Albert Camus, néhány láda őrizetlen pénz és az olasz Lazio futballcsapat himnusza – 1956 nem csak a magyar lelkekben hagyott örök nyomot.
„Ne figyeljenek más leckére, csak Budapesten a szabadságért meghaló fiatal harcosokéra! Ők bizonyosan nem hazudtak önöknek...” – idézik gyakran Albert Camus 1956-os magyar forradalom kapcsán leírt sorait. A Nobel-díjas francia író-filozófus azon kevés, nagy súllyal bíró nemzetközi szereplők egyike volt, akik nem csupán a szabadságharc ideje alatt, de az eltiprása után is nyíltan kitartottak a magyar ügy mellett.
Következetes, a kiközösítést is magával vonó kiállása kapcsán legtöbbször az 1957-ben, a szabadságharc egyéves évfordulójára kelt, A magyarok vére című pamfletjét említik, amelyben többek között így írt:
„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.”
Arról azonban már kevesebben emlékeznek meg, hogy amikor a magyar írók 1956. november 8-án, a szovjet hadsereg bevonulása után négy nappal, táviratban fordultak „a világ minden írójához, költőjéhez, tudósához”, ő volt szinte az egyetlen, aki a kétségbeesett üzenet utolsó szavát valóban komolyan vette. A távirat szövege így hangzott:
„A magyar írók hozzátok fordulnak. Hallgassátok meg felhívásunkat. A barikádokon harcolunk hazánk szabadságáért, Európa szabadságáért, az emberi méltóságért. Meg fogunk halni. De áldozatunk ne legyen hiábavaló! A végső órán, a felkoncolt nemzet nevében hozzátok fordulunk, Camus, Malraux, Mauriac, Russel, Jaspers, Einaudi, T. S. Eliot, Koestler, Madariaga, Jiménez, Kazantzakisz, Lagerkvist, Laxness, Hesse és a szellem többi harcosai… Cselekedjetek!”
Camus támogató válasza két napra rá, a Franc-Tireur című lapban jelent meg, keserű tükröt mutatva a Nyugat viselkedéséről is:
„Az az igazság, hogy ugyanaz a nemzetközi közösség, amely a sok év késlekedés után végre erőt gyűjtött a beavatkozáshoz Közép-Keleten, hagyja ugyanakkor megölni Magyarországot.”
Ezek után – az európai írók nevében – az ENSZ-hez fordult mások mellett a szovjet támadás jogosságának kivizsgálását, a szovjet csapatok Magyarországról való kivonását és a politikai foglyok elengedését követelve.
Néhány hónappal ezután, 1957 márciusában ugyancsak a magyar szabadságharcról és következményeiről beszélt. A szöveg Az a nap, amikor Kádár rettegett címmel ugyancsak a Franc-Tireur közvetítésével jelent meg, és világossá vált belőle, hogy Camus Kádár Jánossal kapcsolatban szintén villámgyorsan átlátott a szitán:
„A Rákosi és Kádár közötti versengésnek, amiről annyit beszélnek, semmi jelentősége. Ugyanaz a fajzat. Csak az áldozatok számában különböznek, és ha Rákosi egyelőre vezet is, ez nem fog sokáig tartani.”
És ha már konkrét tettek, még egy nagyon fontos adalék. Albert Camus az 1957-ben elnyert Nobel-díja után sem felejtette el magyar barátait. A kitüntetésért járó pénz egy részét az 1956-os hősök és családjaik megsegítésére ajánlotta fel, akik az író által létesített alapítványnak köszönhetően, azaz 1960 után is kapták még egy ideig a juttatást.
A magyar szabadságharc nemcsak a Camus-höz hasonló, érző és gondolkodó emberek lelkében indított el forradalmat, a képzőművészetre ugyancsak hosszan tartó és hasonlóan emlékezetes hatást gyakorolt. Még a harcok alatt született meg ugyanis a hivatalos művészettörténetben az első magyar konceptualista akcióként számontartott performansz, ami globálisan is úttörő kezdeményezésnek tekinthető.
Ennek alapja egy sajátos pénzgyűjtő akció volt. 1956 novemberének elején Budapest néhány forgalmas helyén – a visszaemlékezések szerint többek között a Blahánál, a Nyugatinál és a Kálvin téren – két napig üres lőszeres- és mentőládákat helyeztek ki. Föléjük plakátot és az akkori legnagyobb címletű papírpénzt, egy százast tűztek, a plakát felirata pedig a következő volt:
„Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családtagjainak.”
A kitűzött százasok pedig nemhogy nem tűntek el, a gyűjtőládákat nemhogy nem hordták szét, de az emberek sorban álltak, hogy ki-ki lehetőségeihez mérten pénzt dobjon beléjük – állítólag a két nap végére mai értéken 15 millió forint jött össze. Az azóta is a forradalom erkölcsi tisztaságának szimbólumaként emlegetett happening a Magyar Írók Szövetsége égisze alatt zajlott, kitalálójaként azonban a képzőművész Erdély Miklóst, a magyar neoavantgárd egyik legemblematikusabb alakját szokás emlegetni. Ő legalábbis így nyilatkozott minderről az Artmagazin idevágó cikkében hivatkozott interjú szerint:
„Bennem először, hogy tudniillik a művészet nem csak arra való, amire használják — tehát díszítő, műgyűjtemény- és műalkotás-funkciókra való — az 1956-ban jutott eszembe. (…) Akkor ez a felismerés egy konceptuális akcióban csúcsosodott ki. (...) Az a bizonyos »őrizetlen pénz az utcán«. Olyan plakátot csináltam hatot, amibe belefűztem összesen hatszáz forintot, mindegyikbe kihúzhatóan a százast. Mikor feljöttek hozzám a művészek, Gáyor és mások, hogy csináljunk új folyóiratot stb... akkor már éreztem, hogy annyira mozgásban vannak a dolgok, mert hallottam a rádióban azt, hogy valaki belelőtt egy kirakatba és egy cipő megsérült, a sarka alá rakott egy tízforintost, s azóta ott van. Ez a lényeges. Ez az új. Akkor egy társaságot verbuváltunk, és megoldottuk, hogy Budapest hat pontján dobálják be a pénzt egy őrizetlen ládába, s ettől kezdve az volt a feladatom, hogy járkáltam az írószövetség autójával és a láda mellé álló nemzetőröket elzavartam, mert képtelenek voltak felfogni, hogy ezt most nem kell őrizni. Majdnem belém lőttek egyszer, mikor azt mondtam, hogy fiúk, takarodjatok a láda mellől...” (Peternák Miklós: Beszélgetés Erdély Miklóssal 1983 tavaszán. In: Árgus, 1991/9—10. 77. o.)
