Nagy formátumú, őseinkkel, eredetünkkel foglalkozó kutató volt: munkássága, új látásmódja nemcsak a szaktudományt, de az egész, történelem iránt érdeklődő magyar népességet megmozgatta.
Nyitókép: Önarckép. László Gyula grafikája (1945), részlet
A legendás régész, László Gyula 1998. június 17-én, napra pontosan 25 éve hunyt el. Megemlékezésünkben tisztelgünk emléke előtt.
***
László Gyula régész, egyetemi tanár és képzőművész 1910. március 14-én született az erdélyi Kőhalmon. Egész életében öntudatosan hirdette székelységét. Elemi iskoláit Kőhalomban, majd Kolozsváron végezte.
Családjának
a kicsi Gyulával együtt. Az útra édesapja, id. László Gyula keserű szavakkal emlékezett vissza: „A homoródi vasútállomáson beszálltunk egy zsúfolt vagonba, fölöttünk már keringtek a felderítő repülőgépek. Sírás, jajgatás, imádkozás és káromkodás meg átkozódás káosza zúgott mindenfelé. Csak álló hely volt, kézi csomagjaink is valahol ott voltak. Enni, inni is alig lehetett.”
Később visszatértek Erdélybe, ám lakásukat teljesen kirabolták, majd 1918-ban újra menekülniük kellett: Szolnokon lettek vagonlakók, majd Budapesten vetették meg a lábukat, apja a Néprajzi Múzeumban kapott állást.
A szupertehetséges kamasz Gyula kiváló rajzkészségére korán felfigyeltek, rajziskolába is járt. Egyik első mestere így emlékezett: „Egy alkalommal egy kis fiút küldtek hozzám, akinek rajzai között egy-két olyan remek kompozíciót találtam, hogy az első pillanatra azt hittem, hogy Székely Bertalan-másolatok.”
A későbbi régész tehát művészi pályára készült, kitüntetéssel végezte el a Képzőművészeti Főiskolát. Párizsban, Londonban, Rómában, Firenzében, Velencében is megfordult, ám Leonardo rajzainak tanulmányozása után feltette magának a kérdést: „Mit keresel te László Gyula a művészetben?” Pedig tanárai, kortársai szerint neve már kezdő művészként fogalom volt.
„László Gyula nem egy tudós, aki rajzol, hanem alapvetően rajzolóként lett tudós”
– írják róla.
Hogy pontosan mi játszódhatott le László Gyula lelkében, nem tudjuk, de az biztos, hogy a külföldi ösztöndíjak leteltével beiratkozott az egyetemre régészetet és néprajzot tanulni. Az biztos, hogy már gyermekkorától mágnesként vonzotta az archeológia is. A régészet oktatását ugyan – nem meglepő egy művésztől – száraznak találta, ám érdeklődése nem lankadt. Végül, amikor választania kellett a művészet és a régészet között, felülkerekedett benne a kutatói véna. Megnősült és
– nem rossz karma. Az ekkor, személyesen megtapasztalt görög, bizánci és iszlám világ óriási hatást gyakorolt rá, írják róla.
A művészetről sosem mondott le teljesen, beépítette a kutatói fölfogásába, amelyben a néprajz eleve kiemelt szerepet kapott: fejfákat, bútorokat rajzolt, festett, népdalokat tanult. Kortársairól mintegy 600 portrét rajzolt és festett. Még a bronz-, kő-, és faszobrászatot, valamint a terrakotta- és éremkészítést is megtanulta, a tudása tehát eleve komplex volt. 1940–1949 között Kolozsvárott volt egyetemi tanár, majd visszatért Budapestre: itt a Magyar Nemzeti Múzeumban kiállításokkal foglalkozott, és a budapesti tudományegyetem tanára, tanszékvezetője lett.
A kolozsvári kitérőről: M. Lezsák Gabriella, aki könyvet írt a 20. század meghatározó régészéről, elmondta: „Kevesen tudják, hogy a fiatal László Gyula 1940-ben
a kolozsvári egyetemen kezdte meg tanári pályáját és itt fedezte fel a korabeli média is
...itt írta meg A honfoglaló magyar nép élete című könyvét, ami népszerűsítő stílusa miatt szintén nagy siker lett, ugyanakkor a szakma számára máig alapmű.” A kettős honfoglalás elméletét László Gyula szintén a kolozsvári évei alatt fogalmazta meg elsőként, tudtuk meg a könyv írójától.
