Íme, Oroszország 19. százada a napóleoni háborúktól a bolsevik forradalomig

Az orosz történelemről, az orosz terjeszkedésről szólva korábban már körbejártuk a Kijevi Rusz kérdéskörét ukrán fókusszal, a Krím hányatott sorsát, majd Moszkva felemelkedését és Szibéria bekebelezését vázoltuk, egészen Rettegett Ivánig. Ezt követően áttekintettük, miként folytatódott a nehéz sorsú, ám feneketlen étvágyú birodalom növekedése, és hogyan próbált Nagy Péter cár „európai ösvényre” térni. Ezt követően Nagy Katalinról is megemlékeztünk, aki megszilárdította és óriási területek bekebelezésével tovább erősítette az oroszok egyre növekvő szerepét Európában.

Ezúttal a hosszú 19. század következik, Nagy Katalin halálától az 1917-es forradalomig. A korszakról Gyóni Gábor történészt, az ELTE Kelet-, Közép-Európa Története és Történeti Ruszisztikai Tanszékének habilitált egyetemi docensét és Mezei Bálint  történészt, a tanszék adjunktusát kérdeztük.

                                                                                            ***

Hogyan vitték tovább utódai Nagy Katalin örökségét?

Gyóni Gábor: Az őt követő I. Pál érzelmei a hatalmat erőszakos módon megszerző anyjához képest ellentétesek voltak, de mint tudjuk, a történelem menetét nem az uralkodók személyes érzelmei határozzák meg. I. Pál kapcsán vannak, akik azt hangsúlyozzák, hogy a „felvilágosult” II. Katalin után mintha valamiféle retrográd konzervatív lett volna, bár bizonyos intézkedései alapján árnyalható ez a kép, vallási tekintetben például kimondottan toleráns volt. Kevés idő adatott neki, s végül ugyanúgy járt, mint az apja,

Félreállításának volt egy nemzetközi szála is: I. Pál egy meredek manőverrel a napóleoni Franciaországhoz kezdett közeledni, ami Anglia érdekeit sértette (még India ellen is tervezett orosz hadjáratot, akárcsak 120 évvel később Lev Trockij). Ismert, hogy  meggyilkolásának megszervezésében aktív szerepet játszott a szentpétervári angol követ, Charles Whitworth, bár a készülő merényletről tudomása lehetett Pál fiának, Sándornak is.  Whitworth nevét azért is érdemes kiemelni, mert majd később is előfordul, hogy

lásd a Raszputyin elleni 1916-os merénylet vagy a februári forradalom lehetséges angol szálait. Mindenesetre, ha innen nézzük, az I. Pál elleni merénylet is jelezte, hogy Oroszország nem vonhatja ki magát a kor nagy európai összecsapásából, a napóleoni háborúkból.

Hogyan került ki végül Oroszország „a korszak világháborújából”? 

Gyóni Gábor: Oroszország diadalmasan jött ki a napóleoni háborúkból, ez

Ha megnézzük a korabeli orosz diplomáciát, azt láthatjuk, hogy az oroszok először kiegyeztek a kor európai domináns hatalmával, Franciaországgal (Tilsit: 1807), aminek a révén sikerült is lecsippenteniük egy darabot Galíciából (1809). Ez a hatalom aztán mégis megtámadta Oroszországot, de katasztrofális vereséget szenvedett. Az oroszok a béketárgyalások idején nagyjából, kisebb kivételekkel, mint Tarnopol, megtartották azokat a szerzeményeiket, amelyeket a korábbi, Napóleonnal kötött megállapodásban elértek, és újakkal is gyarapodtak (az ún. „Kongresszusi Lengyelország” Varsóval). Eléggé hasonló a történet ahhoz, mint amit aztán a második világháború idején látunk.

A napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus elég stabil békeművet hozott létre, amely – a későbbi forradalmakkal, háborúkkal és határváltozásokkal együtt is – nagy vonalakban az első világháborúig fennállt. Örök tanulság,

Ha valamely nagyhatalom hiányzik a béketeremtésből, garantált a turbulencia, lásd az első világháború utáni időszakot , vagy azt a szituációt, ami 2014 után állt elő.

Mi volt a jellemző az orosz cárok külpolitikájára a Napóleont követő évtizedekben?

