Megjelent magyarul a KGB első elnökének titkos naplója – szenzációszámba menő dokumentum magyar vonatkozásokkal

„Ivan Alekszandrovics Szerovnak, a KGB első vezetőjének emlékiratai kalandos úton láttak napvilágot: jó két évtizeddel halála után egykori dácsájában befalazva találtak rájuk. A több mint 800 oldalas magyar kiadás egyik legjobb orosz fordítónk, Goretity József nagyszerű munkájának köszönhető. A bőrönd titkai című naplóból többek között kiderül, hogy Szerov az 1956-os forradalom alatt szinte végig Budapesten tartózkodott,

Az október–novemberi magyarországi történéseket precízen, napokra lebontva írja le. Emlékiratai a második világháború sztálinista politikájának hátterét, az NKVD és a KGB működésének technikáit, a titkosszolgálati műveletek részleteit, a háború után megszállt országok, köztük Magyarország szovjet-kommunista meghódításának módszereit, a szovjet barbárság évtizedeinek igen pontos, érzékletes és fölöttébb meggyőző foglalatát testesítik meg. Feljegyzései egyediségükben szenzációszámba menő, kivételes dokumentumértékkel bírnak” – írja a kiadó. A különleges könyvről a fordítóval beszélgettünk.

*

Eddig orosz szépirodalmat fordított a legmagasabb szinten. Miben különbözött ez a munka a korábbiaktól?

Kétségtelen, hogy az a hatvan könyv és több mint kétszáz kisebb írás, amelyeket fordítóként jegyzek, zömében szépirodalmi művek, de akadnak közöttük szép számmal irodalomtudományi és különféle társadalomtudományi munkák is. Szóval, egyáltalán nem áll tőlem távol a humántudományok körébe tartozó szakmunkák fordítása sem.

A Szerov titkos naplóiból, visszaemlékezéseiből, feljegyzéseiből összeállított könyv első nehézsége, mondhatni, elrettentő tulajdonsága a szöveg terjedelme volt: több mint hatvan szerzői ívet tesz ki ,ez nagyjából két és fél millió leütés a klaviatúrán.

Körülbelül fél évet dolgoztam rajta intenzíven, nem számítva bele a szerkesztést és tördelést követő utómunkákat.

Volt más nehézség is?

Igazi fordítói kihívást jelentett, hogy

Szerov naplóin, visszaemlékezésein túl, amelyek a kötet fő szövegét alkotják, vannak benne történettudományi kísérőtanulmányok, kedvcsináló, népszerűsítő jellegű bevezetők, archív dokumentumok: párt- és kormányhatározatok, utasítások, jegyzőkönyvek, jelentések, táviratok.

De nem egységes a stílusa a fő szövegnek sem: Szerov a naplókat és feljegyzéseket különféle életszakaszokban írta, akadnak köztük olyanok, amelyek egy-egy esemény azonnali rögzítései, de vannak közöttük későbbi kiegészítések, betoldások és a nyilvánvaló memoárírás szándékával megalkotott részek is.

Jól írt Szerov?

Nem. Külön gondot jelentett a fordításban, hogy íráskészségét tekintve Szerov, finoman fogalmazva, 

még az orosz összeállító és szerkesztő munkája után is akadnak a szövegben rosszul, sután megfogalmazott mondatok. Ezeket igyekeztem – némiképp kötéltáncosként egyensúlyozva ‒ úgy magyarra fordítani, hogy a magyar olvasó számára érthetőek legyenek, de közben ne vesszenek el teljesen a szerző fogalmazásbéli ügyetlenségei sem.

Borzasztóan időigényes és helyenként szinte reménytelennek látszó feladat volt a rengeteg név, földrajzi név visszakeresése és helyes leírása. Azok a szerencsés kollégák, akik angolból, németből, franciából fordítanak, sosem szembesülnek azzal a problémával, amivel az oroszból fordítók. Az orosz szövegben minden név, az idegenek is cirill betűvel, fonetikus átírásban szerepelnek, és annak megfejtése, kit vagy mit takar a cirill betűs megnevezés, és főként hogyan kell azt latin betűvel helyesen leírni, sziszifuszi kutatómunkával jár.

Kicsit talán „történésszé” is képezte magát az elmúlt hónapok során. Mitől különleges a könyv történelmi aspektusból? 

