A baloldal tagadja az emberi természetet – George Weigel a Mandinernek

George Weigel amerikai katolikus közéleti személyiség, Szent II. János Pál pápa életrajzírója a jezsuiták által fenntartott, budapesti Párbeszéd Házában tart előadást 2018. július 10-én, kedd este 19 órakor. Ezen alkalomból beszélgettünk vele.

***

Krakkóból érkezett Budapestre. Hogy látja, Lengyelország, Magyarország és a visegrádi országok valóban keresztényebbek és hagyományosabbak, mint Európa többi része?

Emlékszem, hogy az Európai Unió bővítése környékén nagy vita volt, hogy az EU-s alkotmány bevezetőjében megemlítsék-e a kereszténységet, mint a tolerancia és emberi jogok felé való kortárs elköteleződés egyik forrása. És sokan mondták, hogy ne legyen megemlítve. Olyan személyiségek, mint Habermas és Derrida kijelentették, hogy a szövegnek világnézetileg semlegesnek kellene maradnia. Szerintem mindebből látszik, hogy a filozófusoknak a saját kiábrándultságukat kellene jobban vizsgálniuk.

A Habermas-Derrida-féle követelés teljesen inkoherens. Világos, hogy számos kortársunk teljesen szekuláris módon tekint a politikai kérdésekre. De tévednek. Ez az álláspont ugyanúgy jelen van a visegrádi országokban is, mint tőlük nyugatra. Ugyanakkor azt az elképzelést, hogy a Biblia Istenének van mondanivalója a jövőnkkel kapcsolatban, beleértve a modernitást, ugyanúgy megtalálható Franciaországban, Belgiumban, Németországban, az Egyesült Államokban és Kanadában is, ahogy Lengyelországban és Magyarországon. Az egyik fő kérdés mindezzel kapcsolatban a történelmi emlékezet: hogy a nyugati világ teljesen aláássa-e magát. Az az elképzelés, hogy a demokratikus projekt csak 1789-ben kezdődött, nevetséges elképzelés. Hogy az emberi személy méltósága, a jóra való törekvés ekkor született volna meg, az őrült felvetés. Szerintem a szekuláris álláspont nagyon leszűkítő az emberrel kapcsolatban. 

Amikor 2017 tavaszán készítettünk interjút önnel, Donald Trumppal kapcsolatban inkább a kivárás álláspontjára helyezkedett. Mit gondol most az elnökségéről?

Azt, amit minden más elnökségről: vannak jó és rossz dolgai. A bírói kinevezéssel kapcsolatos gyakorlata nagyon jó. Az amerikai gazdaság nagyon jól teljesít. A külpolitikája viszont nagyon idegesít. A szingapúri találkozó Kim Dzsongunnal katasztrofális volt. Aggódom, mi lesz Helsinkiben. Harminchárom éve élek Washingtonban, és egyet biztosan megtanultam: a káosz nem segíti a kormányzást. És most teljes káosz van az adminisztrációban. Ez persze egy dolog, de a mélyebb probléma a megosztottságra való rájátszás.

Az Egyesült Államok nagy hely, több mint 300 millióan laknak itt. Az elnökök akkor a legjobbak, amikor az emberek nemesebb érzéseire, eszméire apellálnak. Az emberek alacsonyabb ösztöneire építeni a nemesebb vágyaik helyett: problematikus. Nem ő az egyetlen, aki ezzel játszik a nyugati világban, de itt ez jobban számít. Novemberben kongresszusi választások lesznek, kiderül az is, ki a jelölt a Legfelsőbb Bíróságra Anthony Kennedy helyére, és biztos, hogy jó jelöltünk van, akár sikerül megválasztatni, akár nem. De hiszek az udvariasságban, és ez egyre ritkább tulajdonság az Egyesült Államokban. Nem Donald Trump az egyetlen, aki kiábrándult tinédzserként viselkedik, de ő az elnök, nem pedig valami hülye kongresszusi képviselő. Az is igaz ugyanakkor, hogy a liberális amerikai média nem hagyja levegőt venni sem az elnököt. És a Demokrata Párt egy nagyon-nagyon rossz elnökjelölttel állt elő 2016-ban, akinek tarolnia kellett volna, de nem sikerült neki.

Még egyszer megválasztják Trumpot?

Igazán nem tudom! Elképzelésem sincs! 

R. R. Reno, a First Things szerkesztője 2017 nyarán azt nyilatkozta a Mandinernek, hogy a „populista mozgalom” azért sikeres, mert az emberek számára már nem a szabadság, hanem a biztonság az első.

