Legendás harcok után – így gondozták 1848-49 megöregedett hőseit

Nyitókép: A Honvédmenház lakói (forrás: PestBuda)

A Kossuth Lajos elfogyott regimentje. A 48-as veterángondozás és  a Honvédmenház története című kiállítás, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum és a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény közös kiállítása október 14-én nyílt meg a Ferencvárosi Helytörténeti gyűjteményben. Ress Zoltánnal, a projekt egyik kurátorával beszélgettünk, aki Szoleczky Emesével és Gönczi Ambrussal együtt közel másfél éven át dolgozott azért, hogy a különleges bemutató megvalósulhasson.

***

Hogyan és miért jöttek létre az első honvédegyletek, majd a Honvédmenház? Mi volt a szerepük?

A honvédegyletek a 19. század második felének speciális egylettípusai. Hibrid szervezetek voltak, azaz mind a politikai, mind szociális egyletek tulajdonságait magukba hordozták. Nincs még egy olyan egylettípus a dualizmus idején, amelynek tagságát a közös múlt adta, jelen esetben a katonai múlt, részvétel a szabadságharcban. A nagyjából 90 honvédegylet a típusát tekintve városi, területi, kerületi vagy országos szervezet lehetett. Az első honvédegylet 1860-ben jött létre, ezt követően gomba mód szaporodtak el a hasonló szervezetek. A központi szerepet eleinte a Pest városi honvédegylet töltötte be. Eredeti célkitűzésük szerint

valamint segítették a rokkant, világtalan és nincstelen társaikat.

Nem trükköztek egyesek az egyletekbe jutásért?

Dehogynem. Igyekeztek is maguk közül kiszűrni az álhonvédeket, mégis

a szabadságharc egykori mundérjával. 1861-ben aztán betiltották a honvédegyleteket, csak néhány működött illegalitásban, a többi szervezet megszűnt. A kiegyezés után újraalakuló szervezetek két fő célt tűztek ki: a honvédsegélyezés kérdését és az önálló Magyar Királyi Honvédség megteremtését. Az idő előre haladtával a célok is megváltoztak.

1869-ben Vidats János felvetette egy Honvédmenház létre  hozzását – francia mintára. Országos összefogás és adakozás segítségével végül 1871-ben sikerült letenni az épület alapkövét a ferencvárosi Soroksári út 62. szám alatt (napjainkban Soroksári út 114.). Az alapítói határozat szerint a Menházban a vak, végtagjaikat vesztett, teljesen legyengült és az idős honvédtisztek kaphattak élethosszig tartó elhelyezést és teljes ellátást. Az 1880-as évek elejétől azonban már közkatonákat is felvettek az intézménybe. Később a rokkantság sem volt már kizárólagos feltétel: a Menházat felügyelő bizottság döntött arról, hogy ki kerülhet az intézménybe. A bizottság rangsorolta a jelentkezőket, és egy-egy hely megüresedése esetén, a soron következő kérelmezőnek engedélyezte a beköltözést.

Lebó István (HTM 45.557/FK)

Nagyon kapósnak tűnik az egykori Honvédmenház...

Igen, a sajtóban megjelenő cikkek, amelyek a Menház életét idillikus színben festették le, vonzóvá tették az intézményt az idősödő honvédek körében. Azonban

A korabeli népszerűségre amúgy jó példa, hogy a rendkívüli bátorságáról és hősiességéről országszerte ismert Lebstück Mária volt honvéd főhadnagy 1882-ben kérvényezte, hogy „a menházban a fehérneműk kezelése rá bízassék…”.

A Honvédegyleti mozgalom célja a veteránok öregedésével fokozatosan változott, a nyugdíjazás kérdése és 1848 emlékezetének ápolása kiemelt feladatnak számított. Állandó résztvevői voltak a honvédek a március 15-ei, október 6-ai megemlékezéseknek és május 21-én is rendszeresen felvonultak a Tabáni Temetőben a Buda ostromakor elesett bajtársak emléke előtt tisztelegni. Az Országos Honvédegylet végül 1924-ben szűnt meg a tagok kihalásával.

Milyen további fontos információink vannak még a Menház történetéről?

1872 és 1928 között összesen több mint 1100 honvéd veterán élt az épület falai között. A lakók egyenruhát viseltek, térítésmentes ellátást kaptak és némi napidíjban részesültek. Az idős honvédek „kaszárnyai” viszonyokhoz hasonló napirend szerint éltek,

Az intézményből való eltávozást és szabadságolást a Menház parancsnoka engedélyezte. Az 1910-es években a lakók létszáma gyorsan csökkenni kezdett, ugyanis akkorra a szabadságharcban részt vett legfiatalabb honvédek is betöltötték a 80. életévüket. 1911-ben még 140-en éltek az intézményben.

