Falnak megy Trump a határfal követelésével?

Fordulóponthoz érkezett Donald Trump elnöksége. Még nagyobb közhelyeket is mondhatunk: eljött az igazság pillanata, az ígérgetésnek vége.

Trump nem helyettesítheti többé full capses Twitter-bejegyzésekkel az érdemi döntéshozatalt. Ezekben a napokban és hetekben nem csupán az derül ki, hogy Trump milyen esélyekkel indul neki 2020-ban az újraválasztásnak (a demokrata mezőny szétaprózottsága és a remek gazdasági mutatók okán azért nem lenne túl meglepő a sikere); hanem az is, hogy nagy formátumú, új irányokat kijelölő elnökként vonul-e be a történelembe, vagy beáll azon államfők csoportjába, akik tehetetlenül asszisztáltak az Egyesült Államok hanyatlásához.

Egy gyönyörű barátság vége

Jelenleg két téma tartja lázban az amerikai közvéleményt: a déli határon építendő fal finanszírozásával kapcsolatos vita és az amerikai csapatok kivonása a Közel-Keletről. Mindkét téma Trump azon ígéreteihez kapcsolódik, amelyekkel a kampány alatt élesen megkülönböztette magát mind a mainstream republikánus jelöltektől, mint Hillary Clintontól:

Az elmúlt két évben azt láttuk, Trumpnak nincs meg a kellő ereje vagy akarata az ígéretei teljesítéséhez, 2018 végén viszont felgyorsultak az események, és Trump végre a munkáját szabotáló tanácsadói helyett a szívére hallgatott, amikor nem engedett a fallal kapcsolatban, vagy amikor bejelentette, hogy lezárja a „végtelen háborúkat”. 

Az ugyanakkor egyáltalán nem biztos, hogy a jelenlegi politikai környezetben sikerül is megvalósítani az elhatározásait. Ebben a cikkben a falépítés körüli hercehurcára fókuszálunk.

Érdemes először végigvennünk, hogyan jutottunk el a mostani helyzetig. Az egész azzal kezdődött, hogy decemberben a trumpista véleményformáló réteg megelégelte az elnök töketlenkedését és nemes egyszerűséggel fellázadt. Az elégedetlenkedők között a leghangosabb persze Ann Coulter volt. Coulter nagyon érdekes alakja az amerikai jobboldalnak: imádja a provokálást, botrányt botrányra halmoz, a kompromisszumokat nem tűri, nem túl összetett gondolatokkal operál, de azokat tagadhatatlanul szellemesen fogalmazza meg. Coulter legfőbb erénye az, hogy mer eltérni a fősodortól, márpedig

Míg a republikánus beszélő fejek jelentős része elvtelenül zeng ódákat az elnök nagyszerűségéről, a Trumpnál is Trumpabb Coulter kérlelhetetlenül rávilágít a hibáira.

Ann Coulter

Annál is nagyobbat szólnak ezek a megnyilatkozásai, hogy az illegális bevándorlásról ¡Adios, America! címmel könyvet író Coulter egyike volt azoknak a ritka jobboldali punditoknak, akik kezdettől fogva támogatták Trump elnöki ambícióit, a milliárdos kampányrendezvényein is fellépett, Trump pedig meleg szavakkal méltatta őt.

Különleges helyzetét jelzi, hogy 2016-ban a Comedy Central meghívta Rob Lowe roastjára, Coulter pedig elvállalta a szereplést, állítása szerint csak azért, hogy reklámozza a Trumpot méltató könyvét. Coulter monológja elég gyatrára sikeredett, a többi vendég pedig az est főszereplőjéről is megfeledkezve sorozta meg őt nem éppen finom poénokkal. Lowe maga úgy fogalmazott, Coultert azért hívták meg, hogy bemutassák, „hogyan néz ki egy abortusz közelről”. De hát ennyi eltűr az ember a kedvenc elnökjelöltjéért.

