Izgalmas felfedezések: milyen volt az avarok és a honfoglaló magyarok viszonya?

Nyitókép: Nagy Norbert / Fejér Megyei Hírlap 

*

Miért születik könyv egy Isten háta mögötti, hortobágyi, kora középkori temető leleteiről? Miért olyan fontosak ezek a feltárások azok számára, akik az avar kor és a magyar honfoglalás szélesebb összefüggései után érdeklődnek?

A hortobágy-árkusi temető területe, mint alacsonyan fekvő, nagyrészt vízjárta, a Tisza árteréhez tartozó terület valóban ritkán lakott volt történeti korokban, így a korai középkorban, az avar korban és a magyar honfoglalás korában is. Az Árkus-major mellett fekvő temetőt használó csoportok valójában éppen emiatt rendezkedtek be a mikrorégióban: azt használták ki, hogy a környezet kiválóan alkalmas állattenyésztésre, és, hogy a korszak falusias településhálózata üresen hagyta azt.

amely a Kárpát-medencében élve, a 8. század folyamán és a 9. század elején, majd persze az avar kor végét követően a 9. század során is megőrizte a sztyeppei nomád életmódnak egy részét, bár ők maguk nyilvánvalóan nem vándoroltak az állatállománnyal, de táplálkozásuk, életmódjuk valószínűleg egyebekben nem sokat változott.

Mivel korábban főleg a falvakat lakó termelő lakosság életmódjáról, életkörülményeiről volt inkább elképzelésünk az avar kor második fele, a késő avar kor kapcsán, a hortobágyi temetővel való intenzív foglalkozás két éve alatt

Ez tehát egy teljesen más, és ezelőtt egy évtizeddel lényegében ismeretlen síkja a korabeli társadalomnak és kultúrának.

Egyéb különlegessége is van a helyszínnek?

Igen, mégpedig az, hogy

ívet húzva ily módon a 7. század második fele és a magyar honfoglalás kor között. E sírok jellege, a temető rendjében elfoglalt helyük ráadásul olyan, hogy véleményünk szerint nem azonosíthatók a területet az avarok pusztulása után egy évszázaddal birtokba vevő, „beköltöző” magyarok véletlenül oda ásott sírjaival, hanem valóban a temető folyamatos használatának bizonyítékai. Olyan temetőt, ahol ez a temető belső rendjének eredményeképpen ennyire nyilvánvaló lenne, egyet sem ismerünk, miközben azokat a temetőket is egy kezemen meg tudom számolni, ahol az avar és a magyar honfoglalás kori sírok nem véletlenül kerültek egy helyre. Esettanulmányként Hortobágy-Árkus tehát az avar és a honfoglaló magyar kor közötti átmenet tekintetében is kiváló lehetőég az elemzésre.

Övdísz előlapja a jellegzetes, négylevelű rozettával (A tárgyakat őrzi: Déri Múzeum, Debrecen)

Korábban már pedzegette, hogy nem csak az emberi populáció maradt fenn, hanem az életmód és a kulturális jellegek is továbbéltek az avar világ után. Az új eredmények megerősítették mindezt? Mivel bővült a tudásunk a korszakról?

E tekintetben éppen a hortobágyi temető nem sok mondanivalóval szolgál. Ha a genom, a leszármazás folyamatos is, az avar csoport éppenséggel nem őrizte meg identitását, és minden jel szerint nagyon hamar azonosult a magyar honfoglalók elittel. Amit a hortobágyi temető tanít, az éppen az, hogy a magyar honfoglalás után, amikor körülöttük, felettük új elit és új hatalmi rendszer formálódott,

illetve valamilyen mértékben kívülről érkező, a magyar honfoglaló elithez tartozó egyéneket is magához kötni.

Ez a kezdeti időszak azonban gyorsan véget ért. A temető megszűnése annak jele, hogy a közösség feloszlott, tagjai láthatatlanná válnak számunkra. Ha nem volt különösen nagy balszerencséjük, ilyen kezdés után talán sikerrel integrálódhattak végül Árpád magyarjainak, az elitnek a soraiba. Ez azonban már máshol, azokban a keretekben és térben történt, ahol az új magyar elit közösségei formálódtak.

Magyarán: még ez a kivételes temető is arra tanít, hogy

A hortobágyi közösség sikere azon múlott, hogy a tárgyi kultúra tükrében képesek voltak arra, hogy „átöltözzenek" – és öltözetükkel egyben identitásukat is lecseréljék, kulturálisan, azonosságtudatukban hozzáidomuljanak a magyar elithez.

Lószerszám- és övdíszek: korong alakú falera, aranyozott bronz lószerszámveretek, valamint a díszöv aranyozott ezüst veretei és szíjvégei. A tárgyak a késő avar kor elejére, a 7.-8. század fordulójára keltezhetők. (A tárgyakat őrzi: Déri Múzeum, Debrecen)

És a szélesebb képet nézve?