Sok szempontból érdekes ez az írás. Az orosz kötet összeállítója, Alekszandr Hinstejn azt írja előszavában, hogy egykori csekisták, egykori KGB-elnökök nem léteznek, és pláne nincsenek emlékirataik. Ivan Szerov a KGB első elnöke és tulajdonképpen létrehozója volt. Aztán a KGB éléről áthelyezték a GRU-hoz (a katonai hírszerzéshez), majd onnan is menesztették, lefokozták, megfosztották kitüntetéseitől. Nyugdíjas éveiben régi naplóit rendezgette, kiegészítgette a feljegyzéseit, emlékiratot írt – a lehető legnagyobb titokban. Hiába tartottak nála házkutatást, nem találtak semmit, írásait még a családtagjai elől is rejtegette.

Halála után 25 évvel véletlenül találták meg a kéziratokat a dácsája falába rejtve, két bőröndben. Hinstejn azt állítja, ez a sikeres kézirat-rejtegetés volt Szerov utolsó operatív akciója. Nem véletlenül keresték egykori KGB-s kollégái a feljegyzéseket. Ezekből az írásokból fény derül a titkosszolgálatok felépítésére, működésére, elveire, szellemiségére.

Új szempontokat is nyerünk?

Igen, előkerülnek például eddig ismeretlen dokumentumok: levelek, fényképek. Bizonyos történelmi események az eddigi ismereteinkhez képest más megvilágításba kerülnek. Mindez úgy, hogy közben életközeli helyzetben mutatkozik meg előttünk magának a szerzőnek, a KGB első elnökének alakja: már nemcsak egy elérhetetlen magasságban trónoló, nagy hatalmú, arctalan alakot látunk, nem csupán a pozíciót, hanem magát azt az embert is, aki ezt betöltötte.

Biztos vagyok benne, hogy

mind a történészek, mind a 20. századi történelem és a titkosszolgálatok működése iránt érdeklődő laikusok számára.

Mi derül még ki Szerovról?

Ivan Szerovnak nyilvánvalóan nem volt se jó íráskészsége, se magas szintű humán műveltsége. Mindezzel együtt nem mondható sem ostoba, sem tájékozatlan embernek. Sőt! Okos volt, ravasz, szorgalmas, tanulékony és kiváló emberismerő, olyannyira,

Ügyesen tájékozódott és lavírozott a szovjet hatalmi rendszer útvesztőiben, kitűnő stratéga volt, ismerte a titkosszolgálati munka minden csínját-bínját. Nem véletlenül vezényelték pályafutása legelejétől kezdve mindig olyan helyekre, ahol forró volt a talaj; képes volt a legnehezebb, leglehetetlenebb feladatokkal is megbirkózni.

Goretity József a könyvbemutatón

Például?

Ha fel kellett kutatnia Németországban a rakétakísérletek helyszíneit és szakembereit, hogy szovjet irányítással folytassák a hadászati szempontból életbevágóan fontos kísérleteket, akkor beleásta magát a rakétaépítés legapróbb részleteibe is. Ha határidőre be kellett fejezni a Volga–Don-csatorna építését, vízügyi mérnöki szintre fejlesztette ebbéli ismereteit. Ha ki kellett telepíteni több százezer, valamely nemzeti kisebbséghez tartozó embert a szülőföldjéről, akkor ezt – bocsánat a látszólagos cinizmusért – olyan gördülékenyen megszervezte, hogy a kitelepítés néhány nap alatt lezajlott. Szerov tudásával, szellemi és egyéb képességeivel kapcsolatban ezért nagyon is felmerül az az etikai kérdés, mire és hogyan használta ezeket.

Fordítóként mi a benyomása, Szerov szörnyeteg volt, vagy árnyaltabb a kép? 

Sok vonatkozásban ugyanolyan volt, mint mindenki más: szerette a családját, örült a hivatali előmenetelének, a ranglétrán való felemelkedésének, a kitüntetéseinek. Zárkózott volt, távolságtartó, bár akadt néhány közelebbi barátja is, például Zsukov marsall. Főnökként dühöngött, ha a beosztottjai hanyagságát látta, bosszantotta, ha a kollégái intrikáltak mások ellen vagy ellene. Roppant igazságtalanságként élte meg ‒ némiképp joggal ‒, amikor eltávolították a KGB éléről, majd a GRU-tól is, gyakorlatilag élete végéig, 1990-ig nem mondott le róla, hogy tisztázza magát, hogy rehabilitálják.

Mondhatnám azt is, hogy nagyon fejlett igazságérzete és erkölcsi értékrendje volt. Csakhogy ez az értékrend roppant sajátos volt:

És e nézőpontból már korántsem tűnik erkölcsi problémának, mondjuk, a csecsenek kitelepítése, hiszen ők csak megérdemlik a büntetésüket, mivel a háború alatt – állítólag – együttműködtek a németekkel.

