Az elsők között épített villát a hegyen, ahol szőlőt metszett, a rózsáit csodálta, és olykor görögdinnyét termesztett.
Jókai Mór 1853-ban, 28 éves korában vásárolta meg a Svábhegyen az akkor kőbányaként használt, remek kilátással megáldott területet, amelyet később földdel töltetett fel. Elsők között készült el pazar villája, amelyhez pompás gyümölcsös tartozott, és ahol szőlőt is termesztett. A Pesti Hírlap így írt a Jókai-villáról később:
„Szép, erős villa, széles verandával, körülötte kedves lugasok és pihenőhelyek. A domboldalt árnyékba borítják a gyümölcsfák, a virágágyak felől édes levegő árad.”
A Svábhegyre nehézkes volt feljutni a villatulajdonosoknak, akik egy bizottságot is létrehoztak Jókai vezetésével, hogy sürgessék a hegy infrastruktúrájának fejlesztését. „Ott van például a Svábhegy, melynek fölkarolása annyira óhajtandó volna, a természeti szépség és közegészség szempontjából. Más világvárosban mennyit áldoznának ily gyönyörű pontra. Nálunk semmibe sem veszik” – írta 1870-ben a Jókai szerkesztette A Hon című lap.
Vízvezeték sem volt a hegyen, nem mellékesen a közbiztonsággal is akadtak gondok az ott üzemelő lebujokban: „A pisztolylövöldözés a Svábhegyen és Zugligetben oly mérvet vett, hogy a rendőrség kényszerülve lett közbe lépni. A városkapitányság legközelebb rendeletileg tudatni fogja, hogy
ezentúl a lövöldözés a említett mulatóhelyeken nem csak a fegyverek lefoglalásával, hanem fogságbüntetéssel is fog fenyítettni.”
Jókai villája is bekerült a rendőrségi hírekbe, ugyanis egy svábhegyi háztulajdonosnak, nevezetesen Beck Jakabnak nyoma veszett, napokig keresték, és végül Jókai szőlőlugasának felvigyázója talált rá a halott emberre. Egy búcsúlevelet is talált, amelyben a férfi azt írta, a családja méltatlan bánásmódja miatt dobta el az életét.
Aztán 1874 nyarán minden megváltozott. Átadták ugyanis a Svábhegyre tartó fogaskerekűt, mindez pedig felértékelte a területet. Az átadón Jókai Mór is jelen volt, és az Eötvös József villájában kialakított vendéglőben pohárköszöntőt is mondott a jeles eseményen. Aztán két évvel később pont a fogaskerekű miatt került életveszélybe a feleségével, Laborfalvi Rózával együtt. Történt ugyanis, hogy
a Jókai-házaspár hintójával a fogaskerekű közelében haladt, amikor az egyik ló megbokrosodott és elszabadult. Jókai kiugrott a hintóból, és ha nagy nehezen is, de megállította a másik lovat, így nem történt nagyobb baj.
1880-ra a vízvezeték-hálózat is elkészült a Svábhegyen, és az utakat is elkeresztelték. A korabeli lapokból azt is tudni lehet, hogy 1883-ban már 198 család pihent a Svábhegyen, 106 villa állt rajta, és egyre-másra nőttek ki a földből az arisztokraták pompás épületei. A híres író saját bort készített, a rózsáit gondozta, vagy éppen görögdinnyét termesztett, és sok időt töltött a kertjében. Rendszeresen szüreti mulatságokat is rendeztek nála,
mint 1888-ban, amikor is tűzijátékkal, lampionokkal, finom vacsorával és reggelig tartó táncvigadalommal ünnepelték a sikeres szüretet.
Ahogy a lapok fogalmaztak, Jókai a kertjében mindig a „negédes állású” kalapjában járt-kelt, amely puhább volt a bársonynál, hűs és kellemes. A Magyar Hírlap pedig így dicsérte Jókai Mór borát: „Negyvenöt éve annak, hogy ezt a szőlőtelepet idefent elkezdte ültetni, művelgetni. Azóta bizony sokan megkóstolták a svábhegyi cseppfolyós tüzet, ami ezeken a felújított vén tőkéken terem.”
Eötvös József báró Jókaival egy időben fedezte fel magának a Svábhegyet, és mesés villát épített. Halála után az istenhegyi nyaralók közössége bronzszobrot emelt a miniszternek a Svábhegyen, Jókai pedig így beszélt egykori barátjáról a szoboravatón: „Mint egyik legrégebbi lakója a Svábhegynek, emelek poharat Eötvös József báró emlékünnepségének áldomásán.
A megdicsőült épp oly feledhetetlen jó barátom volt, mint a Svábhegynek. És a Svábhegy is éppen olyan jó barátunk volt mindkettőnknek.