Inkább a köznép, a falvakat lakó, földművelő, termelő lakosság esetében gondolom azt, hogy

Esetükben mindez azonban biztosan nem a politikai-etnikai identitás fennmaradását jelentette: csak a paraszti életmódhoz kapcsolódó közösségi és családi rítusoknak, hiedelemvilágnak az összefüggésében tudom elképzelni a folyamatosságot. A falusi közösségek tagjai, akik az avar kor nagy tömegű közszabad, politikai jogokkal bíró és katonáskodó rétegét alkották, a 9. században, a kaganátus széthullásának korszakában, majd legkésőbb a magyar honfoglalással nyilvánvalóan elvesztették ezt a státuszukat, és egyszerű termelő, szolgáltató népességgé süllyedtek.

Újra meg újra fölmerül a kérdés: hova tűntek az avarok a magyar honfoglalás idejére?

A hortobágyi temető kapcsán annyi érdekesség, viszonyrendszerek annyi finom részlete vetődött fel, hogy közöttük szinte háttérbe szorult az avar-magyar kontinuitásnak a magyar identitástudat, nemzeti érzület számára fontos kérdésköre. A temető ezt a kérdést viszonylag egyszerűvé tette, hiszen megmaradt két, kulcsjelentőségű sír.

Az egyik sírban lévő övdísz – egy bújtató veret, amelyen átfűzték az öv végét a becsatolás után – analógiái a 9. század előrehaladott időszakának kaukázusi lelőhelyei felé vezetnek, a másik sírban pedig egy honfoglalás kori, ezüst övkészlet volt. Eközben mind a két sír a temető középső sírsorának végére illeszkedik, a leggazdagabb avar lovas sírok sorát folytatja, és ami még érdekesebb, megásásukhoz a honfoglalás korában merőben szokatlan alakot és tájolást választottak.

Tehát?

Tehát mindkettő az avar kori hagyományt folytatja, és

Úgy tűnik, hogy a két halott temetésénél a külsőségek messzemenően megfeleltek a honfoglaló elit körében elvárt összképnek. A halottak értéktárgyai, viselete, az, hogy a halottakat a magyar szokás szerint, nyúzott lóval temették – és nem az avar szokás szerint, egész hátas állattal – a 10. századra jellemző képet mutatják.

A sírgödröt azonban oda és úgy ásták meg, hogy ez már a folyamatosságot sugallja. Egyrészt tisztában voltak a temető topográfiájában azzal, hogy a tekintélyes személyeket hová kell temetni, másrészt, akik a sírt ásták, generációk óta megszokott séma szerint dolgoztak. Nem kell itt természetesen belső ellenzékre gondolnunk, amit a honfoglaló elit közé beszivárgó avarok alkottak. Egyszerűen arról lehet szó, hogy míg a halott felszerelése, látványos elemekben bővelkedő felkészítése a sírba helyezésre a temetésre kívülről érkezők lenyűgözését szolgálta, addig magának a sírgödörnek talán nem volt ilyen fontos szerepe a rítusban.

A honfoglalók jobbára egyszerű sírgödreinek fényében náluk maga az akna nem képezhette a temetési rítusnak olyan fontos elemét, mint az avar hagyományban. Az utóbbiban a sírgödör, ahogyan éppen a hortobágyi temető mutatja, összetett rituálésor középpontjában helyezkedett el. Itt tehát mintha az avar hagyomány maradt volna domináns. Elég nagy biztonsággal ki merem jelenteni, hogy a két sírban

akik valamilyen szerencsés véletlen nyomán sikerrel kerültek be Árpád magyarjainak előkelői közé. Természetesen tudatában kell lennünk annak, hogy minden kijelentésünk bizonytalan, a témánk iránt érzett lelkesedés akár tévútra is vihet. Túl messzemenő következtetések levonása hiba volna, éppen a hortobágyi eset egyedülállósága miatt.

Egy teljesen szétdúlt sírban csak a férfi halott koponyája maradt meg; a sírba később beleástak, az aknába egy gazdagon felékszerezett nő tetemét dobták fejjel lefelé. (A tárgyakat őrzi: Déri Múzeum, Debrecen)

Megtudtunk bármi újat az itt élt avarok és a honfoglaló magyarok kapcsolatáról?

Nem hiszem, hogy a 9. század második felében sok olyan csoport, család akadt a Kárpát-medencében, amelyik hasonlóan szerencsés volt.

és kevesen lehettek, akik bekerültek a valószínűleg még a honfoglalás időszakában nem teljesen kialakult, formálódó magyar elitbe.

A probléma egyszerre gyökerezhet a késő avar kori társadalom elitjének a jellegében, valamint a Kárpát-medence sajátos, 9. századi helyzetében. A késő avar kori elit a társadalom össztömegéhez képest igencsak vékony rétegnek tűnik. Amennyit most látok belőlük, annak alapján a korszak falusias telepeitől tisztán tartott területeken, talán sztyeppei, nagyállattartó életmódjuk külsőségeit megtartva éltek, szinte félrevonultak a termelő gazdálkodást űző csoportok által belakott területektől. Ebben a hortobágyi csoport sem különbözött.

