„Nonszensz, hogy attól kell tartania egy színésznek, amikor erre vagy arra igent mond, hogy milyen bélyeget sütnek rá” – Veréb Tamás a Mandinernek

Nehezen tudtunk egyeztetni, egyik próbáról a másikra esik. Mire készül éppen? 
A 3 testőr című musicalt próbáljuk Szente Vajk rendezésében, a bemutató augusztus 8-án lesz a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Aramist játszom benne, ami eleve élvezetes szerep, ráadásul az élet úgy hozta, hogy kivétel nélkül olyan emberekkel dolgozhatok együtt, akiket a magánéletben is nagyon kedvelek. Ember Márk, Fehér Tibor, Brasch Bence, Koltai-Nagy Balázs, Nagy Sándor vagy Feke Pál jó barátaim, ahogy Vajkot és a koreográfus Túri Lajost ugyancsak régóta nagyra becsülöm. A vívóleckéket meg külön élvezem. Kovács Géza kaszkadőrtől tanuljuk a reneszánsz vívás fortélyait, ami elképesztően látványosan mutat a színpadon. A vívó­stílusokat az egyes karakterekre szabták, és mivel Aramis a legpiperkőcebb mindenki közül, ő a fegyverrel is úgy bánik. És persze várom már az Erkel szeptemberben induló első évadát, amelyben izgalmas szerepek várnak rám. 

A 17. század szuperhősei modern köntösben – hirdetik sok helyen az előadást. Mit tudnak ők mondani a 21. század közönségének? 
Talán nem rugaszkodom el nagyon a valóságtól, ha azt állítom, a Szente Vajk által rendezett produkciók mindig valami újat hoznak felfogásban és látványban is. Ebben az esetben sincs másképp, ami nem azt jelenti, hogy eltérnénk az eredeti mű dramaturgiájától. Aki ismeri a Dumas-regényt vagy a belőle készült filmes vagy egyéb feldolgozásokat, azt nagy meglepetés nem fogja érni, de mivel Vajk a rá jellemző módon ezúttal is remekül ötvözi a klasszikus színházi szabályokat a jóleső modernséggel, a végeredmény friss és lendületes lesz. Azokkal az örök emberi értékekkel és erényekkel a középpontban, amelyekre ez a történet sok száz éve felhívja a figyelmet. Bátorság, szenvedély, barátság, bajtársiasság, összefogás a bajban – nem árt minél többször és több formában felhívni rá a figyelmet, hogy az ember nem csupán széthúzásra, gyűlölködésre, rombolásra képes, hanem egymás segítésére, szeretetre is. 

Hogy látja, ma mennyire állunk jól e téren? 
Nem hiszem, hogy olyan katasztrofális a helyzet, sem itthon, sem globálisan, mint az a felszínen látszik. Szinte törvényszerű, hogy minden nemzedék azt gondolja, az utána jövők eggyel rosszabbak, lustábbak, figyelmetlenebbek, kevésbé felkészültek, így nosztalgiával fordul a dicsőségesebbnek gondolt korok felé, romantizálva azokat. Például A 3 testőr cselekményének idejéhez, hiszen az „egy mindenkiért, mindenki egyért” valóban nemes és irigylendő gondolat. De nem szabad bele­törődnünk, hogy ez a világ már elmúlt, nekünk csak az állandó egymásnak feszülés, széthúzás meg a harc jut. Engem például úgy neveltek a szüleim, mondhatni, konzervatív módon, hogy a fenti eszmények igenis fontosak, és a mindennapok részei kell hogy legyenek. Felnőttként is igyekszem tartani magam hozzájuk, ahogy egyre inkább törekszem a nyílt kommunikációra, az őszinteségre és arra, hogy 

