Ez táplálta a költői kedélyt: így rajongott Jókai Mór a Svábhegyért

Jókai Mór 1853-ban, 28 éves korában vásárolta meg a Svábhegyen az akkor kőbányaként használt, remek kilátással megáldott területet, amelyet később földdel töltetett fel. Elsők között készült el pazar villája, amelyhez pompás gyümölcsös tartozott, és ahol szőlőt is termesztett. A Pesti Hírlap így írt a Jókai-villáról később: 

A Svábhegyre nehézkes volt feljutni a villatulajdonosoknak, akik egy bizottságot is létrehoztak Jókai vezetésével, hogy sürgessék a hegy infrastruktúrájának fejlesztését. „Ott van például a Svábhegy, melynek fölkarolása annyira óhajtandó volna, a természeti szépség és közegészség szempontjából. Más világvárosban mennyit áldoznának ily gyönyörű pontra. Nálunk semmibe sem veszik” – írta 1870-ben a Jókai szerkesztette A Hon című lap. 

Vízvezeték sem volt a hegyen, nem mellékesen a közbiztonsággal is akadtak gondok az ott üzemelő lebujokban: „A pisztolylövöldözés a Svábhegyen és Zugligetben oly mérvet vett, hogy a rendőrség kényszerülve lett közbe lépni. A városkapitányság legközelebb rendeletileg tudatni fogja, hogy 

Jókai villája is bekerült a rendőrségi hírekbe, ugyanis egy svábhegyi háztulajdonosnak, nevezetesen Beck Jakabnak nyoma veszett, napokig keresték, és végül Jókai szőlőlugasának felvigyázója talált rá a halott emberre. Egy búcsúlevelet is talált, amelyben a férfi azt írta, a családja méltatlan bánásmódja miatt dobta el az életét.  

Aztán 1874 nyarán minden megváltozott. Átadták ugyanis a Svábhegyre tartó fogaskerekűt, mindez pedig felértékelte a területet. Az átadón Jókai Mór is jelen volt, és az Eötvös József villájában kialakított vendéglőben pohárköszöntőt is mondott a jeles eseményen. Aztán két évvel később pont a fogaskerekű miatt került életveszélybe a feleségével, Laborfalvi Rózával együtt. Történt ugyanis, hogy 

1880-ra a vízvezeték-hálózat is elkészült a Svábhegyen, és az utakat is elkeresztelték. A korabeli lapokból azt is tudni lehet, hogy 1883-ban már 198 család pihent a Svábhegyen, 106 villa állt rajta, és egyre-másra nőttek ki a földből az arisztokraták pompás épületei. A híres író saját bort készített, a rózsáit gondozta, vagy éppen görögdinnyét termesztett, és sok időt töltött a kertjében. Rendszeresen szüreti mulatságokat is rendeztek nála, 

Ahogy a lapok fogalmaztak, Jókai a kertjében mindig a „negédes állású” kalapjában járt-kelt, amely puhább volt a bársonynál, hűs és kellemes. A Magyar Hírlap pedig így dicsérte Jókai Mór borát: „Negyvenöt éve annak, hogy ezt a szőlőtelepet idefent elkezdte ültetni, művelgetni. Azóta bizony sokan megkóstolták a svábhegyi cseppfolyós tüzet, ami ezeken a felújított vén tőkéken terem.”

Eötvös József báró Jókaival egy időben fedezte fel magának a Svábhegyet, és mesés villát épített. Halála után az istenhegyi nyaralók közössége bronzszobrot emelt a miniszternek a Svábhegyen, Jókai pedig így beszélt egykori barátjáról a szoboravatón: „Mint egyik legrégebbi lakója a Svábhegynek, emelek poharat Eötvös József báró emlékünnepségének áldomásán. 

Ez táplálta a költői kedélyt, ez sugallta az ihletet, ez tartá fenn nálunk a testi-lelki erőt.” A terület egyre népszerűbb lett, a kirándulók is rátaláltak, Jókai pedig attól félt, elveszti a varázsát a csodás természeti szépséggel rendelkező vidék. Az 1891-ben, a Magyar Hírlapban megjelent Tradrá című írásában már arról panaszkodott, hogy a rendszeresen a hegyen gyakorlatozó katonazenekarok miatt képtelenség pihenni és alkotni. „Hogy lehet itt valami szellemi munkára gondolni? Én már csak rinócérosz idegekkel bírok. Hozzászoktam hajdanán a képviselőházban a nagy zajhoz. De itt nem vagyok képes egy barázdát végig szántani a papíroson” – fogalmazott bosszúsan. 

1893-ban a hegyvidéki turistaegyesület díszelnökké választotta az „őslakos” Jókait, és az ünnepségen hangzott el az is, hamarosan tenisz- és krikettpályát építenek a Svábhegyre (az író halála után a turistaegyesület volt az első, amely szobrot állított az írófejedelemnek). Jókai borának és szőlőjének messze földön híre ment, nem véletlen, hogy 1901-ben egy nagymihályi gazda levélben kért engedélyt Jókaitól, hogy az általa nemesített szőlőfajtát róla nevezhesse el. Az író nem késett az udvarias válasszal: „Igent tisztelt kollégám! 

 Nagy büszkeségemet fogom találni benne, ha e remek szőlőfaj az én nevemet viseli, s e kitüntetést önnek hálásan megköszönöm.” 

Jókai szenvedélyes ember volt, és a svábhegyi szüreti mulatságokon sem hazudtolta meg magát. 1898-ban például így számolt be az Új Idők arról, milyen házigazda volt az akkor már idős írófejedelem: „Öt órakor reggel – miután pár órát aludt – megjelenik köztünk, dűlt arccal, fáradt ifjúság között, az arca rózsás, a szeme olyan, mint egy szűz lányé, kezében a nagy ásós botja, amelyre nem támaszkodik, hanem inkább a bot ő reá. A fölkelő nap felé fordulva énekel régi magyar nótákat, 

és amíg mi, a vendégei fáradtan düledezünk, a második reggeli előtt való szabad órájába belekezd egy új regénybe.” 

1904 kora tavaszán Jókai már sokat gyengélkedett, a lapoknak is elmondta, abban az évben biztosan nem megy a svábhegyi villájába, mert nyaranta ott túl forrók a nappalok, ellenben hidegek az éjszakák, ő pedig nem bírja a hideget. Nem is ment többé. Mikor meghalt, a halottas ágyára az egyik kedvenc virágából, a fehér gyöngyvirágból is került egy csokorral, amelyet a hegyen szedtek a drága halottnak. A neves író temetésén sokan felidézték az egyik híres mondását a kedvenc hegyéről, amely így szólt: „Svábhegyen az ember még meghalni is elfelejt.”

Nyitókép: Jókai Mór kedvenc rózsái között a svábhegyi villájának kertjében 1898-ban. Fotó: MNMKK Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteménye.

Következik: Jókai és a kiegyezés