Ugyanebben az írásban idézik fel a Képzőművészeti Főiskolán november 6–7-én meggyilkolt hallgatók történetét is.
„(…) Letettük a fegyvert, de többen bennmaradtak a Főiskolán plakátokat készíteni. Őket lepte meg november 6-ról 7-re virradó hajnalon egy Podjeba gépkocsi vezette szovjet katonaság. Tankok vették körül a Főiskola épületét. (...) Komondi Sándor arcra borulva feküdt a lépcsőlejárattól jobbra a pincében, sok-sok golyóval a hátában. Csőrös Zoltánra a menzabejárattal szemben egy kis rögtönzött barikád mögött hanyatt fekve találtam rá egy sorozattal a mellében. (...) Öt fiatalt egy Izabella utcai lakóház pincéjében gyilkoltak meg. A pincébe lemenekült lakók közé elvegyült és civil ruhába átöltözött kiskatonákat, valamint a bőrkabátot viselő II. éves szobrász Kovács Jóskát az odaérkező szovjet katonák kiválasztották a lakók közül, és egy fáskamrában kivégezték őket. Bódis Antal elsőéves szobrászhallgatót egy Hunyadi téri pincefolyosón lőtték le." (A Magyar Képzőművészeti Főiskola részvétele az 1956-os forradalomban és szabadságharcban. Szerk. Csizmadia Zoltán — dr. Szőnyi István. Magyar Képzőművészeti Egyetem, Bp., 2001, 68–69. o.)
A magyar forradalom legélőbb öröksége mégis leginkább egy olasz futballcsapat himnuszában érhető tetten. 1966-ban egy Pier Francesco Pingitore nevű olasz újságíró, dramaturg, rendező úgy döntött, ír egy dalt az események emlékére – és hogy a hősök ne merüljenek feledésbe. Amikor 2020-ban Rómában átvette A magyar érdemrend tisztikeresztje kitüntetést, így emlékezett vissza a miértre:
„A Kelet és a Nyugat közötti csendes nyugalom politikája időszakában az tűnt a legkényelmesebbnek, ha nem bolygatjuk a történteket. Én viszont nem akartam elfelejteni a magyarok szabadságharcát, azt szerettem volna, hogy a szabad Európa büszkén rázza le magáról a tétlenséget és a felejteni akarást.”
Az Avanti ragazzi di Buda (Előre, budai srácok) kezdetű dal zenéjét Dimitri Gribanovski jegyezte, első előadója Pino Caruso színész volt a Bagaglino nevű római kabarészínházban. A másnap már az egész városban dúdolt nóta ezután önálló életre kelt, és már jó ideje a Lazio focicsapat ultráinak egyik, ma már leginkább a vonulásokkor használt himnusza.
És ha már futball, 1956 a spanyol bajnokságra is nagy hatást gyakorolt. Sok más sportolónk mellett az Aranycsapat három legendája, Puskás Öcsi, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán sem tért haza a melbourne-i olimpiáról, előbbivel a Real Madrid, utóbbi kettővel az FC Barcelona nyert nagyot. Így eshetett meg, hogy az ősi spanyol riválisok legnagyobb csatáján, a híres-nevezetes El Clásicón a magyarok már nem feltétlenül egymásért, hanem – legalábbis a pályán – időnként egymás ellen küzdöttek.
(Fotó: Nagy Gyula/Fortepan)
***
***
Ebben az évfordulóban az a legszörnyűbb, hogy egy látszólag megnyert helyzet válik hirtelen bukássá. A szép remények a túlerejét könyörtelenül érvényesítő medve talpa alatt halnak el. Ungváry Zsolt írása.
A kommunista hatalom egyik legaljasabb bűntény-sorozata az ártatlan, fegyvertelen emberekre nyitott, karhatalmi sortüzek voltak.
És még a gép szerint is Orbán Viktor győzött. Varga Mátyás Zsolt írása.
Csak tizenhárom múlt, de nem lehetett visszatartani, hogy példaképei, a pesti srácok között legyen a forradalom napjaiban. Csigás Zoltán Edével, az 1956-os Magyar Szabadságharcosok Világszövetségének elnökével beszélgettünk élményeiről és a forradalom megítéléséről. Nagy Imre is szóba került.
A forradalomról mindenkinek eszébe jut a kétszázezres emigráció, de arról ritkábban beszélünk, hogy a tömeges száműzés és belső emigráció még a hetvenes évek végén is éreztette a hatását. Nizalowski Attila írása.
Nem várt nevek is felbukkantak a névsorban.
Magyarország álláspontja, hogy a fejlődés igazi mércéje az, hogy milyen esélyt ad egy társadalom az embereknek a méltó életre.
Erre senki sem számított.
