Így betonozta be nagyhatalmi helyzetét Oroszország – Nagy Katalin és a 18. század

Nyitókép: II. Katalin Alekszej Antropov festményén

Az orosz történelemről, az orosz terjeszkedésről szólva korábban már körbejártuk a Kijevi Rusz kérdéskörét ukrán fókusszal, a Krím hányatott sorsát, majd Moszkva felemelkedését és Szibéria bekebelezését vázoltuk, egészen Rettegett Ivánig. Ezt követően áttekintettük, hogyan folytatódott a nehéz sorsú, ám feneketlen étvágyú birodalom növekedése és hogyan próbált Nagy Péter cár „európai ösvényre” térni.

Mostani cikkünkben a 18. századi Oroszországról lesz szó –főként II. Katalinról,

az oroszok egyre növekvő szerepét Európában.

Interjúalanyunk Dinnyés Patrik (1990) történész, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Történelemtudományi Intézetének tudományos segédmunkatársa.

*

Hogyan folytatta a terjeszkedést az Orosz Birodalom Nagy Péter után?

Az orosz külpolitikai ambíciók I. Péter császár után megrekedtek, ugyanis az egyes uralkodóknak – vagy régenseknek – épp elegendő feladatot jelentett legitimitásuk elismertetése, a belpolitikai viszonyok rendezése, amelyre rövid uralkodási idejük miatt sokszor nem is került sor. Az I. Péter és II. Katalin közötti időszakban, Erzsébetet leszámítva, mindez még Annának sikerült némileg, akinek az uralkodásához köthető a Dnyeper mentén némi területi gyarapodás.

A Nagy Péter és Nagy Katalin közti időszaknak Erzsébet császárnő volt a legjelentősebb alakja, akinek az uralkodása alatt állítólag egyetlen személyt sem végeztek ki, az oroszok katonai ereje pedig jelentősen növekedett.

Kivégzés valóban nem történt, ami az említett belső konszolidációt is jelzi. Külpolitika tekintetében Erzsébet uralkodásának idejére (1741-1762) tehető a fordulópont, amikor

és bekapcsolódott Európa diplomáciai-katonai vérkeringésébe. Például a később többször is jelentőssé váló orosz-francia kapcsolatok is ekkor kezdtek megerősödni.

Ha ezt a folyamatot egy képen kellene ábrázolni, akkor így festeném le: az európai diplomácia díszes nagy termébe I. Péter meglehetős sietséggel lép be, de lázasan ingázik az ajtó és a belsőbb részek között, sokszor azért, mert a kísérete vonakodik őt bekísérni, ezért – a jelenlévők megrökönyödésétől kísérve – akár erőszakosan is próbálja bevonszolni őket. Erzsébet már méltóságteljesen, némi távolságtartással, de reprezentatív kísérettel a főasztalhoz lép, kezét rátéve jelezi, hogy megkerülhetetlen tényezővé vált. Ami még fontos, hogy ezen az európai hatalmak közül már csak kevesen lepődnek meg, a többség számára valahogy szükségszerűnek és természetesnek tűnik Oroszország előretörése. Aztán jött II. Katalin és leült a főhelyre.

Milyen háborús sikerei voltak Erzsébetnek, és hogyan gyarapította az orosz területeket?

Nagy Péter leánya, Erzsébet császárnő a svédek elleni háborúban Finnország déli részére tette rá a kezét, valamint a Dnyepertől keletre új területeket szerzett meg. Az oroszok az osztrák örökösödési háború végén is játszottak kisebb szerepet. Akkor éppen a franciák ellen, az osztrákok oldalán.

amibe mint az egyik szövetség tagja kapcsolódott be Oroszország, de Erzsébet halála teljesen felforgatta a várható végeredményt.

Anna és Erzsébet Louis Caravaque festményén

II. Katalint egybehangzóan az egyik legjelentősebb orosz uralkodónak tartják. Melyek uralkodásának a legfőbb eredményei?

Kétségtelen, hogy sikerek, konkrét eredmények is kísérik II. Katalin uralkodását, de jelentőségének mértékét a „katalini imázsnak” is köszönheti. Ahogy ő igyekezett I. Péterre visszautalni, avagy az ő örökösének feltüntetni saját magát, úgy ezt vele is megtette az utókor. Mégis, ami kifejezetten komoly eredménynek tekinthető, az a belpolitikai közhangulat megszilárdítása a legfelső és a legalsó szinteken, a közigazgatás átszabása, hatékonyabbá tétele, a területgyarapítás, de azon túlmenően az annektált területek benépesítése is, a városalapítások, a hadsereg fejlesztése, a gazdaság és kereskedelem erősítése – uralkodása alatt az éves export megháromszorozódott –, az oktatás – leánynevelő intézetet alapított –, a tudomány – külföldi, például hazánkból is érkező professzorok alkalmazása – és a kultúra – egyébként cenzúrától nem mentes – pártfogása.