Nemrégiben is mondott egy nagy igent, hiszen életében először társulati tag lett, méghozzá a musicalszínházként újjáalakuló Erkelben, amivel kapcsolatban olyan állítások is elhangzottak, miszerint az egész a miniszterelnökkel állítólag jó viszonyt ápoló Szente Vajk és Cseke Péter óriás játszótere lesz. Ezt a hátteret is mérlegelnie kellett a szerződéskötés előtt? 
Őszintén mondom, hogy nem. A színháznak – úgy általában – nem tesz jót, ha bekerül a politikai térbe, és én semmilyen módon nem szeretnék részt venni a sárdobálásban, de a megújult Erkel esetében nincs is erről szó. Azért sem volt nehéz döntenem, sőt örültem a felkérésnek, mert ritkán adódik az életben olyan lehetőség, amikor az ember a jó barátaival hozhat létre közösen valami újat, minőségit, ami ráadásul vélhetőleg még a közönségnek is tetszeni fog – a nyitógála sikere legalábbis ezt vetíti előre. Amúgy pedig 

Kapott már ön is ilyen vagy olyan bélyeget?
Hogyne, többet is. Először is én főként musical­színész vagyok, a pályámat is musicalekben kezdtem kilencéves koromban Miskolcon, majd a Budapesti Operettszínházban, ahol amolyan tiszteletbeli tagként játszottam évekig, és azóta is rendre zenés darabokra hívnak. Ez már egyfajta skatulya, hiszen a műfajt a szakmában a mai napig szokás lenézni, „könnyűként” aposztrofálni, pedig régóta nem arról szól, hogy tinglitangli dalokat éneklünk komolytalan prózai részekkel megszakítva. Egy jó musical, ugyanúgy, mint egy jó prózai darab, fontos, sokakat érintő témákat – szerelem, gyűlölet, hatalom, élet, halál – dolgoz fel, többórás komplex érzelmi hullám­vasútra ültetve színészeket és nézőket egyaránt. 

Ilyen a 2020. augusztus 20-án debütált, szintén Szente Vajk rendezte Puskás, a musical is, amelyben ön alakítja a címszerepet. 
És folytathatjuk a sort A trón című előadással, amely az Erkel első bemutatója lesz szeptemberben. A történelmi musical a Hunyadiak felemelkedésének időszakáról mesél, amelyben először lehetek – V. László szerepében – antagonista, amit igazán élvezek. Az is fontos célunk, hogy a műfaji alapdarabok mellett az Erkelben a jövőben legyen minél több ezekhez hasonló előadás, azaz magyar musicalek, sőt ősbemutatók, akár magyar hősökről. Ebbe a körbe beletartozhat a Sisi életét feldolgozó osztrák Elisabeth is, ami nem csupán az ismert történelmi tények és helyszínek miatt kapcsolódik hozzánk, magyarokhoz, hanem mert a zenéjét Lévay Szilveszter szerezte. 

Végül úgyis a közönség dönt, ahogyan ön is mondta, de mi a tapasztalat, a nagy angolszász musicalek árnyékában mennyire lehet a nézőket becsábítani ezekre is? 
Nagyon is. Ami azért óriási fegyvertény, mert a színháznak ma már nem a tévével meg a szimpla mozival, hanem a streaming kényelmével és a szuperhősös nagy filmek elképesztő látvány­világával kell nap mint nap versenyeznie. Ezért a musical sem lehet avítt, poros, ódivatú. Élő, lélegző valaminek kell lennie, a kivitelben és a szövegben – nyilván az ízlésesség és a hihetőség határán belül – a mai kor igényeire is szabva. Mert csak így lehet elérni, hogy Hunyadi Mátyás, D’Artagnan vagy Puskás Öcsi világa beszippantsa a mostani tizen- vagy huszonéveseket. Vissza­térve a Puskás, a musicalre, az eltelt öt évben több mint százezer néző látta, ez a szám pedig, úgy gondolom, önmagáért beszél. Nekem amellett, hogy 

aki a mai napig a magyarság kiemelkedő szimbóluma, akárhányszor labdához érek egy-egy jelenetben, őt kérik számon rajtam. A karrierem egyik, ha nem a legfontosabb ékköve ez a szerep, amelyhez, bár civilben nem vagyok igazán focirajongó, hamar tudtam lelkileg kapcsolódni. Talán amiatt is, mert az előadás tele van megható pillanatokkal, messze túlmutatva egy kivételes focista kivételes sztorijának musicalbe csomagolt elbeszélésén. Kőkemény kortörténet a negyvenes-ötvenes évek Magyarországáról, arról, milyen volt élsportolóként és emberként létezni a kommunista diktatúrában. Vagyis egyáltalán nem arról van szó, hogy pár fiatal színész jókedvűen táncolgat, énekelget meg focizgat a színpadon, tét és fajsúlyos mondanivaló nélkül. Erre is gondoltam, amikor a zenés színház új irányairól beszéltem. 

