Tudtunk élni nélküle, de vele még jobban – őrülten tomboltak a nézők az Erkel Színházban

Az említett mozit, ami már bőven túl van az egymilliós nézőszámon, megdöntve ezzel a Szerelem első vérig negyvenéves rekordját, sajnos nem láttam, így nincs lehetőségem a két változat összehasonlítására. De talán nem is baj, mert ily módon nem csupán a kivitelezés, de maga a történet és az annak szerves részeként időről időre megszólaló dalok is újdonságként hatottak rám.

Utóbbiak persze nem abból a szempontból, hogy ne ismertem volna az összeset; rejtély, miként fordulhat elő, hogy egyes előadók számai akkor is beépülnek az emberbe, ha célzottan soha nem hallgatta őket. 

Közülük való Demjén Ferenc is, aki rengeteg slágerrel írta be magát a magyar poptörténelembe, bár azt nem nagyon tudtam elképzelni, hogyan lehet a Ha elindul a vonattól A szabadság vándorain át a Jégszívig egy koherens ívet húzni úgy, hogy abból értelmes, követhető sztori szülessen. Nos, két dolog a színházi (musical) változat bemutatóján kiderült, hogy igenis lehet, és hogy prózaiszínház-szeretőként is érdemes időnként sutba dobni a zenés műfajok iránti előítéleteket, 

Szente Vajk rendezése pedig egyik szempontból sem adja nehezen magát. Az Erkel igazgatója rögtön az első néhány percben megkezdi az egész pályás letámadást; a szereplők egy része a Sajtból van a holddal rúgta be az ajtót, szemernyi kétséget sem hagyva afelől, milyen lendületre számíthatunk a következő két és fél órában. Ami – és ez nagy szó – szinte egyetlen percig sem hagy alább. Köszönhetően az érzékszervek minden fronton való bombázásának, beleértve a színes és/vagy csillogó jelmezeket, az állandó mozgásban lévő színpadot, az egyenrangúan illeszkedő, óriás vetített hátteret és az egészet láthatóan nagyon élvező színészeket, táncosokat – mintha együtt lennénk egy igazi nyári, édes-búsan romantikus mozi részesei. 

Ha nagyon ki kellene emelni valakiket, akkor az a közönséget egyetlen szemöldökfelvonással megőrjítő Marics Peti lenne Gábor szerepében (váltva Veréb Tamással); őt tényleg imádja a színpad s viszont, és „jelenkori Gergőként” Feke Pált, aki úgy odateszi a végén a Jégszívet, hogy a már addigra is igen eksztatikus állapotban lévő nézőtér alig tudja tovább türtőztetni magát. A jelenetek közül pedig különösen és jó értelemben hatásos, amikor a két főszereplő – az általunk látott változatban Törőcsik Franciska és Ember Márk – az éjszakai Balatonban úszkál foszforeszkáló csillagos búvárruhaszerűségben; mintha egy nagyon szépen megkomponált, lírai filmrészletet látnánk.

Az ehhez hasonló lassabb és a pörgős, cselekményes részek is jó ritmusban váltják egymást, a műfaj kritériumai szerint lehetőséget adva a nagyjelenetek mellett a páros- és magánszámokra is. És amit nagyon fontos még megemlíteni, az a párbeszédekben ugyanúgy benne lévő humor, ami a nézőkkel való állandó közös játékba is átkúszik. Szerencsére nem arról a fajta nyomasztó interaktivitásról van szó, amikor a székbe lapulva rettegünk, nehogy muszáj legyen valamilyen módon bevonódnunk az előadásba. 

hol egy óriás felfújható strandlabda indul el legfelülről, amit kézről kézre kell a színpadig görgetni, máskor, Ember Márk és Törőcsik Franciska romantikus duettje alatt a kiosztott foszforeszkáló pálcikákat lengeti majd kétezer ember – az ötödik sorból hátratekintve ez egészen fantasztikus látvány. És hát van még közös buli, Balaton, Budapest, kicsi London, lángos, nyaraló, Kuplung-koncert, szülinapi buli, trambulin, nyugágy, füst, láng, konfetti, sőt, többször átgurul a színen egy régi kiszuperált Wolkswagen, tökéletesen idézve a kilencvenes évek felemás hangulatát.

Soknak hangzik egy estére? Igen. De az az érdekes, hogy valahogy még sincs olyan érzésünk, hogy egy gigantikus látványpékséggel vernének át minket, tele felfújt, túlcukrozott, mégis ízetlen péksüteményekkel. Ahogy a Túri Lajos Péter által precízen koreografált mozdulatok, úgy az összhatás is pontosan ki van számítva; nem csupán a nemzedéki kovász Demjén-daloknak köszönhető a végén a túlzás nélkül legalább tízperces álló taps és hangos tombolás.

Nyitókép és fotók: Jelenetképek a Hogyan tudnék élni nélküled? musicalből. (Kaszner Nikolett/Erkel Színház)