Másfelől az is világos, hogy az emlékiratok írásakor, vagyis a leváltását követően Szerov igyekszik némiképp szépíteni is a maga szerepét. Nagyjából a szokásos módon: lehet, hogy ezzel-azzal a kormányzati döntéssel nem értett egyet, de nem volt mit tennie, ő csak utasítást, parancsot teljesített, ha nem teszi, olyan valakit ültetnek a helyére, aki gondolkodás nélkül és akár kegyetlenebbül is végrehajtja ezeket.

Akadtak gyomorforgató részek?

Furcsa dolog ez, amikor az ember ezeket a visszaemlékezéseket olvassa. Ha az olvasó azonosul Szerov nézőpontjával, az imént említett pártos erkölcsi értékrenddel – és ez az írás mindenképpen rendelkezik efféle szuggesztív meggyőző erővel ‒, akkor, ahogyan ön fogalmaz, gyomorforgatónak nem Szerov tettei mutatkoznak, hanem a német fasiszták módszerei, a lengyel emigráns kormány bizonyos húzásai, a nyugati szövetségesek mesterkedései, Szerov hivatali ellenfeleinek intrikái.

A helyzet az, hogy Szerov ezen értékítéleteivel többé-kevésbé még akár egyet is lehet érteni. És az olvasó akár azt is vélhetné, hogy Szerov és az általa képviselt szovjet rendszer makulátlan tiszta volt, mint a friss hó. Elég azonban egyet hátralépni, és nem ebből, hanem csak valamelyest is objektívebb nézőpontból szemlélni a dolgokat, máris lelepleződik a szemfényvesztés.

Mit ért ez alatt?

Innen nézve már egészen hátborzongató, ahogyan ez a nagy hatalmú ember a világ legtermészetesebb módján mesél arról, hogyan vagoníroztak be napok alatt több ezer németet, hogy a Szovjetunióba szállítsák őket kényszermunkára. Vagy

a családjukat, és kényszerítették őket arra, hogy a legszükségesebb holmijukkal hátrahagyják szülőföldjüket, házukat, vagyonukat, az egész életüket, és legyenek rabok vagy földönfutók Szibériában vagy Kazahsztánban. Szerov képes minden erkölcsi kétely és a legkisebb érzelmi megrendülés nélkül mesélni a hírhedt SZMERS alakulatainak ténykedéséről, a háború borzalmai elől halálfélelmükben menekülő, kiképzetlen kiskatonák kegyetlen összefogdosásáról, képes gúnyolódni a megszállt területek megfélemlített lakosságán, a hazáját, népét, egyházát, hitét védő lengyel katolikus papon – tulajdonképpen az egész könyv tele van efféle apró „sztorikkal”.

Mint kiderült, Szerov titokban végig Magyarországon tartózkodott az 56-os forradalom alatt, még a Corvin közbe is ellátogatott inkognitóban. Hogy festenek az akkori történések az ő szemszögéből?

A helyzet az, hogy Szerov számára az ’56-os magyar forradalom és szabadságharc a maga teljességében nem jelentett kiemelt fontosságú eseményt, egy volt a számtalan megoldandó feladata közül. És bár viszonylag részletesen, napról napra lebontva leírja a történteket, az egész hatalmas visszaemlékezés-folyamban az ’56-os magyarországi eseménysor csak röpke epizód.

Az elbeszélés során Szerov nem szépítget és nem hárít – viszonylag pontosan dokumentál Csak hát ebben is az a bizonyos pártos, szovjet értékrendszer érvényesül: Nagy Imre kormányát csak idézőjelesen, „kormány”-ként emlegeti,

a felkelés csak zűrzavar, a törvényes rend megbontása, felforgató tevékenység, a lehető legjobb társadalmi rendszer, a szovjet rendszer megdöntésére tett kísérlet.

Tehát bármit meg is lehet tenni ellene.

Így van. És ebből a szempontból minden, amit Szerov és a szovjet, valamint a magyar elvtársai tesznek, az a szovjet rendszer védelme érdekében tett erőfeszítés, ebből következően törvényes és igazságos. A szovjet rendszer elleni felkelés viszont törvénytelen és igazságtalan, vagyis bármilyen eszköz megengedett a megakadályozására. És Szerovnak ez az álláspontja még jóval később, egy az 1980-as évek második felében vele készített, de eddig publikálatlanul maradt interjúban sem változott.

Nyitókép készítője (1956-os tank Budapest utcáin): Lázár Árpád (1932–2001), munkatársunk, Kemenes Tamás nagyapja.