Gyóni Gábor: Oroszország a konzervatív orosz–osztrák–porosz, úgynevezett Szent Szövetség tagjaként partnereivel együtt egyfajta ellenforradalmi

bár a Szent Szövetség korlátai hamar nyilvánvalóvá váltak. A bécsi kongresszus után a Balkán maradt meg olyan területként, ahol a nagyhatalmak számára a legtöbb mozgástér adódott, hogy szándékaik szerint befolyásolják az eseményeket. A nagyhatalmi játszmák fókusza Európában ezután ide csúszott át, az orosz külpolitika is déli irányt vett.

Milyen területszerzések növelték tovább a cári birodalmat?

Gyóni Gábor: A görögök felkelését Angliával együtt Oroszország is támogatta. A Balkánon igyekeztek „bomlasztani” a török uralmat. 1828–29-ben sikeres háborút vívtak az Oszmán Birodalommal szemben, amiről egyébként részletesen beszámolt a korabeli magyar sajtó is. Az oroszok sikeresen hadakoztak a Balkánon és a Kaukázusban is, elfoglalták Várnát, Drinápolyt, Erzurumot. Az 1829-es drinápolyi béke  eredményeképpen

ami az 1833-as unkiar-iszkeleszi megállapodást követően érte el a csúcspontját; ez közvetett módon biztosította a szorosok feletti orosz kontrollt.

Szintén délen Perzsia ellen hadakoztak sikeresen, a gülisztáni (1813) és turkmancsaji (1828) békékben Oroszország biztosította a Dél-Kaukázus feletti uralmat (ez nagyjából a mai Örményország és Azerbajdzsán). Ebben a háborúban alapozta meg hírnevét az egyébként poltavai, kozák származású Ivan Paszkevics. Szintén a déli ambíciókat jelezte, hogy Oroszország 1839-ben expedíciót küldött Turkesztán meghódítására, de ez akkor még nem járt sikerrel.

Aztán jött a nevezetes krími háború.

Gyóni Gábor: Igen, az elbizakodott I. Miklós 1853-ban paktumot ajánlott Angliának az érdekszférák felosztásáról Törökország rovására. Eszerint Anglia megkapta volna Egyiptomot és Krétát, Oroszország a Szerbia és Bulgária feletti ellenőrzést. London nem fogadta el az ajánlatot, Oroszország mégis megtámadta Törökországot, Anglia és Franciaország viszont Törökország mellé állt, ami sokakat megdöbbentett Oroszországban.

A krími háború csúfos orosz vereséggel ért véget, demonstrálva a miklósi konzervativizmus kudarcát is.

ekkor jelentek meg azok az orosz gondolkodók, akik azt mondták: a Nyugat (Európa) Oroszország ellensége (Nyikolaj Danyilevszkij). A krími háborúban elszenvedett vereség után a reformok elkerülhetetlenné váltak, s mint az orosz történelemben szinte mindig, a hadsereg szükségletei kényszerítették ki a nagy átalakításokat.

A brit flotta Bomarsund erődjét ostromolja a kírmi háborúban

Az orosz Panyutyin-hadosztály a peredi csata második napján, 1849. június 21-én

Miért volt fontos az oroszok számára, hogy beavatkozzanak a magyar szabadságharcba 1849-ben, és összességében hogyan „szerepeltek” magyar földeken?

Gyóni Gábor: Az orosz beavatkozás osztrák kérésre történt meg, Ferenc József Varsóban járult I. Miklós elé, bár orosz csapatok már 1849 elején harcoltak az erdélyi hadszíntéren (persze megint csak osztrák kérésre). Az oroszokat az is nyugtalaníthatta, hogy a magyar szabadságharcban aktív szerepet játszottak az 1830–31-es lengyel felkelés veteránjai, Dembiński és Bem.

Érdekesek a beszámolók az orosz csapatok bevonulásáról. Galíciában, a mai Nyugat-Ukrajnában és a magyarországi Kárpátalján kíváncsi érdeklődés kísérte őket.

A magyar Alföld településeit gazdagnak látták. Ez különösen annak fényében érdekes, hogy néhány évtizeddel korábban, a 19. század elején, a napóleoni háborúk idején született orosz leírások Magyarországról még Oroszországhoz képest is elmaradottnak festették le hazai viszonyainkat. Az 1815 utáni békeperiódusban, a reformkorban viszont nagy fellendülés következett be nálunk, míg a miklósi konzervativizmus idején Oroszország nem tudott hasonló fejlődést produkálni.

A magyar csapatok végül az oroszok előtt tették le a fegyvert Világosnál. I. Miklós személyesen járt közben, hogy Görgei Artúr számára kegyelmet eszközöljön ki. Érdekes, hogy a szabadságharc utolsó napjaiban – már a Dembiński és Bem vereségét is jelentő temesvári katasztrófa után – kétségbeesett ötletként az is felmerült, hogy egy Romanov számára ajánlják fel a magyar koronát.