Azt is mondhatnánk, hogy egy új műfaji hőskorszak nyitányának lehetünk most a tanúi, amelynek az Erkel lehet vagy deklaráltan lesz is a zászlóshajója? 
Bízom benne, hogy így van. De ez nem történhetne meg, ha az „elődeink” nem taposták volna ki nekünk az utat. Amikor a kétezres évek közepén – úgy tűnik, örökre – beleszerettem ebbe az egészbe, ámulva csodáltam mások mellett az operettszínházi Rómeó és Júlia sztárjait, hallgattam cd-n a dalokat, és álmomban sem gondoltam volna, hogy az első felnőttfőszerepem nagyjából tíz évvel később éppen ebben a színházban és éppen a Rómeó lesz. Nekem a mai napig azok az idoljaim – Dolhai Attila, Janza Kata, Földes Tamás, Szabó P. Szilveszter és a többiek –, akik abban az időben ebben és más darabokban is új szintre emelték a musicaljátszást. Mivel nem jártam a Színművészetire, általuk és mellettük tanultam ki és tanulom folyamatosan a szakmát. 

A hivatalos képzés hiányát érezte valaha hátránynak? 
Nyilván valahol ez a fajta kívülállóság is egy skatulya, de érdekes módon kevésbé zavart, mint a többi. Mert a miénk valahol mégiscsak egy képességalapú hivatás: 

Én ráadásul már gyerekként is mindig rendes és szorgalmas voltam. Ez is a konzervatív neveléshez tartozott, hogy az egyébként abszolút polgári foglalkozású szüleim a bátyámat és engem is teljes szívvel támogattak mindenben, egy feltétellel: ha valami mellett letesszük a voksot, abban a legjobbnak kell lennünk. Volt idő, amikor nyomasztónak éreztem a nagy elvárásokat, nehezen is engedtem el magam, de ma már abszolút látom benne az értelmet. Annak ellenére, hogy én magam valószínűleg mást mondanék a fiamnak vagy a lányomnak, ha elém állna, és közölné, hogy ő bizony színész lesz. 

Mi lenne a tanácsa? 
Tanuljon meg mihamarabb nemet mondani. Hallgasson az ösztöneire, és csak olyan dolgot vállaljon el, amire biztosan ő a legmegfelelőbb. Ne a felszínt és a látszatot nézze, és legfőképpen ne akarjon megfelelni saját magán és a legszűkebb környezetében élőkön kívül senkinek. 

A látszat elkerülése ma, amikor minden erről szól, nem olyan könnyű. Aki nem mutatja meg magát minél több felületen, az mintha nem is létezne, függetlenül attól, mennyire jó abban, amit csinál. E miatt a kor szülte kényszer miatt vállalt ön is olyan tévés szerepléseket, mint például a Sztárbox, amelyben hírességek vívnak egymással szabályos bokszmeccset? 
Nem mondom, hogy nem hezitáltam jó darabig, mielőtt rábólintottam. 

És miért döntött az igen mellett? 
Egyrészt szeretem magam több mindenben kipróbálni, és a bennem lévő örök bizonyítási vágy miatt is. Szerettem volna megtudni, vagyok-e olyan férfi, aki képes beleállni egy ilyen helyzetbe úgy, hogy korábban soha nem volt közöm semmiféle küzdősporthoz. Másrészt bizonyos dolgokat el kell vállalni ahhoz, hogy az ember hosszú pályát befutva a végén elégedetten, hiányérzet nélkül gondoljon vissza az életére. Lehet, hogy hiba volt, majd kiderül, mindenesetre sokat tanultam belőle, az biztos. 

Például mit? 
Hogy hiába lettem erősebb, izmosabb, ami tök jó, de a bőrömből nem tudtam kibújni. Szerintem én voltam az egyetlen ember az edzőteremben, aki minden egyes sikeres találat vagy bevitt pofon után megállt, és aggódva kérdezgette az ellenfelét, jól van-e. Úgy látszik, ez már csak így marad: 

Nyitókép: Ficsor Márton