Mit tudott ő, amit elődeinek és utódainak a többsége nem? Katalin tehetségében vagy a körülményekben kell keresnünk a választ?

II. Katalinról alapvetően úgy gondolja az utókor, hogy

Ehhez kétségtelenül kellett az a körülmény, hogy I. Péter a munka nehezét elvégezte, a kemény orosz földet feltörte. Ezután az újraszántás már némileg könnyebb, de azért közel sem könnyű feladat volt. Nem szabad elfelejteni, hogy II. Katalinon kívül ilyen eredményesen másnak nem sikerült a hatalmát megszilárdítania a 18. században, pedig sokaknak megadatott a lehetőség, hogy próbára tegyék magukat. Mindezen eredmények mögött tehát biztosan ott rejlik II. Katalin különös személye is.

Azt lehet mondani, hogy amit I. Péter sokszor kapkodva, erővel és hatalommal, azt II. Katalin különös türelemmel, befolyással, hízelgéssel, az érdekazonosság erősítésével, ambicionálással és még lehetne folytatni a sort, hogy milyen praktikákkal vitt végbe. Ugyanakkor ne gondoljuk, hogy e mögött nem volt erő, hiszen

Azt hiszem, hogy ezek emelték ki II. Katalint (és bizonyos mértékben Erzsébetet is) a 18. századi orosz uralkodók sorából. Ha a korszakban egy pillanatra körbenézünk hasonlóságot keresve, nem is kell olyan messzire mennünk: itt van nekünk Mária Terézia. Persze ez ellen – tekintve a két uralkodó egymásról alkotott véleményét – az érintettek bizonyára hevesen tiltakoznának.

Katalin koronázási hintója a szentpétervári Ermitázsban

Mit tudhatunk II. Katalin külpolitikai törekvéseiről? Milyen területekkel bővült a birodalom?

A gyarapodás mértéke akkor a legérthetőbb, ha mai területekkel szemléltetjük: a mai Lettország nyugati része, a teljes mai Litvánia és Fehéroroszország, a Dnyepertől nyugatra és az Azovi-tengertől északra fekvő részei, a Krím-félsziget és a Kaukázus egyes vidékei.

tehát a történelmi Magyar Királyság másfélszerese, a mai Magyarország több mint ötszöröse.

A program vázolása ennél összetettebb: II. Katalin legalább olyan hangsúlyt fektetett a külpolitikára, mint az ország belső ügyeire. Számomra egyébként úgy tűnik, hogy nagyon világosan, „projektszerűen” nyilvánult meg ezen a területen. Hatalomra jutásakor éppen zajlott még a hétéves háború. Ebben Erzsébet cárnő az osztrákokat támogatta a poroszok ellenében, de halálával utódja, III. Péter – I. Péter unokája – már a porosz oldalra kívánt állni. Erre a felesége által végbevitt trónfosztása miatt nem került sor. II. Katalin nem tért vissza az osztrák szövetséghez sem, de a poroszok mögé sem állt teljes erejével, habár az elmondható, hogy az 1780-as évekig egyértelműen poroszbarát külpolitikát folytatott. Ennek oka leginkább a külügy vezetőjének, Nyikita Ivanovics Panyin grófnak a külpolitikai koncepciója, amely szerint az északi és keleti nem katolikus államok alkottak volna egy szövetségi blokkot, a francia-osztrák szövetséggel szemben.

Az 1768–1774 közötti orosz-török háború aztán délen hozott sikereket, de világossá vált: Poroszországnak nem érdeke az oroszok túlzott megerősödése a törökök rovására. Így gyakorlatilag

 a lengyel ügyek kezelése és az osztrákok „féken tartása” során. Előbbi az osztrákokkal bevonva eredményezte Lengyelország felosztásait, utóbbi viszont az újabb orosz-török háborúra való készület jegyében már nem volt cél, sőt, II. Katalin számított II. Józsefre mint a török elleni szövetségesre.

A jelenleg zajló orosz-ukrán háború fényében sokan a mindenkori orosz agresszió jeleit látják a múlt mozzanataiban: ide tartozik a Krím annektálása, vagy Lengyelország felosztása Nagy Katalin alatt. Ön mit gondol erről?

Oroszország 18. századi európai terjeszkedése mögött a legfőbb geopolitikai cél egy meleg vizű tengerpart megszerzése volt. Már I. Péter előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy kikötők nélkül az állam nagyhatalmi célkitűzéseinek nincs realitása. A legnagyobb tengeri forgalmat az északon található arhangelszki kikötő adta, de ez az év egy jelentős részében megközelíthetetlen volt a tenger befagyása miatt.

