felfokozott pillanatban történt az eset. 2016-ban voltam Mariupolban – az egész város oroszul beszélt, sok volt az oroszpárti, panaszkodtak az ukránokra, de senki sem mondta, hogy genocídium lett volna. Emellett voltak tüzérségi támadások Donyeck civil célpontjai ellen is ukrán részről. De a nem harcban elhunyt orosz nemzetiségű civilek száma százas, és nem ezres nagyságrendű. Szerintem sokkal több atrocitás történt oroszok ellen az orosz támadás óta, mint előtte Ukrajnában. Az utolsó fontos tény: a legtöbb oroszellenes erőszak 2014–2015-ben volt, 2020-ban és 2021-ben nem volt semmilyen emelkedő tendencia az erőszak terén, de a kisebbségellenes törvénykezésben és fellépésben igen. De az nem genocídium. Az elnyomó törvénykezés elítélendő, de azért nem népirtás.”

Nyitókép: MTI/EPA/Ukrán elnöki sajtószolgálat