A Nagy Háború kitörését követően a világháború rokkantjait is az épületben szállásolták el, mivel addigra a 48-as veteránok száma drasztikusan csökkent. 1919-ben már csak 15-en laktak az épület falai között, 1920-ban pedig a honvédelmi miniszter úgy rendelkezett, hogy az üresen maradt helyeket az első világháborúban rokkanttá vált, rászoruló katonákkal töltsék fel. 1924-ben a Honvédmenházat „Magyar királyi rokkantházzá” szervezték át.

Hogy teltek az öreg honvédok mindennapjai?

A Menházban a törzstiszteknek külön szobájuk volt, a tisztek kettesével, az altisztek és a legénységi állományúak négyesével laktak. A szobák megfelelő bútorzattal és ágyneművel voltak felszerelve. A menházban rend és tisztaság uralkodott, a bent lakók szigorú katonai fegyelemben élték idős éveiket.

aki felelt a rendért és a tisztaságért, köteles volt megvizsgálni a társak ruházatát, ágyait és egészségét. Egy ilyen négyfős szóba katonai szakasz-szobának minősült.

Az agg honvédek fehérneműit és egyéb ruházatát is a Menház biztosította. Ennek tisztítására külön vízvezetékre kötött „mosóház” állt a lakók rendelkezésére, ami eléggé ritka volt a korabeli Budapesten. A tiszti szobák az emeleten voltak, az altisztek és a közkatonák a földszinten laktak, az ebédlőt és a kiszolgáló helyiségeket pedig az alagsorban alakították ki. A húst a vágóhídról, a péksüteményeket a közeli péküzemből rendelték. Nem volt külön tiszti konyha, a francia „égalité” szellemében, mindannyian ugyanazt ették. A Menházban elhelyezett volt honvédekről a szakácsból, konyhaszemélyzetből, mosónőből és háziszolgából álló személyzet gondoskodott.

Mi törte meg a monotonitást?

Az étkezések, az unalmas hétköznapok egyhangúságát ellensúlyozta, hogy a Menház lakói szinte

A Menház idős lakói a jeles nemzeti ünnepeken mindig részt vettek, és Krúdy szavaival élve, „a főváros szerető érdeklődése közepette vették magukra piros zsinóros kávébarna atillájukat, és nyomták fejükbe kék katonasapkájukat”. A körvadászatok résztvevői jókívánságaik mellé vadhúst is csomagoltak, a vidéki birtokosok pedig időnként bort küldtek az agg vitézeknek.

Szabadidejükben a kényelmes padokon sütkérezve, hosszú szárú pipából pöfékelve – magukba merülve, vagy egymással beszélgetve, felidézve a dicsőséges napokat – naphosszat üldögéltek a Menház kertjében, vagy az árnyas lugas alatt. A dohányzás iránti szenvedélyüket ismerve

amelyeket aztán húsvét és karácsony előtt megbecsülésük jeleként elküldtek a Menházba. Az értékes dohányból így került a pipákba „füstölnivaló”. Ennek az adománynak különösen a közvitézek örültek, mivel szerény napi „zsoldjukból” ezt nem engedhették meg maguknak.

Aggházy Kamill a Honvédmenház utolsó veteránjaival (1920 HTM 45.803/FK)

Balhék is voltak?

A nyughatatlanabb természetű veteránok – míg erejük engedte – a környékbeli borozókban italoztak és hőstetteikkel traktálták a cimborákat. Olykor

Ezért nem meglepő, hogy a Menházat felügyelő bizottság – a felvételi kérelmek mellett – sokszor foglalkozott a lakók által elkövetett kihágásokkal is, amelyek közül a leggyakoribb az ittasság és a „gorombaság” volt.  Jó példa Gondol Sándor menházlakó esete, aki 76 évesen súlyos testi sértés miatt került a hatóság látókörébe. Az intézmény szabályzata ekként rendelkezett a gorombaságról: „lovagias kötelessége minden honvédnek, hogy bajtársának családtagjait tiszteletben tartsa és sem azokat, sem pedig a főzés vagy mosás miatt a menházban alkalmazottakat ne sértegesse.” Az esetek többségében szobafogsággal büntették a szabályok megsértőit, de súlyosabb vétség esetén kizárásra is sor került.

Milyen egyéb érdekességeket tudhatunk meg a kiállításon?

Hiánypótló kiállításról van szó, ami rendkívül informatívra sikeredett: igyekeztünk bemutatni az említett mindennapokat, megelevenítettük a parancsnokok és a lakók alakját. Külön érdekessége a kiállításnak, hogy miként találkoztak a '48-as honvédek az első világháborús bakákkal, vagy például milyen sérelmek történtek a román megszállás alatt. A kiállításból az is kiderül, miként nézett ki a Trianoni békediktátum idejében az utolsó '48-as seregszemle, illletve arra is választ kapunk hogy az utolsó '48-asként eltemetett Lebó István halálát követően kik voltak az utolsó utáni 48-as veteránok és miként lehetséges, hogy túlélték „Lebó bácsit”.

Ress Zoltán (Fotó: Ficsor Márton)