Trump megválasztása után

idén márciusban már „sekélyesnek, lustának és tudatlannak” nevezte őt. A publicista az elmaradt falépítésre emlékeztetve minden nap kiposztolja a Twitterre a következő szöveget: „Mai határfalépítési tájékoztató: Ma befejezett mérföldek – nulla. A beiktatás óta befejezett mérföldek – nulla. Holnap ismét tájékoztatunk”. December közepén aztán arról szállingóztak hírek, hogy Trump bősz ígérgetésével ellentétben mégis aláírná a fal finanszírozását nem biztosító költségvetést. Rush Limbaugh (ezt a republikánus kommentátort stílusát és befolyását tekintve talán az amerikai Bayer Zsoltként lehetne definiálni) azon dühöngött rádióműsorában, hogy „Trump a semminél is kevesebbet kap, a demokraták pedig mindent”, a legfontosabb trumpista orgánum, a Breitbart címlapján megszaporodtak a kritikus szalagcímek.

Coulter is támadásba lendült: „pipogyának” minősítette Trumpot, és kifejtette, a milliárdos kormányzása „az embereket átejtő vicc-elnökségként” végezheti, ha nem teljesíti a fal megépítésére vonatkozó ígéretét. Azt is hozzátette, 2020-ban nem szavaz rá, ha így maradnak a dolgok, sőt egyetlen republikánus elnököt sem fognak megválasztani utána.

December 20-án aztán

Immár bizonyos volt, hogy új fejezet nyílik a modern amerikai politikatörténetben.

Fal helyett acélkerítés

Az örihari ellenére – vagy épp azért? – Trump végül a sarkára állt, és kijelentette: nem fogja aláírni a kormányzatot február 8-ig finanszírozó törvényt, ha nem szerepel benne a falra szánt összeg. A képviselőházi republikánusok (kihasználva, hogy néhány napig, vagyis az új képviselők januári beiktatásáig még többséggel bírtak) még aznap elfogadtak egy törvénytervezetet, amely 5,7 milliárd dollárt biztosított volna e célra. A Szenátuson azonban nem jutott át a tervezet, ehhez a republikánus törvényhozókon kívül demokrata szenátorok támogatására lett volna szükség. 

Donald Trump arra buzdította a republikánus szenátusi többség elnökét, Mitch McConnellt, hogy vesse be az ún. nukleáris opciót, vagyis iktassa ki a filibuster nevű, parttalan, végtelen beszédekre és vitákra épülő obstrukciós eljárást, lehetővé téve, hogy egyszerű többség szavazzon a vita lezárásáról. McConnell azonban elutasította a kérést, tegyük hozzá, igen bölcsen. 

így, ha úgy hozza a sors, a republikánusok is lehetnek majd még erre az eszközre utalva. 

A nukleáris opciót először 2013-ban alkalmazta az akkori demokrata többség vezetője, Harry Reid a bírói kinevezések ügyében, 2016-ban aztán McConnell a főbíró-jelöltekre is kiterjesztette, hogy Neil Gorsuchot megszavazhassák. A törvényhozás esetében viszont még nem törölték el az obstrukciót.

December 21-én nem sikerült kompromisszumra jutniuk a feleknek, így másnap a szövetségi kormányzat részlegesen leállt. Hogy mit jelent ez pontosan? Az érintett szerveknek – így például a Külügyminisztériumnak, az Igazságügyi minisztériumnak, a Belbiztonsági Minisztériumnak, az adóhivatalnak – fel kell függeszteniük minden „lényegtelennek” ítélt tevékenységet. Több nemzeti park bezárt, a bevándorlásügyi bíróságok is szüneteltetik a munkájukat. Januárban a washingtoni Smithsonian Múzeum és az állatkert is becsukta kapuit. A leállás az átlag amerikai életét – egyelőre – nemigen befolyásolja, nem úgy a 800 ezer szövetségi alkalmazottét: ezek egy részét fizetés nélküli szabadságra küldték, míg másoknak továbbra is dolgozniuk kell, ám fizetést ők sem kapnak.

Trump azóta Twitter-posztok tucatjaiban buzdította megegyezésre a demokratákat,

Hol Nancy Pelosira és Chuck Schumerra igyekszik azt kenni, hol pedig büszkén vállalja érte a felelősséget, ha ez a fal megépítésének ára.

