Ugyanakkor aki keresztényként szól, az mindig többszörös kritikának és sok nemtelen, személyén is túlmutató támadásnak van kitéve.
Ha komolyan vesszük életünkben Jézus tanításait, és törekszünk – még ha botladozva is – a nyomában járni, sokszor kerülhetünk nehéz döntési helyzetbe: megszólaljunk, vagy bölcsebb dolog hallgatni; s ha szólunk, milyen módon tegyük? Nem köldöknézegető merengés, konkrét, személyes dilemma.
Zűrzavaros, értékvesztett korban élünk, amelyben alig tapinthatók olyan igazodási pontok, amiket a közösség konszenzusa övezne, ezért a szavak jelentése is egyre inkább viszonylagos: kifejezetten nehéz nemcsak valódit, de igazat is szólni. Ráadásul a brutális szóinfláció korát is éljük: a közösségi média szélesre tárta a kaput a közbeszéd alakításában részt venni szándékozók előtt,
a platformok a bennünk élő narcisztikus tulajdonságjegyekre építenek, és lájkokban, követő- és megosztásszámokban mérik a sikert.
Szédületes a tempó, éjjel-nappalivá vált a hír- és véleménypiac, ahol a bóvlitól a magas minőségig minden megtalálható, ám az algoritmus igazi szétdobálóként buborékokba rendezi, „hitelvek” szerint szortírozza a nézeteket. Ez nem egyszerűen torzítja a valóságot, de sokszor teljesen át is írja, és akkor a mesterségessé tett „intelligencia” ma még fel sem mérhető hatásairól nem is szóltunk. A folytonos reakciókényszer kísértése és nyomása hatalmas, aki nem szól, nem is hallható.
A szemérmesek és mértékletesek mintegy kitörlik önmagukat, de főként az általuk vallottakat a közéleti térből – ez aztán a furmányos cancel culture!
A körülöttünk dübörgő – hatalmas téteket és sajnos szó szerint is életbe vágó kérdéseket hordozó – választási kampány finiséhez kanyarodva a kérdés nekünk is szól: mi a kötelességünk és a felelősségünk keresztény emberként itt és most, 2026 Magyarországán?
Azon túl, hogy kötelesség mindannyiunk számára a választáson való részvétel és a legjobb lelkiismeretünk szerinti szavazás,
meggyőződésem, hogy keresztényként nem mellőzhetjük az igazság képviseletét, megvallását abban a térben,
amely tetszik vagy sem, korunk nyilvánosságát adja. Felelősségünk van abban, hogy a keresztény tanítások sarokköveit: az élet feltétlen tiszteletét, a békességre törekvést, az ember teremtett valóságának megvallását, az emberi méltóság védelmét, legelemibb közösségeink, a családok támogatását, az elesettek védelmét, az egyházaink társadalomban betöltött szerepének fontosságát és keresztény talapzaton álló nemzeti kultúránkat mint ránk bízott örökséget és teremtőerőt felmutassuk.
Feladatunk az is, hogy a mindenkori hatalom túlkapásaira rámutassunk,
ahogy az is kötelesség, hogy – az emberi méltóság követelményeit megszólalásainkban mindig szem előtt tartva – riadót fújjunk azon tévutak kapcsán, amelyek a társadalmunk szétzilálásához, erkölcsi hanyatlásához, a közbeszéd eldurvulásához és elért közös eredményeink eltékozlásához vezethetnek.
Személyesen is ez a meggyőződés késztet, amikor napi politikai témákban vagy távlatosabb közéleti kérdésekben véleményt nyilvánítok, egyre inkább megtanulva azt is, hogy fontos az elemi igazságérzetből fakadó gyors reakciók helyett mindig inkább várakozni kicsit, hogy ne az indulat, hanem a józanság hangjának lehessünk szócsöve.
Aki keresztényként szól, ráadásul mindig többszörös kritikának és sok nemtelen, személyén is túlmutató támadásnak van kitéve,
gyakran a szélsőségesség és kirekesztés vádjával is szembesülnie kell. De ezt vállalni végső soron missziós feladat.
Az év első napján volt 1025 éve, hogy királlyá koronázták Szent Istvánt, a keresztény magyar állam megalapítóját. A kereszténység azóta is, történelmünk viharos évszázadain át nemzetünk éltető ereje, hívő magyarok sokasága vett részt sorsunk alakításában. Bár az örökkévalóság perspektívájában egy négyéves választási ciklus kicsinységnek tűnhet, vallom, hogy ma sem mondhatunk le e világi, közéleti felelősségünkről, miközben rendületlenül imádságban kell hordozzuk nemzetünket.
***
Ezt is ajánljuk a témában
Mesterségesintelligencia-kutatás a közoktatásban, betartott óvodafejlesztési ígéret, egy 35 éves közlekedésfejlesztési álom beteljesülése – ezekről ki hallott az elmúlt héten? Francesca Rivafinoli írása.
Ezt is ajánljuk a témában
Miért böjtöl az ember? Nem azért, mert le akar fogyni. Ma leginkább azt látjuk persze, hogy azért. Közeleg a strandszezon, jajistenem, gyorsan le kell fogynom, hogy fogok így kinézni a horvát tengerparton. Győrffy Ákos írása.
Nyitókép: Shutterstock
A Tisza-tábort a bosszúvágy tartja össze Molnár Attila Károly eszmetörténész szerint. A vele készült beszélgetésben szóba kerülnek a Tisza győzelmének és a Fidesz választási vereségének okai, Orbán Viktor politikai teljesítménye, a terjedő áldozatkultusz és a terápiás társadalom És persze a kérdés: mire kell figyelnie a konzervatívoknak?
A magyar sajátosságokkal bíró liberális modell működhet, de félő, hogy csak a vállalatok profitjában látszanak majd az eredmények.
A látványpolitizálásba fogó kormányzat tagjai a kampánybeli ambiciózus ígéretekhez képest vajmi kevés konkrétummal álltak elő. Nagyszabású tervek vannak, részlet azonban egyelőre kevés.
Április 12-én a Fidesz–KDNP kudarcával a magát jónak, szépnek, hibátlannak láttatni próbáló, a politikai gátlástalanságot rendszerint szervilis hallgatással támogató egyházi vezetői hozzáállás is megbukott.
Nyílt közleményben reagáltak az Orbán-kormány tagjai arra, hogy az új külügyminiszter korrupcióval vádolja őket.
Átalakulhat a mozgósítás rendszere, és jöhet a magasabb zsold.
Menesztette Massimiliano Allegri vezetőedzőt a milánói klub, miután nem jutottak be a Bajnokok Ligájába. A döntés azonban nemcsak őt érinti: a vezérigazgató, a sportigazgató és a technikai igazgató is távozik.
