Napfény járja át a szívem újra, át lett adva a felújított Blaha

Valljuk be, a Blaha Lujza tér nem feltétlenül volt a város szívcsakrája. Az egykor szebb napokat megélt közterület elsődleges problémája természetesen nem az apró szélsőjobboldali budapesti kisebbség által felemlegetett mocsok, a konstans vizeletszag, vagy a kordában tarthatatlan aluljáróbeli hordák voltak – hanem a zöldterület alacsony aránya, ami mindeddig megakadályozta a polgárokat, hogy igazán birtokba vehessék a teret. Emlékszem, egyszer annakidején

Szkeptikusan indultam hát útnak, hogy megnézzem, mit is sikerült kihoznia Karácsony Húsvét Szigetek főpolgármester úrnak és lelkes csapatának alig három év alatt ebből a betondzsungelből. Igyekeztem levetkőzni a belbudai mikrokörnyezet és -adományok jelentette miliőt, és független-objektív riportot írni az átadott térről, nem amolyan szervilis propagandát, mert olyat csak a kormánysajtó tollforgatói írnak, mi aztán soha.

…de az vesse rám az első térkövet, aki objektív tudott volna maradni, annyira megható, megindító és egyszerre fantasztikus érzés volt, amikor megérkeztem a színpadhoz, ahol a főpolgármester úr velős, szívszorító és egyszerre felemelő beszédével megnyitotta az eseményt. „Istenem, hogy ezt megélhettem!” – szöktek könnyek egy idős asszony szemébe, aki mellettem álldogált. Vállára tettem a kezem – „Tarlós megígérte, Karácsony megcsinálta, tessék elhinni, tényleg elkészült a Blaha” – mondtam objektíven, mire a néni szinte ingerülten intett le. „Nem azt! Hanem a Főpolgármester Urat tessék hagyni beszélni!” (éreztem, ő is nagybetűvel mondta, így is írtam le – a szerk.).

A tömeg hömpölygött, mindenki a színpadhoz próbált odanyomakodni, ahol

A Főpolgármester magabiztos, mégis bőkezűen osztogatott mosolyával közelebb intett egy kisgyermekes anyukát, mert észrevette, hogy az nem látja jól a színpadot; szárnyas kerubok emelték ki a tömegből és vitték egy lebegő székre az asszonyt. Persze olyanok is akadtak, akik csupán az ingyen osztogatott tea vagy a puszta buli kedvéért jöttek, de mivel ez egy befogadó közösség, senki nem nézett rájuk megvetően.

De nem csak Karácsony beszélt, hanem a kerületi polgármesterek is: Niedermüller Péter például megjegyezte, mennyire fontos, hogy ilyen közösségi terek létrejöhessenek, mert ha valakinek eszébe jutna este kilenckor bezáratni a kocsmákat, itt bátran folytatható a mulatozás. Karácsony maga a tér liget-jellegét hangsúlyozta. Természetesen nem a Liget Projektre gondol – itt finoman elmosolyodott, mindenki más pedig könnyesre nevette magát a nagyszerű államférfiúi bonmot-n –, hanem arra, hogy itt igazán megmutathatták, mi is a különbség a zöldszemlélet és a tarlósi térkősivatag között.

Tűz Zsolt fideszes képviselő persze nem hagyta ki az alkalmat, hogy a potom egymilliárdos állami hozzájárulást Karácsonyék orra alá dörgölje, a főpolgármester viszont a lényegről beszélt: arról, hogy

s hogy mivel a fenntarthatóságra is gondoltak, az elültetett új fák mellé hat új üvöltözős hesszelőbanda beszerzése is folyamatban van, akik az öntözési és trágyázási munkákat végzik majd a fákon a következő években.

Az egységesítés jegyében a főváros emellett természetesen gondolt a tér állandó használóira, akik mostantól kapucnis uniformist hordanak majd, és a megfelelő, az Action for Robbery és az Európai Parlament forrásaiból fedezett tréningek után felhagynak a „szoszi tesó, mutasd az időt a telefonodon” kirekesztő szöveggel, tekintettel arra, hogy a „tesó” szó a család bigott fogalmára utal. Kiemelten fontosnak tartották, hogy a közterület autentikus tereit is megtartsák. Ezért a tucatnyi különféle indiántörzsnek, hat meg nem értett művésznek és számos ritka gombafajnak otthont adó aluljárót gondosan elkerülték a felújító kezek – tudtuk meg.

A beszédek végeztével az emberek végre birtokba vehették a teret – a környék apraja-nagyja várta már a színpadon a zenekarokat, akik a fő attrakciót jelentették, de még az Archer című sorozat főszereplőjét mintázó cosplay-show is belefért a mulatságba –, rossznyelvek szerint az amerikai titkosügynök ötlete az utolsó percben vetődött fel, ezért

Öröm volt nézni, ahogy a tavaszra kiviruló, szinte ligetszerű közterület végre az, ami: összehozza az embereket, kompromisszummentesen képviseli mindazt, amit Budapest nyújtani tud. Egyedül talán az újonnan idevarázsolt székek tűntek kényelmetlennek: mintha csak azt akarta volna egy fasiszta tervező, hogy ne itt történjenek meg azok a szerelmi aktusok, kulturált borkóstolók és nudista napfürdőzések, amelyeknek természetesen mindig a város főterén lenne a helyük az emberi méltóság és az egyenlő hozzáférés jegyében.

De ettől az apróságtól eltekintve öröm volt látni, ahogy a város ismét birtokba veszi saját magát. Őszinte sajnálattal hagytam hátra ezt a varázslatos kis Völgyzugolyt, és hosszasan szomorkodtam hazafelé azon, hogy ki kellett hagynom az esti záróprogramot – pedig a világzenét játszó Buszjegy Anyám Szívműtétjére című zenekar és a Hosszú Kések Éjszakája Lépcsőző-Futóverseny is izgalmasnak ígérkezett. Talán majd legközelebb.