Újságcikk László Gyula egyetemi tanszékvezetői kinevezéséről és A honfoglaló magyar nép élete című könyvének sikeréről (1944)
László Gyula tudományos munkássága rendkívül széles palettán mozog: cikkeinek, tanulmányainak, könyveinek száma 800 körül van, miközben egy-egy érdekesebb témán évtizedeken át töprengett.
A legnagyobb, máig visszhangzó vitát a kettős honfoglalás elmélete váltotta ki. Ez röviden a következő: László szerint a 9. század végi honfoglalás előtt 670 táján már volt egy magyar honfoglalás a Kárpát-medencében, vagyis a 895-ben érkező magyar törzsek már magyarokat találtak itt. László Gyula régészeti, embertani, nyelvi és írott forrásokat sorakoztatott fel elmélete alátámasztására, de érvrendszerében a régészeti megfigyelések kaptak fő szerepet: ezek szerint az avar és magyar sírok kiegészítik egymást, és „a késő avar és a 895-896-os honfoglalás temetői egymást kiegészítve tárják elénk a 11. századi magyar nyelvhatárt”.
A tudományos életet enyhén szólva is megosztotta a kettős honfoglalás elmélete.
és hangsúlyozták: „Bizonytalan lábakon áll az etnikai meghatározás, a magyar régészeti hagyatékot nem lehet csupán a gazdag mellékletes sírokra szűkíteni, az avar kort sem régészeti, sem embertani szempontból nem lehet egységesnek tekinteni. Nem tudott rávilágítani a magyarnak minősített késő avarok és az Árpád magyarjai közötti összetartozás tudati jelenségeire”. Legnagyobb és legismertebb kritikusa, Kristó Gyula a krónikás hagyomány értelmezését sem tartotta elfogadhatónak. Ezek a kritikák máig állnak és még komplexebben sorakoznak az elmélet eredeti verziójával szemben.
Szenthe Gergely régész, az avar kor eredeti koncepciót megfogalmazó, kiváló szakértője a legfrissebb adatok és eredmények birtokában ezt mondta a Mandinernek: „A kettős honfoglalás elmélete egy 19. századi, nemzeti romantikus gondolkodásmód alapján kialakult, majd 20. századi, sajátos kultúrpolitikai helyzetben felelevenített elmélet volt.
Annak feltételezése, hogy az avarok a magyarokat rég nem látott testvérként üdvözölték volna, szétfeszítené a korai középkori etnikai csoportok és hatalmi rendszerek működéséről alkotott képünket.
A magyarok meghódították a Kárpát-medencét, hódítóként viselkedtek. Mindez természetesen nem érinti annak a problémáját, hogy kit, milyen struktúrákat találtak itt, és azok milyen nyelven beszéltek: az előbbi kérdésben bőven elmondtam, mit gondolok, az utóbbi kérdés pedig az én szaktudásom alapján nem vizsgálható.”
A kettős honfoglalás vitája azonban korántsem volt hiábavaló: számos részprobléma, vagy „elvarratlan szál” bukkant fel. A történeti szintézis jegyében Engel Pál korábban például ezt írta: „Egyáltalán nem zárható tehát ki, hogy a 7. században beköltöző onogurok finnugor, azaz magyar nyelvűek voltak, más szóval a ‘késő avar’ népesség alapjában magyar etnikumú volt. Ez az elmélet, amelyet évtizedekkel ezelőtt a régész László Gyula fogalmazott meg, magyarázatot nyújthatna egy sor eddig érthetetlen fejleményre. Egyúttal azonban új megvilágításba helyezné a 10-11. századi magyar történelem egész folyamatát, és számos megoldottnak vélt kérdés újragondolását tenné szükségessé.”
László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról című könyvének borítója (részlet)
Temetés. László Gyula grafikája (1973)
M. Lezsák Gabriella szerint László Gyula elsősorban a szemléletmódjával, és a régészeti néprajz módszerének bevezetésével hozott újat, amelyekkel új alapokra helyezte a régészetet. Lezsák hangsúlyozza:
hiszen érdeklődése a tárgyakat használó ember felé fordult.