Melyek voltak a cárság utolsó évtizedeinek legfontosabb külpolitikai mozgásai? Milyen erőt képviselt Oroszország világléptékben az első világháború és a forradalom előtti évtizedekben?

Mezei Bálint: A krími háborút lezáró,

meghatározta a következő évtizedek külpolitikai törekvéseit, amelyek a dinasztikus expanzió jegyében teltek. Utóbbi a Romanovok hatalmának megerősítését és a nagyhatalmi státusz visszaszerzését jelentette, az új célterületek Közép-Ázsia, Szibéria és a Kaukázuson túli vidékek lettek. Ugyanakkor 1867-ben, nem függetlenül a krími háborútól, eladták Orosz-Amerikát (Alaszkát) az USA-nak. Tíz évvel később, 1877–78-ban II. Sándor, kihasználva az Oszmán Birodalom meggyengülését és saját reformjainak sikerét, a pánszlávizmus jegyében a balkáni szláv népek védnökeként lépett fel, az orosz seregek pedig visszatértek a Balkánra, és legyőzték a török erőket. Isztambul elestét csak a brit és a francia flotta akadályozta meg.

Emiatt is a Nagy-Bulgáriát létrehozó San Stefanó-i békét a nyugati hatalmak bevonása nélkül kötötték meg, de azt alig pár hónap múlva felülírta a berlini kongresszus. Noha a régi álom, a Boszporusz és a Dardanellák megszerzése továbbra is élénken foglalkoztatta a dinasztiát,

amit jól mutat a transzszibériai vasút gyors ütemű kiépítése is. A Kínában való terjeszkedés viszont szembeállította a birodalmat a sikeres nyugati modernizáción átesett Japánnal, és II. Miklós elbizakodott politikája végül katasztrofális vereséget eredményezett. Jellemző adalék, hogy Sztálin is utalt ezen „szégyenfoltra” 1945 szeptemberében, amikor Japán legyőzésekor  azt mondta: „Negyven éven át vártunk erre a napra.”

Japán pre-dreadnought csatahajók oszlopban a sárga-tengeri csatában (1904), a kötelék végén a Sikisima csatahajó tüzel 4 db 305 mm-es nehézlövegével (Wikipédia)

Végül az antanthoz csatlakoztak...

Mezei Bálint: Valóban, a balkáni érdekellentét miatt a Német Császárságtól és az Osztrák–Magyar Monarchiától fokozatosan eltávolodó Orosz Birodalom – mivel újfent megrogyott nagyhatalmi státusza megőrzéséhez és belső reformjai finanszírozásához szövetségesekre volt szüksége – Anglia és Franciaország felé közeledett, ami 1907-ben, Szentpétervár antanthoz való csatlakozásával vált teljessé.      

Az 1917-es forradalmak és a cári család legyilkolása megszüntette a monarchiát Oroszországban, és drámai változások kezdődtek. Törvényszerű volt a cári rendszer összeomlása?

Mezei Bálint: A hatalmas kiterjedésű ország a múlt századelőn, a Pjotr Sztolipin miniszterelnök nevéhez köthető reformoknak és a hatalmas nemzetközi kölcsönöknek köszönhetően sokat fejlődött, ami leginkább a nyugati tőke fűtötte iparban mutatkozott meg. Ettől függetlenül az ország gazdasági-társadalmi viszonyai továbbra is elmaradottak, sokszor feudális jellegűek voltak. Az 1861-es jobbágyfelszabadítás társadalmi tartalékai kimerültek, az obscsinarendszer meghaladására sokáig nem mutatkozott érdemi szándék.

Mi vezetett idáig? Miért nem voltak képesek az uralkodók úrrá lenni a nehézségeken?