A Balti-tenger keleti partvidékét I. Péter, a Fekete-tenger északi partvidékét II. Katalin csatolta az orosz államhoz. Így önmagában vizsgálva azt mondhatnánk, hogy ez külpolitikai agresszió, de a történelmi távlatból már „csak” rögzítjük: a Balti-tenger keleti partjait Svédország hódította meg 1561–1629 között, amit Oroszország 1721-ben hódított el a svédektől. A Krím-félszigetre az Oszmán Birodalom 1475-ben terjesztette ki fennhatóságát, majd 1783-ban Oroszország csatolta magához. Persze nevezhetjük ezt agressziónak is, de kevésbé agresszívak voltak vajon az egyéb európai hatalmak ebben az időszakban? Gondoljunk csak a spanyol, a lengyel, az osztrák vagy a bajor örökösödési háborúkra.

A kunersdorfi csata, Alexander Kotzebue festménye. A kunersdorfi csata a hétéves háború egyik legnagyobb ütközete volt, melyben az osztrák-orosz sereg súlyos vereséget mért a II. Frigyes vezette porosz erőkre

Jó sok háború...

Igen, Európa 18. százada az örökösödési háborúk évszázada. Emellett volt még több, kifejezetten törökellenes háború, s ott a hétéves háború is, de ne felejtsük el, hogy az 1789-es francia forradalom után a francia határok Rajnáig való kitolása is még a 18. század történése. Mi volt a cél ezek során? Évszázadok óta más államok általi függésben lévő területek megszerzése katonai erővel. Itt-ott persze voltak régről fennmaradt, vagy kreált történelmi-jogi igények, de

Még Lengyelország esetében is, amit három nagyhatalom (Porosz Királyság, Orosz Birodalom és a Habsburg Monarchia) három részletben (1772, 1793, 1795), szerződéssel osztott fel. Az első felosztás idén 250 éve történt, úgyhogy ősszel a Lengyel-Magyar Vegyesbizottság és az ELTE közös szervezésében hazánkban is lesz egy tudományos konferencia ennek jegyében. Az említett események jelentős része egyébként éppen II. Katalin uralkodásának idejére tehető.

Dinnyés Patrik

Mik voltak Nagy Katalin regnálásának az árnyoldalai? Bár ő felvilágosult uralkodónak tekintette magát, komoly kritikák övezik uralkodását, viselkedését, döntéseit.

Talán ez az eddigi legnehezebb kérdés, hiszen mit tekinthetünk árnyoldalnak? Nem szeretnék a kérdés relativizálásával kibújni a válaszadás alól, de történészként muszáj leszögeznem: nem lehet egy az egyben a mai gondolkodásunk és a birtokunkban lévő információk alapján feketén-fehéren megítélni egy korábban élt ember tetteit. Legalábbis nem a történettudománynak.

Esetleg egy példán keresztül?

Rendben, vegyünk egy olyan példát, ami több évszázada foglalkoztatja éppen úgy a szakmát, mint a közvéleményt:

Ahogy azt már említettük, II. Katalin a férje, III. Péter elleni puccsal került hatalomra. A történészek alapvetően úgy gondolják – bár vannak érdekes felvetések ennek ellenkezőjéről is –, hogy III. Péter nem volt uralkodó alkat, legalábbis olyan kaliberű biztosan nem, mint amilyennek II. Katalin bizonyult. Ez források alapján viszonylag meggyőzően rekonstruálható.

De ezért történt-e a puccs? Eszerint tehát II. Katalin szívén viselte az ország sorsát – érdekét –, és elhatározta, hogy ily módon siet segítségére? Vagy úgy érezte, hogy nemcsak életmódja, de élete is veszélyben van, hiszen férjével való kapcsolata rossz volt, annak hatalomra jutása után pedig még inkább eltávolodtak egymástól: az udvarban az a pletyka keringett, hogy III. Péter II. Katalin helyett a szeretőjét kívánja maga mellett látni császárnéként.

Melyik eset a legitim, vagy melyik legitimebb? De mi van akkor, ha egyik sem tisztán, hanem bizonyos mértékben mindegyik, és még több, fel nem sorolt, sőt nem is ismert ok állt fenn?

Azt hiszem, hogy ebből látható, milyen bonyolult válaszolni egy egyszerűnek tűnő kérdésre. A válasszal azonban mégsem szeretnék adós maradni, ugyanis a történetírásban természetesen vannak II. Katalin uralkodásával kapcsolatban olyan témák, amelyeket mint „árnyoldalt” szoktak vizsgálni: a kegyencekkel való kapcsolata, a felvilágosodás eszméinek szelektív, érdekalapú képviselése, a társadalmi feszültség növekedése vagy a jobbágyok helyzetének romlása.

Folytatjuk!