A napokban debütált a II. András uralkodását bemutató Aranybulla-sorozat, amit karácsony utáni kollektív epeömlésként a baloldali médiakritikák árja követett. Az a zsigeri kárörvendés és egymásra licitáló lesajnálás, ami a filmértékelésnek álcázott indulatlevezetésekből sugárzik, alapvetően szóra se volna érdemes. Mivel azonban makacsul tendenciózus a jelenség, érdemes kitérni rá, ugyanis így felrajzolható az utóbbi évek politikai érzelmektől vezérelt fanyalgássorozata. De előbb az alkotásról.
Az Aranybulla hiánypótló vállalkozás, ugyanis a filmes feldolgozások tekintetében eddig méltatlanul háttérbe szorult Árpád-házhoz, egészen pontosan II. András küzdelmeihez vezet vissza minket. A téma
történelmi jelentősége, a nemzeti identitástudat és a lélektani olvasat okán is kínálja magát,
így érthetetlen, hogy eddig miért nem mozgatta meg a filmkészítők fantáziáját. A most útjára induló sorozat nem ígér többet, mint amit teljesíteni tud, így a főszereplő, Veréb Tamás Trónok harca-hasonlata is figyelemfelkeltő túlzásnak tekinthető.
Az első két rész alapján élvezhető és korrekt kortörténeti utazást kapunk, ami több mint egy dokumentumfilm, ám vállaltan kevesebb, mint egy látványos hollywoodi sorozat. Kiváló színészekkel, részletgazdagon megkomponált, korhű környezetben játszódnak a jelenetek, amelyeket térképes illusztrációk és történészi narráció kísér. Ekképp az Aranybulla nem lesz katartikus filmélmény, ugyanakkor szórakoztató, könnyen befogadható módon avat be egy távoli korszak fordulatos világába.