Mezei Bálint: A centrumországokhoz mért lemaradás alig csökkent. Az orosz–japán háborúban elszenvedett, a Romanov-dinasztia presztízsét megtépázó 1905-ös vereség utat nyitott ugyan az új választójogi törvényhez, és ami még fontosabb, az állami alaptörvényekhez – az alkotmány szót nem használták! –, de mindez fájóan megkésett volt. A meggyőződéses autokrata, ám kevéssé rátermett, gyengekezű és igen könnyen befolyásolható II. Miklós az 1905-ös forradalomig elutasította a demokratizálódást, a hatalom megosztását, a politikai pártokban a monarchia ellenségeit és nem a partnereit látta. E véleményén később se sokat változtatott…

Gyóni Gábor: Ezért is váltak elkerülhetetlenné 1905 után a nagyszabású reformok. Ne feledjük, 1905–1907-ben Oroszországban már volt egy forradalom! A hatalom által foganatosított lépések minden visszáságuk ellenére westernizáló reformok voltak, bevezették az alkotmányt, a parlamentet, a többpártrendszert, a már említett sztolipini intézkedések révén igyekeztek kiterjeszteni a földmagántulajdont. Viszont az orosz lakosság jelentős része elutasította ezt az alternatívát, különösen a földkérdésben:

s mivel a korabeli Oroszország lakosságának közel négyötöde falusi volt, az agrárkérdéshez, földkérdéshez való viszony határozta meg a későbbiekben is az orosz fejlődés pályáját. Ebben már benne van a későbbi kollektivizáció magja is.

Tüntetés 1905. október 17-én (Ilja Jefimovics Repin festménye)

Mezei Bálint: A tapintható feszültséget csak tovább fokozta a századforduló erőszakos oroszosító politikája, ami a nemzetiségek jelentős részét az uralkodócsalád és a központi hatalom ellen fordította. A kor hangulatát meghatározták a politikai merényletek, II. Sándor is így vesztette életét 1881-ben, vidéken egyre jobban teret nyert a forradalmi gondolat. Az Orosz Birodalom ezen instabil állapotában, messze túlbecsülve saját teherbíró képességét, lépett az első világháborúba, ami végzetes döntésnek bizonyult.

Hogy értékelné az októberi forradalmat a teljes orosz történelem fényében?

Mezei Bálint: Az októberi forradalom nyilvánvaló korszakhatár, de jelentősége messze túlmutat az orosz történelmen, hiszen következményeit előbb-utóbb az egész világ megérezte. Egy új, a kapitalista világrendből kiszakadó, azt megtagadó s éppen ezért a „régi rend” által minden erővel eltörölni, majd izolálni próbált radikális és monumentális kísérletről beszélünk, amelynek során a forradalmi teória gyakorlattá változott, és persze tartalmilag is átalakult. Oroszország ekkor markánsan új utat mutatott, évszázados történelmi fejlődése során

Milyen kilátásai voltak a végtelen kiterjedésű, de millió sebtől vérző országnak a bolsevik hatalomátvétel után?

Mezei Bálint:  A bolsevikokat közel össztársadalmi jelentőségű alapprogramjuk (béke, föld és kenyér), hatalomcentrikus attitűdjük, valamint egyre szélesedő, jól mobilizálható tömegbázisuk emelték ki a rivális pártok, politikai csoportosulások sorából. Előbbi nem pusztán a cárizmus bukása és a világháborús vereség nyomán fellépett akut válságból való kiutat jelölte meg, hanem annál nagyságrenddel többről, a hatalmas ország gyökeres (igazgatási-társadalmi-gazdasági) átalakításáról szólt, ami az európai perifériáról indulva egy világszintű uralmi átrendeződés szikrája lehetett volna, már 1917–18-ban.

Ez a lényegi elem rögtön nemzetközi kontextusba helyezte az oroszországi változásokat, a forradalom heves elutasításai, a vele szemben meginduló fegyveres fellépések – gondoljunk a „fehérekre” és az intervenciós erőkre – pedig összezárták a „vörösök” felduzzadt sorait.

A gazdag és népszerű oroszországi forradalmi hagyomány fő „védelmezőivé” – egyebek mellett az eszer agrárprogram átvételével és a rivális pártok ellehetetlenítésével – immár a bolsevikok váltak, igaz annak kizárólagosan egy változatát képviselve. Nekik viszont valóra kellett váltaniuk korábbi ígéreteiket,

továbbá perspektívát kellett kínálniuk a soknemzetiségű ország nem orosz népei számára is. Nem beszélve az új hadsereg és ipari hátország megteremtéséről, a kibontakozó polgárháború megvívásáról, hazai tömegbázisuk egyben tartásáról, a teljes nemzetközi elszigetelődés kivédésről és a forradalom sikeres exportjáról az európai centrumországok irányába, amit az oroszországi szocialista kísérlet jövője szempontjából kulcsfontosságúnak tartottak. Minden bizonnyal a bolsevik pártvezetők maguk sem sejtették, hogy mekkora árat is kell fizetniük mindezért. Az októberi forradalom bár túlélte a következő négy évet, Európában végül magára maradt.