Aki több mint ötvenszer utazott ki a Don-kanyarba, ápolni a hősök emlékét

Nyitókép: Mártha Tibor a Don-kanyarnál, 2013-ban

Interjúalanyunk Mártha Tibor (1961), Fényeslitke polgármestere.

*

Honnan jött a doni utazás ötlete?

A nyolcvanas évek végén olvastam Nemeskürty István könyvét a második világháborúról, azon belül a második magyar hadseregről, akik a Donnál harcoltak – köztük

Ő 26 éves volt, amikor hősi halált halt.

Elkezdtem a téma után érdeklődni, és megtaláltam a lehetőséget arra, hogy kijussak orosz földre. Közben a Szovjetunió darabjaira hullott szét. Meghirdettem az utazást megyei és országos lapokba, és végül 33-an utaztunk el először, 1990. augusztus 1-jén a Don-kanyarhoz. Rögtön vittem egy kopjafát is, amit odahaza faragtattam, emlékezve az ott harcoló magyar katonákra, munkaszolgálatosokra, hadifoglyokra és azokra is, akik hazajöttek.

Az első úton már beszéltük, hogy jó volna egy alapítványt létrehozni: ennek lett a székhelye Fényeslitke. Ettől kezdve folyamatosan szerveztem ki a buszos csoportokat, ezenkívül

– két pappal felvértezve: ahol nagyobb számban voltak magyar katonák eltemetve, oda állítottuk őket. Közben a tömegsírokból is elkezdték exhumálni a magyar halottakat: Boldirevkára 8375-en, Rudkinóba közel harmincezren kerültek. A többi magyar hősi halottat pedig, akiket elszórtan találnak egy nagyobb területen, szintén ide hozzák és itt temetik el.

Hányszor utazott ki eddig?

Az idei volt az

Önerőből?

Az elején még voltak támogatók, de mára elfogytak. Pár barátom segít, viszünk borokat, pálinkát ajándékba azoknak az orosz barátainknak, akik a sírokat gondozzák, illetve ismerősök egy-egy tankolást kifizetnek...ez nagy segítség. Minden alkalommal sok készpénzt kell váltanom, hogy ha bármi történne, legyen nálam. Pláne most, hiszen uniós kártyákat nem fogad már el Oroszország.

A Don-kanyarnál, egykori helyszíneken

Hogyan nézett ki az útvonal idén, háborús időkben?

Ezúttal autóval mentem. Fényeslitkéről elindultam, útba ejtettem Varsót, onnan felhúztam Lettországba, átléptem Oroszországba a határon, aztán Tver városán keresztül megérkeztem Moszkvába. Az orosz fővárosból végül levezettem délre, Voronyezshez.

– ez a háború előtt körülbelül 1600 kilométer volt, Ukrajnán át. Amikor most visszaértem, 5977 kilométer állt a kijelzőn.

Az oroszokhoz turistavízumot kértem, abszolút korrektek voltak végig, a határon is: annyi, hogy manapság minden autót röntgeneznek, ami lassítja a bemenetelt. Ráadásul – mivel a gazdaság a legfontosabb – a kamionok hosszú sorokban jönnek-mennek, és mivel őket is ellenőrzik, a röntgenkapacitás pedig véges, tovább nyúlik az idő.

Hogy képzeljünk el egy ilyen nagy utazást? Milyen előkészületek szükségesek? Mire kell figyelni?

Nem az a fajta vagyok, aki túltervezi. Végiggondolom, milyen problémák lehetnek például egy autóval menet közben, ezekre fölkészülök, viszek tartalék eszközöket. Megfelelő valutákat váltok az útba eső országok miatt, a határok esetében pedig megnézem a külügyminisztérium oldalát: ott kiderül, milyen elvárások vonatkoznak valakire, aki például Oroszországba, vagy éppen Lettországba készül.

Megnézem a közlekedési viszonyokat is, de

Annyiszor voltam kinn, hogy kisujjamban van a térkép, a GPS meg a fejemben. Az út előtt egyeztetek az orosz ismerősökkel, hogy tudják, nagyjából mikor érkezek.

De most a háború miatt új útvonalat használt...

Nem nagy durranás az egész, segít a rutin. Ránéztem előtte a térképre, aztán csak a táblákat kellett követnem. Gyönyörűen ki van táblázva, ami kell.

Akadtak érdekes kalandok?

Teljesen gördülékenyen ment minden, leszámítva a négy plusz négy órás várakozást a határnál, az említettek miatt. Oroszországban első osztályú út vezet Moszkváig a lett határtól, majd 500 kilométernyi príma, kivilágított autópálya Voronyezsig.

A zajló háború hangulata egy pillanatra sem csapta meg?