Az sem zárja ki, hogy a leállás heteken, hónapokon át fog elhúzódni, az elmúlt napokban pedig azt is belengette, hogy „nemzeti vészhelyzetet” hirdet ki, ennek esetén a hadsereget utasíthatná a falépítésre.

A huszadik napjához közelítő leállás alatt az elnök és a demokrata vezetők közti egyezkedések kevés eredményt hoztak. Trump bejelentette, hogy a betonfaltól irtózó demokratákra való tekintettel megelégedne az acélkerítéssel is, rögtön hozzátéve: ez amúgy is hatékonyabb megoldás lenne, hiszen át lehet látni rajta, az intézkedéseinek hála „újjászületett” amerikai acélipar pedig biztosítaná az alapanyagot. Az acélkerítést amúgy az általában mindig a legvégletesebb álláspontra helyezkedő Coulter is elfogadná, amennyiben úgy működne, mint Izraelben. 

Nancy Pelosi és Chuck Schumer azonban hajthatatlanok,

más határvédelmi módszerekre van szükség. Pelosi a falat egyenesen „erkölcstelennek” nevezte.

Élőben a Fehér Házból

Január 8-án aztán az elnök fő műsoridőben, az Ovális Irodából intézett beszédet a nemzethez, hogy a „déli határon kialakult humanitárius és biztonsági válságról” tájékoztassa őket. Ez volt Trump első ilyen beszéde, az amerikai elnökök jellemzően a nagy horderejű bejelentésekre tartogatják a dolgozószobai nyilatkozatokat, emlékezzünk csak a Challenger-katasztrófa után megszólaló Ronald Reaganre vagy a 2011. szeptember 11. estéjén bejelentkező George W. Bushra. Hogy, hogy nem, az Ovális Irodából sugárzott beszéd is Coulter kívánságlistáján szerepelt: a publicista régóta amellett érvel, hogy az elnöknek „komoly és nyugodt” nyilatkozatban kellene elmagyaráznia az állampolgároknak azt, miért a falépítés az egyetlen „együttérző” megoldás az illegális bevándorlásra.

Innen nézvést nem is tűnik annyira alaptalannak, hogy Joe Biden volt demokrata alelnök néhány napja egyenesen Coultert hibáztatta a helyzetért,

A twitterezők pedig azzal viccelnek, hogy Trump mindent megtesz, csak hogy Coulter ne mondjon „gonosz dolgokat” róla.

A beszéd előtt többen azt szorgalmazták, hogy az országos tévécsatornák ne sugározzák a nyilatkozatot, mivel az elnök így szűretlenül juttathatja el a „hazugságait” a néphez. Don Lemon, a CNN műsorvezetője egyenesen úgy vélte, az elnök beszédét késleltetve kellene közvetíteni, hogy a sugárzással egyidejűleg kimutathassák a „propagandabeszédben” rejlő valótlanságokat. A csatornák végül nem éltek ezzel a módszerrel. Tízperces, ügyesen felépített beszédében Trump rávilágított, mit hoz magával az illegális bevándorlás (kábítószert és bűnözőket), emellett hangsúlyozta a migránsok által elkövetett gyilkosságokat is. Azt is kiemelte, hogy számos demokrata szenátor (köztük Schumer, de Hillary Clinton is!) korábban megszavazta, hogy kerítést építsenek a határon.

továbbra is a demokratákkal kötött megállapodással finanszírozná a falat.

Előzőleg Nancy Pelosi és Chuck Schumer is bejelentkezett némi műsoridőért, így ők is élő adásban reagálhattak Trump szavaira. Egyesek szerint azonban a kamerába meredő, furcsa, kényelmetlen pózban egymáshoz feszülő, agg demokrata politikusok látványa erőteljesebb érv volt a fal megépítése mellett, mint maga Trump beszéde. Az internetezők rájöttek arra is, mire hasonlít Pelosi és Schumer képe: mintha Grant Wood ikonikus festményét, az Amerikai gótikát reprodukálták volna.

„Apád és én nem haragszunk rád. Csak csalódtunk benned."