A Nyugat csúnyán cserben hagyott minket – egyedül csak magunkra számíthatunk

Sok gyásznapunk van. Ez azonban nem annak a bizonyítéka, mennyire szerencsétlen és szomorú, hanem inkább annak, hogy milyen ősi eredetű és hosszú a történelmünk. 

A frissebbek kicsit közelebb állnak hozzánk.

Akiknek apját, testvérét, nagyszüleit megölték vagy börtönbe zárták az idegen páncélosok védelmében hatalomra került kommunisták. 

Október 6-án mécsest gyújtunk az aradiaknak és első miniszterelnökünknek, de ez már kinőtte a családi emlékezetet és nemzetivé nemesült. Hogy kinek a felmenői harcoltak egyik vagy másik oldalon, mára visszakövethetetlen, csakúgy, mint a Rákóczi szabadságharcnál. Kurucok és labancok leszármazottai egyként a felkelők, a nagyságos fejedelem táborához tartoznak. Augusztus 29-ét (mohácsi vész) vagy pláne április 11-12-ét (Muhi) már talán számon sem tartjuk, bár pusztításukban, baljós következményeikben alighanem felülmúlták november 4-ét.

A szép remények a túlerejét könyörtelenül érvényesítő medve talpa alatt halnak el. Tíz rettenetes év után végre fölemeltük a fejünket, ám akkorát koppintottak rá, hogy azt újabb bő harmincig nem hevertünk ki.

Az viszont, hogy most főhajtással, mécsesekkel, félárbócra engedett zászlóval idézhetjük fel e borzalmas napot, egyben megint azt jelzi: hosszú távon mégiscsak nyertünk.

a gonosz birodalma pedig már épp olyan régen kimúlt, mint ameddig a forradalom leverését követően itt ragadt.

A franciák például megnyerték a két világháborút (na jó, a másodikban egy ordas nagy trükkel, de végül a győztes oldalra vergődtek), mégis, a francia gloire, a dicső história helyett migránsok által felgyújtott autók, lefejezett tanárok, kamion alá kerülő ünneplők, kaotikus kormányválságok jellemzik a hatszög államát.

Nagy Imrének, Mansfeldnek, a pesti srácnak van szobra, Kádárnak vagy az „ismeretlen ávósnak” nincsen.

A nagy traumák jobban összehoznak bennünket, mint a sikerek, talán mert azokat nem tudjuk rendesen megélni. A walesi bárdokhoz vagy Márai Mennyből az angyalához fogható szépségű és erejű győztes versünk nincs. A Himnuszunk is a balsorsot emlegeti. A teljes nyolc versszakból van két dicsőséges és hat vezeklő, kétségbeesett, tragikus.

hazudott a Szabad Európa Rádió a készülő segítségről, nyilvánosan lemondott rólunk az amerikai külügyminiszter, Szuez százszor fontosabb volt nálunk. Nekik mindig minden fontosabb nálunk. Ahogy az ukránokért most harcba mennének és fegyverrel-pénzzel tömik őket, értünk nem mozdították a kisujjukat sem – de miért is tették volna, hiszen az oroszokat ők hívták és engedték ide be Jaltában. Nem kézcsókkal, mint ahogy Ferenc József hívta a nyakunkra Miklós cárt, de legalább olyan hatékonyan.

A baloldal, ahogyan Orbán Viktor évekkel ezelőtt pontosan fogalmazott, mindig ráront a saját nemzetére, ha teheti. Legyünk éberek, hogy ne legyen rá alkalmuk. Óvakodjunk tőlük, minden szavukat, gesztusukat gyanakodva figyeljük. Még Nagy Imre is, aki mártírhalálával felülírta mindazt a gazságot, aminek a kommunista uralom idején részese volt, még a forradalom miniszterelnöke is, a legkritikusabb pillanatban, utolsó szózatával is hazudott: „Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van.”

Én még egy szovjetek által megszállt országban születtem és nőttem fel. Mi értettük, mi az, hogy elnyomás, diktatúra, idegen érdekek kiszolgálása. Ökölbe szorult a kezünk, ha sportversenyen, tanteremben vagy orosz tankönyv illusztrációján megláttuk a CCCP betűket. 

„A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés”, írta József Attila. Borisz Jelcin hazája nevében bocsánatot kért 56-ért. Nem emlékszem, hogy a mongolok a tatárjárásért, a törökök a százötven évért, az osztrákok ’49-ért megkövettek-e minket. 

Amiképpen október 6-án is jó, ha nem jön szembe egy schwarz-gelb nyakkendős tévébemondó, úgy november 4-e sem az orosz-magyar bulizós barátság napja. De ahogy október 7-én már kimegyünk Bécsbe Mozart kuglit venni a Grabenen, november 5-én is kiengedhet az ökölbe szorult kéz.

***

(A nyitókép: az október 23-án kitört forradalom leverésére bevonuló szovjet tankok a Margit hídon november 4-én. Fotó: MTI))

***