„A magyarosság az én dzsihádom” – Pataki Tamás író a Mandinernek

Nyitókép: Pataki Tamás Isztambulban

Patrióta steampunk. Többek között így jellemzik írásművészetét az új kötete, az Elvásik a török félhold című regénynek a fülszövegében. Mit takar a kifejezés?

Blaszfémia! Marhabélyegző korban élünk, ez a kötet marhabélyege, körülbelül ugyanannyira érvényes, mint a bildungsroman, vagy a feminista alanyi költészet. Jól hangzik, de semmi egyéb.

Honnan jött az új történet ötlete? Miben más ez a könyv az előzőhöz képest, ahol ugyancsak a Monarchiában bolyonganak a hőseink, csak éppen más körülmények között? Miben tudná megragadni a különbséget pár szóban? 

Murokffy, a előző könyv főszereplője egyedül kalandozik egy képzeletbeli Monarchiában, az új regényemben pedig több hős lelkesedését és kiábrándulását követhetjük nyomon egy alternatív történelmi Monarchiában, és talán sokkal áthallásosabb, mint az előző.

Tudatosan reagál a könyv a jelenleg Európában zajló, földrengésszerű politikai-kulturális változásokra, akár aktuálpolitikai folyamatokra, vagy a hasonlóság mind a képzelet szüleménye?

Most mondhatnám, hogy Orbán vagy turbán, de igen, erről van szó. 2015 óta vitatémává vált az európaiság, a magyarság mibenléte, ahogyan a migráció, az iszlám vagy a woke-dzsihád térhódítása, ezekre is reflektál a regény, szatirikusan, bővérűen, tréfásan. Az irodalom arról a korszakról szól, amelyben élünk, még akkor is, hogyha más időben játszódik a cselekmény, vagy Rákosszíriuszon. Ezek a gondolatok, élmények életünk részeivé váltak, a regény korszakunknak, utóbbi éveinknek is emléket állít. Lényegében

akik persze nem ízig-vérig törökök, hanem inkább janicsárok, s a janicsárság sok mindennek a metaforája. Lehet, hogy már köztünk járnak!

Létezik ön szerint nemzeti és nem nemzeti szépirodalom, vagy csak szépirodalom van és pont?

Szeretem a csapdákat, hát belesétálok:

akinek egyszer úgy mutatkoztam be, hogy Kis-Küküllő vármegye főispánja vagyok – különben ez életem legfőbb ambíciója, bár inkább alispán lennék. Erre csak ennyit mondott: „Na!”. Szerintem az a magyar író, aki magyarosan gondolkodik és magyarosan ír, elsősorban magyaroknak, mert mégis, kiknek kellene írnia, a hoppiknak?

A könyv Isztambulban

Kortárs irodalmunkban gyakorta bukkan fel a társadalmi, történelmi kérdések „izzadtságszagú”, vagy éppen fellengzős boncolgatása, mindenféle humor és önirónia nélkül. Az ön mondatai viszont játékosak és mesélni akarnak. Mit gondol erről? Van némi szándékosság a nyelvhasználatot, a sztorizgatós dínomdánomot, a patrióta vonal hangsúlyozását illetően, ami szembemegy a mainstreammel?

A nyelvi játékosságot puszta szórakoztatásként értelmezik, valószínű azért, mert a komolykodó, steril irodalom vált divatossá.

A posztmodern kanonokok elszoktak a vérbeli magyar prózától, pedig a játékosság nyelvünk erőssége. Emil Cioran, a kedvenc gondolkodóm, azt ajánlotta, hogy csak korszerűtlen dolgokat olvassunk, ha meg akarunk szabadulni a modernség pestisétől. Hát én továbbléptem és korszerűtlen dolgokat, dolgokról írok. A magyarosság az én dzsihádom. Mivel szórványban nőttem fel – bár magyar az anyanyelvem –  mindig is egyfajta misztikus nyelv volt a magyar, melyet az irodalom által ismertem meg igazán.

Amikor Magyarországra jöttem, kultúrsokként ért, hogy nem úgy beszélnek a magyarok, mint Kosztolányi hősei. Azt is megtapasztaltam, hogy nem csak a szórványban, hanem a magterületeken is van nyelvromlás, csak itten a kereskedelmi média és a tiktokhoz hasonló digitális dögvész rontja a nyelvet. Nos, azért írok úgy, ahogy írok, mert

merthogy ebben verhetetlenek vagyunk – gondoljunk csak Nagy László vagy Döbrentei Kornél munkáira.

Azok közé tartozom, akik olvasás közben szünetet tartanak, hogyha egy szép szót vagy mondatot olvasnak, megízlelem, kortyolgatom a szavakat, mint egy jó pohár bort. Éppen ezért a regény egyik főszereplője a magyar nyelv, ez alakítja igazán a cselekményt és róla is szól minden.

A szerző fezben

A magyar őstörténet örök kérdései is fölbukkannak a lapokon. Ezeket miért tartotta fontosnak beépíteni a könyvbe?

Olyan regényt akartam írni, amitől felforr az ultraturanisták agya, és amitől agybajt kapnak a finnugristák. Mint minden gyökeres embert, engem is érdekel a származásom – bár érdekes, hogy éppen a minap édesapám, aki biológus, azt fejtegette, hogy a szár ereszt gyökeret, a szárból hajthat gyökér, tehát ez a metaforánk sem állja meg a valóság próbáját, hisz csak akkor hajthat ki új gyökér, ha megmarad a szár – fordítva nem.

s beszélem, írom a magyar nyelvet.

De utálom a new age-be hajló, sámánkodó fesztiválturanistákat, és utálom az elavult, nyelvészeti szupremáciát hirdető finnugor értelmiségi elit utóvédharcait is. Előbbiek lehet, hogy jól forgatnak egy buzogányt, de sokszor úgy beszélnek, mintha az RTL Klubon nőttek volna fel, utóbbi vitriolemberektől megkímélt a nagy tengri. Tehát örökké azon vitatkozunk, honnan származunk, kik vagyunk, miközben szinte semmit sem tudunk az államalapítás utáni évszázadokról vagy a későbbi évszázadainkról, tehát arról, hogy milyenek is vagyunk.

A nyelvháború egyszerre nevetséges és vérkomoly – nem a mi feladatunk megvívni.

és valamiféle posztmodern hunglisshal maradunk. Laikusként nem úgy küzdhetünk a magyarságunkért, hogy a finnugor vagy a türk oldalra állunk, hanem azzal tehetnénk a legtöbbet, hogy helyesen beszélünk és írunk magyarul – utóbbi esetben nem a magyar helyesírás szótárára gondolok.

Mennyiben befolyásol egy Dicsőszentmártonban született írót az erdélyi származás?

Azt, hogy miről írhatok, és azt is, hogyan. Írhatnék, és tervezek is kortárs témájú regényt írni szomorú, kiábrándult, gyászoló férfiakról, csakhogy ennek még nem jött el az ideje. Sajnos én már nem ismerhettem meg a régi Küküllő-menti világot, mint Bölöni Domokos vagy Sipos Domokos. Minden kis magyar világ eltűnése fáj, ezért rohanok a képzeletbelibe, s nem a forradalomba.