Levetkezhetetlen múlt – Megnéztük A Sátán fattyát

Akkor most kapd össze magad, kelj fel a székből és menj haza – nagyjából ennyi volt a fejemben, mikor elsötétült a képernyő, véget ért a film az Uránia mozitermében. A nagyérdemű ezúttal A Sátán fattya című könyv filmváltozatának bemutatóján szembesülhetett a második világháború szörnyűségeivel, a kommunizmus kezdeti naivságával és az emberi szenvedés sokszínűségével. 

Nagy Zoltán Mihály 1991-ben megjelent művében – a Sátán fattya könyvváltozatában – Eszternek, egy kárpátaljai magyar lánynak a sorsát ismerhetjük meg. A történet szerint Eszter édesapját – a magyar falu férfilakosságával egyetemben – elhurcolják malenkij robotra, „egy kis munkára”. Az idő múlásával az asszonyok csomagot visznek a táborba, ahová azonban nem engedik be őket. A nagyhangú, akkor tizenhat éves Esztert, aki nem fogadja el szótlanul a helyzetet, az orosz katonák beviszik maguk közé, és sorra megerőszakolják. Később a lányt a kapun kívülre lökik, ahonnan hazamászik, és megpróbál „normális életet” élni. Kis idővel ezután a lány apját – és az egész faluból egyedül őt – hazaengedik a táborból. A tragédiák azonban folytatódnak, mikor Eszter ráébred, hogy az erőszakból gyermeke fogant – először a magzatot, majd önmagát ölné meg, hogy kilépjen a helyzetből. 

Nem egy könnyed film tehát a Sátán fattya. A szereplők – köztük Tarpai Viktória, Trill Zsolt és Szűcs Nelli –, a film zenéje valamint egész látványvilága tökéletesen összejátszott. A közönség így átélhetett mindent, amit sosem szeretne megélni. 

Ötödéves pszichológushallgatóként nem tudtam kibújni a bőrömből, és rögvest a traumákon át szemléltem a történetet. Azon kezdtem gondolkodni, hogy egy mai ember, akivel a fent leírtak közül akár csak egy is megesik, vajon hány évig járhat pszichoterápiába. Lehetséges, hogy minden máshoz hasonlóan a traumák is relatívak legyenek, és ennyi év távlatából megengedhetjük magunknak, hogy más mércével mérjük az emberi szenvedést? 

Aztán a filozofikus félórán túljutva csak arra tudtam gondolni, milyen jó, hogy valaki még veszi a fáradtságot, és ilyen filmet készít. 

Ugyanis azon túl, hogy pszichológiát hallgatok, hallgattam édesapámat is az elmúlt huszonkét évben. Azt hiszem, elég családi történetet ismertem meg ahhoz, hogy némi fogalmam legyen a kommunizmus milyenségéről. Horrorfilmbe illő történeteket meséltek például református lelkész felmenőimről és arról, miképpen próbálta meg a család hazahozni őket a Szovjetunió ilyen-olyan táboraiból. A családi legendáriumból ugyanígy bármikor előhúzható történetek pihennek kegyetlen ukrán vámosokról, áruló lelkész barátokról vagy akár Ceaușescu kivégzéséről is. Ismerem Kárpátalját és Erdélyt, ismerem a beregi falvakat – a film forgatásának egyes helyszíneit –, a tizenharmadik századi templomokat és az embereket, akik akkor is adnak, amikor nincs miből.  

Azt pedig hittel állítom, hogy egy ilyen ismeretcsomag az emberrel marad. Levetkezhetetlenül velünk élnek a családi történetek, őseink sorsa, a közös múlt. Akkor is, ha nem gondolunk rájuk. Azt pedig ugyancsak merem feltételezni, hogy nem vagyok különleges. Az enyémhez hasonló csomagja majd mindenkinek van (lehet) ebben az országban.

A rendszerváltás után születtem, Budapest tövében nőttem fel és soha tizedét sem tapasztaltam olyan szörnyűségeknek, mint amit ebben a filmben bemutattak. Mégis, huszonkét éves budapesti egyetemistaként éreztem ezt a filmet, tudtam ezt a történetet, ismertem ezt a sorsot. Pedig sosem gondoltam, hogy ez a világ az enyém is.

Hétfő óta úgy gondolom, hogy ez a világ mindenkié. Nem vetkőzhetjük le, hogy miénk volt a kommunizmus, miénk volt a szenvedés, és miénk voltak azok a sorsok, amikről filmet néznünk is nehéz. Nem gondolkodhatunk azon, hogyan tovább, amíg a hogyan volt sincsen helyretéve bennünk.

Zsigmond Dezső és munkatársai pedig mindent megtett azért, hogy magunkénak érezzük ezt a történetet – akkor is, ha fáj és kellemetlen. Ez a film bár keserű, de hatásos gyógyszer.