Miért volt ekkora „szerencséje” ennek az avar csoportnak?

Az Árkuson temetkezők „szerencséjének” alapja a többiekkel szemben talán az lehetett, hogy lakóhelyük távol esett mind a Karoling háborúk, mind pedig a bolgár támadások által pusztított, majd leigázott, dunántúli és dél-alföldi területektől. Ráadásul a térségben a kaganátus bukása után, a 9. századnak az utolsó kétharmadában

Kár, hogy Hortobágyon látszólag éppen ennek az időszaknak a sírjait, sőt, a maradványok alapján talán ugyancsak lovas sírjait pusztította el szinte teljesen a homokbányászás: enélkül most többet tudnánk arról, hogyan nézett ki az ex-avar elit a 9. század második harmadától.

Lószerszám- és övdíszek: mindegyik aranyozott bronz, az öv vereteit és szíjvégeit egy emberalakra támadó oroszlán képe díszíti. A tárgyak a késő avar kor második felébe, a 8. század későbbi évtizedeire keltezhetők. (A tárgyakat őrzi: Déri Múzeum, Debrecen)

Mit tudunk a vizsgált hortobágyi közösség etnicitásáról? Milyen megállapításokat tehetünk a 8-10. századi, Kárpát-medencei etnikumok jelenlétéről, viszonyairól az újabb kutatások alapján?

A késő avar korban, ha ilyet egyáltalán kijelenthetünk,

Hogy ebből az „etnikai büszkeségből” mi maradt a 820-as évekre, a kaganátus bukása után, nem tudjuk. Nincs ugyanis adatunk arra nézve, hogy a – fiktív – leszármazási, nemzetségi keretben értelmezhető avar etnikai tudat milyen irányba fejlődött a kései avar korban. A korai avar korban igen heterogén kultúrájú avar kaganátusban ez csak egy viszonylag szűk csoport által birtokolt „címke” volt. Ennek használata kiterjedhetett a késő avar korban, a 8. századtól.

Számomra erre utal az a homogenizáció, amely az élet minden területét, így a reprezentációt is átalakította a 7. század végétől a Kárpát-medencében. Ennek nyomán gyakorlatilag a teljes népességre kiterjedt az a szellemi kultúra, amelyet sztyeppei típusúként – és így avarként – határozhatunk meg. Nehezen tudom elképzelni, hogy ezt ne követte volna az etnikai típusú csoporttudat kiszélesedése, rávetülése a társadalom nagyobb tömegeire is.

Ahogyan létrejött az egységes avar társadalom – persze, ebbe csak a politikai, katonai joggal rendelkező szabadok tartozhattak bele –, nyilvánvalóan a közös azonosságtudat is követte ezt a folyamatot. Az a gond, hogy nem tudjuk, ezt mennyiben fogalmazták meg saját maguk etnikai keretekben, úgy, hogy ők mind „avarok”. Az ilyen típusú etnikai gondolkodás kizárólagos érvényűvé tétele alapvetően újkori, európai termék, a középkorban például az a szempont lehetett a legfontosabb, hogy ki volt az avar kagán alattvalója, és hogy milyen jogokkal rendelkezett a társadalomban.

Azért volt valamiféle avar identitás?

Biztosan volt avar etnikai identitás, csupán azt nem tudjuk, hogy hányan tartoztak a kereteibe. A hortobágyi csoport tagjai, mivel az avar kor előkelői közé tartoztak, jó eséllyel beletartoztak abba, és így még

A leszármazás alapú közösségtudat bizonyos, hogy több generációt ívelt át, kötött össze.

A sokkal nyugatabbi, dunántúli területeken a 820-as éveket követően a frank források – valószínűleg egy közigazgatási átszervezéssel kapcsolatban, azt követően – nem beszélnek többet avarokról. Annyi tehát biztos, hogy a frankok számára az avar addig volt etnikai név, amíg hatalmi terület, közigazgatási egység is kapcsolódott hozzá.

Sok nyitott kérdés, kérdőjel maradt a történetben?

Az egyén vagy a csoport önazonosságát, hovatartozását bizonyos helyzetek, például egy közösen megoldandó krízis akár órák alatt átértékelheti. Kíváncsi lennék, ez hogyan történt a hortobágyiakkal, milyen kihívással kerültek szembe a magyarok érkezésekor, azon hogyan lettek úrrá, a siker érdekében milyen szövetségeket, kompromisszumokat kötöttek? És végül miért hagyták fel két évszázada használt temetőjüket?

Három velük töltött év után, azt hiszem,

annak megbecsült tagjaivá váltak. Ez, persze, már nem a szűken vett történeti elemzés és rekonstrukció, csupán egy arra épített, mesés történet lehetne.

Szenthe Gergely

Gáll Erwin