Négyszáz kilométerre voltam a frontvonaltól, katonai mozgást azonban nem érzékeltem sehol. Annyi, hogy az utak mentén

Menekültek ugyan vannak, de ez már 2014 óta jellemző. Eleve sok orosz ajkú átköltözött Ukrajnából Oroszországba, őket elhelyezik magánházaknál, rokonságnál, erre fenntartott szálláshelyeken. Másrészt mínusz 25 fok volt, annyira tehát nem mocorogtak az emberek.

Milyen az élet Oroszországban?

A gazdaság megy, a boltokban mindent lehet kapni, egy irigylésre méltó családi boltból például gyönyörű almákat hoztam haza a családnak megkóstolni. Megvan mindenük. Nincsenek kaotikus állapotok,

Az orosz átlagemberek bíznak abban, hogy minél hamarabb békesség lesz. Nincsenek gyalázkodó szavak.

Az igaz, hogy egyoldalúan tájékoztat náluk a média, de elmondtam nekik, hogy Nyugaton is. Nagypolitikával amúgy nem nagyon foglalkoztunk, kicsi vagyok ehhez én is, ők is. Főként azért mentem, hogy meglátogassam a régi, helyi barátaimat: egyik pap barátomnak sajnos már csak a sírját láthattam.

Orosz bolt a mai háború idején

Milyenek a helyi orosz emberek?

Sokakat ismerek. Egyszerű civilekről van szó, köztük polgármesterekről, hétköznapi oroszokról. Az egyik helyen például nem tudok lehajtani a temetőhöz rossz időben, ahol a magyarok nyugszanak, a sár miatt: ilyenkor az ottani polgármesternél hagyom a koszorút, aki azt később kihelyezi. Adok neki egy üveg bort, az irodai lányoknak csokit, negrót, ezt meg azt. Amikor kérdezem, hogy mit vigyek, nevetve csak ennyit mondanak: egy kis Magyarországot.

Ennyit mondanak: háború volt, a ti fiaitok itt harcoltak, a mieink Európában. Elfogadóak, befogadóak. A sok „objektív” történészt és mai megmondóembert csak ki kellene vinni az orosz hétköznapok valóságába: meglepődnének és tanulhatnának az ottaniaktól. Gazemberek mindenhol voltak, vannak, de a nagy többség rendes – ez az igazság. Nagyon érdekes, hogy átmész az orosz határon, és vannak ott ukránok lakta városok. Együtt élnek, boldogulnak. Semmi baja az oroszoknak az ukrán lakossággal, és ez fordítva is így van. Tavalyelőtt, amikor kinn voltam, rémálmomban sem gondoltam volna, hogy mi következik...

Nagybátyja, néhai Mártha Lajos 26 évesen a Don-kanyarban halt hősi halált. Ha jól tudom, sikerült megtalálni azt a települést, ahol visszavonuláskor aknatalálat érte őt. Hogyan történt ez a kutatás?

A '90-es évek elején az úttörő utazásainkról, munkánkról megjelent a kanadai, amerikai, majd németországi magyar közösség lapjaiban egy hír:

Most képzelje el! Ez az egykori katona végül fotót is hagyott nálam, könnyezve beszélt a nagybátyámról és a háborúról, a magyar hadseregről. Ő mesélte, hogy Mártha Lajos Krinyicánál halt hősi halált. Levéltárban is utánanéztem: mindez 1943. január 16-án történt. Mint kiderült, katonatársai havat hánytak rá, mert 1943 telén a fagyott talajt lehetetlen volt fölásni. A helyiek később, áprilisban temették el, amikor a föld felengedett.

Még 1990-ben, egy Krinyica melletti útelágazásnál tettem le keresztet a nagybátyám előtt tisztelegve. Utaim végeztével azóta is mindig meglátogatom és a családom nevében koszorút, gyertyát, nemzeti szalagot helyezek a kereszthez. A főútvonalakat követve, a házakat szemügyre véve pedig végigjártuk, végiggondoltuk, merre járhatott a nagybátyám, merre járhatott a magyar hadsereg.

Mi a célja az utazásokkal?

Összetettebbé vált. A hős magyar katonák emlékének a gondozása mellett már azoknak az emlékéért is megyek, akik a '90-es évek elején elsőként kiutaztak velem: árvák voltak vagy ők is kint szolgáltak, a saját katonatársaikat temették – és már nincsenek közöttünk. Meg az orosz barátaim miatt is megyek, akik annyit segítettek az évek során. Csak jelzem: van olyan orosz önkormányzat, amelyik már körbetérkövezte a magyar keresztet. Idén tehát kivittem a hozzátartozók fájdalmát, az emlékezés virágait, és a megbékélés üzenetét a mostani háború miatt:

Az oroszok felé azt is jeleztem, hogy a mai háború alatt vegyék példaként a korábbi szörnyűségeket, az értelmetlen halált, a mi szomorú tapasztalatainkat. Ahogy mi járunk most évtizedekig messzi temetőkbe, idegen földre, ezt kell majd átélni az őket követő generációknak.

Valahol a Don-kanyarnál