„A korabeli régészet módszertana hazánkban is német mintán alapult, ami azt jelentette, hogy kifejezetten a tárgyakat vizsgálták, azokat hasonlították össze, tipologizálták, kultúrköröket hoztak létre, de közben az akkor élt ember valahogy elsikkadt. László Gyula a bölcsészdiploma megszerzése előtt a képzőművészeti főiskolát is elvégezte, és ebből adódóan érzékenyebb volt a szellemi síkon mozgó, metafizikai dolgokra, és csodás képzelőerővel nem csupán a sírba tett tárgyakat keltette életre, hanem az őket használóember mindennapjait és a szellemiségét is közelebb hozta, amit néprajzi példákkal hitelesített” – emeli ki a régész.
Hozzátette: László Gyula úgy vélte, hogy „magyarként nem lehet az a cél, hogy hiteltelenítsük krónikáinkat, hanem azt kellene keresnünk, hogy miért is írták azt, amit írtak”.
Összességében elmondhatjuk, hogy László Gyula öröksége az egyes felvetéseit gyengítő, vagy megsemmisítő szakmai érvek és a legújabb kutatások ellenére is érvényes, átható, hiszen a kettős honfoglalás kreatív, ám nem bizonyított elmélete mellett számtalan egyéb úton járult hozzá a magyar tudományos, kulturális örökséghez.
S hogy miért örök érvényű László Gyula hagyatéka? Ízlelgessük az egyik legnagyobb magyar régész, Bóna István szavait:
„Tőle tanultuk meg, hogy nem a szíjvégek és nem a motívumok keltek át a Volgán,
hanem a sajátos értelmű, és az értelemből következő díszítésű szíjvégeket az övükön viselő emberek. Egyikünk sem követte gépiesen László Gyula módszerét. Ehelyett a mester örökké friss, mindig kétkedő, s mégis mindig alkotó, sokoldalú szellemét vettük át vagy szerettük volna átvenni. Átvenni és alkalmazni saját egyéniségünkhöz, vérmérsékletünkhöz, érdeklődési körünkhöz. S ebben mindig számíthattunk László Gyulára. Talán azért élőbb ez a láthatatlan László-iskola minden más régészeti iskolánál, a nem egy, hanem százféle úton egyazon cél felé haladók baráti közössége.”
***
Felhasznált irodalom:
https://ujkor.hu/content/laszlo-gyula-szegeny-emberek-regesze
https://mandiner.hu/hirek/2020/08/avarok-magyarok-szenthe-gergely
https://mandiner.hu/hirek/2022/10/magyar-ostortenet-laszlo-gyula-lezsak-gabriella
https://hu.wikipedia.org/wiki/L%C3%A1szl%C3%B3_Gyula_(t%C3%B6rt%C3%A9n%C3%A9sz)
A nagyszabású régészeti feltárás olyan valóságot villantott föl, amiről a kutatók nem is álmodtak. Luxuscikkek, gazdagság és hatalmas város képe bontakozott ki a szakemberek szemei előtt.
Ha száz év múlva megírják az ezredforduló utáni két évtized történelmét, akkor annak a középpontjában nem politikusok vagy ideológiák lesznek, hanem a technológiai forradalom, és annak hatása a társadalomra.
Az angol beteg című film magyar főhősének valódi élete lenyűgöző, interaktív albumot ihletett: tartalmában és esztétikájában is méltó ajándék kerülhet a karácsonyfák alá.
Legismertebb labdarúgónk példája azt mutatja, hogy nem az eszközkészlet számít, hanem hogy mi jön belülről.
Sokkal fontosabb és súlyosabb problémákkal bajlódunk, mint pár éve, amikor a mozgalmatok elfoglalta az agonizáló baloldal helyét a céges érdekeltségek miatt.
Hogyan lehetséges, hogy a történelem összes kultúrája észak, dél vagy kelet felé orientálódott, és sohasem nyugat felé? Az égtájak kultúrtörténete színesebb és tanulságosabb, mint azt a GPS korában bárki gondolná – állítja Jerry Brotton, a reneszánsz professzora.
Gyollai Dániel saját térfeléről talált be.
A képmutató az Írás szerint nem csak kellemetlenül alakoskodó figura, hanem ördögi is, hiszen az üdvösség birtokosaként mutatja önmagát, miközben hazug minden szava, tette. Petri-Lukács Ádám írása.