Nem értek ebben egyet Russellel, szerintem túlgondolja a dolgokat. Szerintem nem lehetséges mindenkit egy kalap alá venni Donald Trumptól Jarosław Kaczyńskin és Orbán Viktoron át Le Penig. Ez nem lenne komoly politikai elemzés. Ebből annyi igaz, hogy sokan úgy döntöttek, ellenállnak a szekuláris projektnek, amiben a szabadságot leredukálták a személyes anyagi jólétre. Olvastam egy nagyon érdekes interjút a Wall Street Journalban Ryszard Legutkóval, aki kijelentette, hogy Lengyelország nincs az EU ellen. [a Legutkóval készült minapi interjúnkat itt olvashatják – a szerk.]. A kérdés az, hogy milyen EU-t, milyen Amerikát szeretnénk. De nem érdemes túlgondolni a túlkapásokra adott reakciót, mint valami koherens mozgalmat. Trumpnak nincs politikai filozófiája. Azt sem hiszem, hogy Hillaryt csak Trump volt képes legyőzni, lehet, hogy Marco Rubio vagy akár még Jeb Bush is meg tudta volna ezt csinálni. Hillary Clinton rendkívül rossz és dogmatikus jelölt volt. De látjuk a kísértést, hogy túlgondoljuk az eseményeket, ami főleg a tudomány embereit veszélyezteti. 

A kultúrharc frontjának mindkét oldalán pesszimista a hangulat. Melyek most a kultúrharc fő csatái?

Szerintem a kultúrharc egyetlen nagy kérdése végső soron az, hogy miként értelmezzük a szabadságot. A szabadság pusztán egyéni jólét, hogy megkapom, amit akarok; vagy

A baloldali projekt a szabadságot mint egyéni jólétet értelmezi, amit az államhatalom segítségével kell elősegíteni. Igazából a baloldal projektje az, amit XVI. Benedek pápa a relativizmus diktatúrájának nevezett. Ezt pedig el kell utasítanunk, de nem egy olyan premodern elképzelése alapozva, ami olyan világot képzel el, ami sosem jön el. A szabadság nemesebb értelmezésére és az ésszel megismerhető emberi természet létének elismerésére alapozva kell elutasítanunk azt. A baloldal projektje ugyanis arra épül, hogy tagadja az emberi természet létét. 

Rod Dreher azt mondja [interjúnk vele itt olvasható]: reménytelen, hogy a keresztény elképzelések teret kapjanak a kortárs nyugati társadalmakban, és a keresztények jobban el fognak szigetelődni, mivel nézeteik nemkívánatosak lesznek. 

Fontos, hogy a mostani helyzetben olyan tudatosan keresztény közösségekben éljünk, amelyek támogatóak és védelmezőek. Ezeknek a közösségeknek azonban olyan platformoknak is kell lenniük, amelyek megváltoztatják a kultúrát. Ugyanakkor olyan közösségeket elképzelni, amelyek Amerikában nem használnak kütyüket, illúzió. Rod könyve, a The Benedict Option [recenziónk itt olvasható – a szerk.] félreérti Szent Benedeket. Én egy előadásomban arra szavaztam, amit gergelyi opciónak neveztem, Nagy Szent Gergely pápára utalván, aki maga is bencés szerzetes volt, mielőtt pápa lett. Ő elküldte papjait, hogy térítsék meg Angliát. Közösséget alkottak, de eszköze voltak az evangelizációnak, missziónak is. Abban viszont teljesen igaza van Rodnak, hogy a Nyugat közkultúrája már nem adja tovább a kereszténység igazságait és morális értékeket. Az ellenkulturális közösségeknek pedig szerintem épp azért kell ellenkulturálisnak lenniük, hogy megváltoztassák a kultúrát.

Mit gondol Milo Yiannopoulosról? [Miloval készült interjúnkat itt olvashatják – a szerk.]

Az valami idétlen gyerek. Nem nagyon szentelek neki figyelmet. 

És Ferenc pápáról?

Ferenc pápával egyetértünk abban, hogy

de hogy miként, abban másképp gondolkodunk. 

***

George Weigel (1951) jelenleg a washingtoni Ethics and Public Policy Center munkatársa. A James Madison Foundation alapító elnöke. A Victims of Communism Memorial Foundation tanácsadó testületének tagja. Weigel gyakran jár Lengyelországban, így érzékeny a közép-európai nézőpontra. A First Things ökumenikus, vallásos közéleti folyóirat állandó publicistája (a lapot konzervatív lapajánlókban is megemlítettük). 17 kötet szerzője, II. János Pál életrajzírója. Háromgyermekes édesapa. Weigel a „könnyed katolicizmus” (Catholic Lite) bírálója, mivel szerinte a liberalizált katolicizmus mindenhol haldoklik. Legutóbbi cikkében az írországi abortusz-népszavazást kommentálja. A Mandiner rendszeresen szemlézi írásait. 2017 februárjában interjút is készítettünk vele, amiben arról is beszélt, hogy szerinte Amerikában él, Európában haldoklik a kereszténység.

Fotók: Szilvay Gergely