Ez táplálta a költői kedélyt, ez sugallta az ihletet, ez tartá fenn nálunk a testi-lelki erőt.” A terület egyre népszerűbb lett, a kirándulók is rátaláltak, Jókai pedig attól félt, elveszti a varázsát a csodás természeti szépséggel rendelkező vidék. Az 1891-ben, a Magyar Hírlapban megjelent Tradrá című írásában már arról panaszkodott, hogy a rendszeresen a hegyen gyakorlatozó katonazenekarok miatt képtelenség pihenni és alkotni. „Hogy lehet itt valami szellemi munkára gondolni? Én már csak rinócérosz idegekkel bírok. Hozzászoktam hajdanán a képviselőházban a nagy zajhoz. De itt nem vagyok képes egy barázdát végig szántani a papíroson” – fogalmazott bosszúsan.
1893-ban a hegyvidéki turistaegyesület díszelnökké választotta az „őslakos” Jókait, és az ünnepségen hangzott el az is, hamarosan tenisz- és krikettpályát építenek a Svábhegyre (az író halála után a turistaegyesület volt az első, amely szobrot állított az írófejedelemnek). Jókai borának és szőlőjének messze földön híre ment, nem véletlen, hogy 1901-ben egy nagymihályi gazda levélben kért engedélyt Jókaitól, hogy az általa nemesített szőlőfajtát róla nevezhesse el. Az író nem késett az udvarias válasszal: „Igent tisztelt kollégám!
Mint magam is szőlőművelő ember nagy élvezetet találtam az ön által létrehozott újfajta szőlőben, mely a jó tulajdonok egyesítésével van felruházva.
Nagy büszkeségemet fogom találni benne, ha e remek szőlőfaj az én nevemet viseli, s e kitüntetést önnek hálásan megköszönöm.”
Jókai szenvedélyes ember volt, és a svábhegyi szüreti mulatságokon sem hazudtolta meg magát. 1898-ban például így számolt be az Új Idők arról, milyen házigazda volt az akkor már idős írófejedelem: „Öt órakor reggel – miután pár órát aludt – megjelenik köztünk, dűlt arccal, fáradt ifjúság között, az arca rózsás, a szeme olyan, mint egy szűz lányé, kezében a nagy ásós botja, amelyre nem támaszkodik, hanem inkább a bot ő reá. A fölkelő nap felé fordulva énekel régi magyar nótákat,
összecsókolja a cigányt, állva megeszik egy nagy tál korhelylevest, aztán lemegy az óriási pincéjébe hallgatni a must forrását,
és amíg mi, a vendégei fáradtan düledezünk, a második reggeli előtt való szabad órájába belekezd egy új regénybe.”
1904 kora tavaszán Jókai már sokat gyengélkedett, a lapoknak is elmondta, abban az évben biztosan nem megy a svábhegyi villájába, mert nyaranta ott túl forrók a nappalok, ellenben hidegek az éjszakák, ő pedig nem bírja a hideget. Nem is ment többé. Mikor meghalt, a halottas ágyára az egyik kedvenc virágából, a fehér gyöngyvirágból is került egy csokorral, amelyet a hegyen szedtek a drága halottnak. A neves író temetésén sokan felidézték az egyik híres mondását a kedvenc hegyéről, amely így szólt: „Svábhegyen az ember még meghalni is elfelejt.”
Nyitókép: Jókai Mór kedvenc rózsái között a svábhegyi villájának kertjében 1898-ban. Fotó: MNMKK Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteménye.
Következik: Jókai és a kiegyezés
Erős újévi politikai rajt a Mestertervben: Kereki Gergő műsorában Mráz Ágoston Sámuel és G. Fodor Gábor elemzi Magyar Péter újévi beszédét, Bajnai Gordon színre lépését, az Orbán–Magyar nemzetközi sajtócsatát, a közelgő választás forgatókönyveit, a világrendszerváltás jeleit és az év eleji gazdasági intézkedések politikai hatását.
„Megtanított bennünket írni” – így vélekedett Jókai Mórról 1929-ben Márai Sándor. Nem ő volt az egyetlen magyar író, aki fejet hajtott a nagy előd előtt.
„Az, amit Jókai a levert szabadságharc után költői géniuszával cselekedett, az egy második honfoglalás volt” – így búcsúzott az ország Jókai Mórtól.
Jókai Mór regényeiben nem egyszer saját édesanyjáról formázta a hősnőket, és egész életében nagy tisztelettel beszélt a tartást adó asszonyról.
Jókai szenvedélyes kártyás volt, a tarokk volt a kedvence. Szerette a játékot, ugyanakkor sokszor figyelmeztette olvasóit, senki se kártyázzon nagy pénzben, főleg, ha nem tud…
Jókai Mór csupán 13 éves volt, mikor váratlanul elhunyt az édesapja, akitől Eötvös Károly szerint kivételes tehetségét örökölte.
Naponta gyermeki lelkesedéssel kémlelte az eget távcsövével, és abban reménykedett, a Földnél tökéletesebb helyen születhet újjá.
Újabb bizalmatlansági indítványt indítanak a Patrióták az Európai Parlamentben – jelentette be Gál Kinga.
Szóba került a sikeres magyar családpolitika is.
