És még véletlenül sem a világ legszebb szerelmi története. Ebben a moziadaptációban legalábbis biztosan nem, Emerald Fennell munkája olyan, mint egy bizarr festmény, amely „kevés látható örömöt nyújt, de nem lehet mással helyettesíteni”.
„Heathcliff iránti szerelmem olyan, mint a sziklakéreg a föld alatt; kevés látható örömöt nyújt, de nem lehet mással helyettesíteni. Nelly, én Heathcliff vagyok!” – hangzik el a másik főszereplő, Cathy szájából az Üvöltő szelek egyik, ha nem a legfontosabb mondata. Emily Brontë 1847-ben megjelent regényének egyfajta esszenciái is ezek a szavak, rejtély, hogy ez a haworthi otthona küszöbét csak a környező kopár tájon való magányos barangolásért elhagyó fiatal nő honnan tudhatott ennyit nők és férfiak elválaszthatatlan egységéről,
a szerelem és gyűlölet gyakran egymást feltételező természetrajzáról.
Műve, amelyet nem csupán az első modern angol regényként, de világirodalmi csúcsteljesítményként is szokás említeni, ugyanis olyanfajta tartalmi-formai összetettséget, mélységet és merészséget mutat, amire korábban egyáltalán nem akadt példa, és azóta is csak nagyon kevesen értek a nyomába.
Nem véletlen tehát, hogy a filmipar is időről időre ráharap a vad árva, Heathcliff és a nem kevésbé vad, ám annál szenvedélyesebb, a nemességet jószerivel csak a nevében őrző Catherine Earnshaw mindent és mindenkit elpusztító kapcsolatát a középpontba állító sztorira. Az elmúlt egy évszázad alatt nagyjából harminc nagyképernyős vagy televíziós adaptáció készült belőle – több-kevesebb sikerrel.
Előbbiek közé tartozik Emerald Fennell (Ígéretes fiatal nő, Saltburn) legfrissebb munkája, még akkor is, ha a keményvonalas rajongók valószínűleg meglehetősen zokon veszik majd az alapműhöz képesti radikális változtatásokat, mások mellett Cathy bátyja, Hindley karakterének teljes kiradírozását, az életkorokkal és az időtartamokkal való fura játékot, az anakronisztikus jelmezeket és beszédet,
de különösen azt az ötletet, hogy Heathcliff bőrébe Jacob Elordit bújtatta.
Ami sokkal kevésbé amiatt zavaró, mert az eredetiben – az eredendő sötétséget, a végzet elkerülhetetlenségét és társadalmi különbségeket is még inkább kiemelendő – a fiú sötét bőrű, barna hajú, barna szemű alakként jelenik meg. Hanem mert már az elején úgy érzi az ember, hogy Elordi egyszerűen nem tud a megfelelő nyomatékkal jelen lenni a minden pillanatában ragyogó Margot Robbie mellett.
Igaz, nincs is könnyű dolga, hiszen egyrészt a világ egyik legszebb és legtehetségesebb színésznője mellett kell(ene) helytállnia, másrészt a rendező több interjúban világossá tette a hangsúlyeltolódások okát. Eszerint filmjével koránt sem az Üvöltő szelek cselekményének pontról pontra való másolása volt a célja – ez amúgy is lehetetlen volna –, helyette azt akarta valamiképpen tükrözni, amit 14 évesen, a könyv olvasása során érzett. És azt, amit így fogalmazott meg:
„Talán nem ez a legnagyobb szerelmi történet, de a legnagyobb történet arról, hogy milyennek képzeljük a szerelmet, amikor még nem tapasztaltuk meg.”
Mondjuk, hogy egy átlagos tizenéves vagy egyáltalán bárki tényleg így képzeli-e el a szerelmet annak átélése előtt – tele árnnyal, szenvedéssel, rejtett vágyakkal és nyílt szadizmussal –, abban azért nem lennék olyan biztos. De hát ez ugye Fennel mozija és nem a miénk, ő pedig már a brutális nyitójelenetben világosan kijelöli, hogy a következő két és fél órában kizárólag a saját szabályai szerint fog játszani: a halál és az erotika (élet) így, együtt talán még soha nem volt ilyen brutális gyönyörűséggel ábrázolva.
A vágy és a bukás – mint az érem két oldala – elválaszthatatlan együttállása határozza meg a vizualitást is.
A jelenetek nagy része mintha egy másik, bizarrabb festményt rejtő festmény volna,
az elborulás fokozatait a lassan mindenünnen előkúszó vörös szín jelzi, a belsők vagy nyomasztóan sötétek, vagy később túlzón sterilek, a külső nagytotálok a köddel együtt omlanak mennyé vagy pokollá; az operatőr Linus Sandgren lenyűgöző lényeglátásáról tényleg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Anthony Willis harsány zenéje már nem mindig csúszik ennyire, de a sokáig velünk maradó, hátborzongató, mégis rabul ejtő záróképben majdnem képes az egész összeállni egy modernre hangolt antik tragédiává – Fennel sagája Cathy, így a világ halálával véget is ér.
Ezért kár az Elordi-féle szereptévesztési bakiért, akinek kis híján sikerül hazavágnia az egész sztori alapvetéséül szolgáló pusztító kémiát. A mellékszereplők mindegyikének viszont nagy pipa, ahogyan a stáb bátorság- és a kísérletezőfaktora is megsüvegelendő. Igaz, a legvégén nem hánytunk a ránk tett óriási hatástól, ahogyan a rendező előzetesen szerette volna, de nem állítom, hogy ez az Üvöltő szelek ne lenne képes egy jó kis érzelmi vihar felkavarására. Mert hát ki ne akarná valakinek egyszer szívből azt mondani:
„Légy mindig velem... mindegy, milyen alakban... tégy őrültté! De ne hagyj egyedül.”
Üvöltő szelek (Wuthering Heights) – angol–amerikai romantikus dráma, 2026. Február 12-étől az InterCom forgalmazásában országszerte a mozikban.
Nyitókép: Margot Robbie/Üvöltő szelek (InterCom)
Soha nem gondoltam volna, hogy az elmúlt évek számomra is egyik legnagyobb dilemmáját éppen ez a mozi visszhangozza majd.
Már a bemutató előtt politikai viták kereszttüzébe került: a Marx A tőke című munkája nyomán készült előadás pénteken debütált a Nemzeti Színházban.
A Baljós közelség bemutatóját követő pódiumbeszélgetés a háború társadalmi és morális következményeit, a sorkötelezettség kérdését, Ukrajna uniós csatlakozásának jogi és gazdasági implikációit, valamint Magyarország békepárti álláspontját és stratégiai mozgásterét állította a középpontba.
Összművészeti találkozónak adott helyet a hétvégén a Szépművészeti Múzeum. A műtárgyak között pár napig a divat és a stílus kapta a főszerepet. Tehetséges és fiatal tervezők mutatkoztak be a közönségnek, bebizonyítva, hogy Kelet-Európa e téren is igencsak élen jár. Beszámolónk.
Szinte biztos, hogy a pénteken debütált Hogyan tudnék élni nélküled? musical az alapjául szolgáló mozihoz hasonló siker lesz. Nem is érdemtelenül: Szente Vajk dinamikus rendezése tele van meglepő, de nagyon is működő ötlettel, a látvány pedig egészen elképesztő.
Az alkotás rendhagyó road movie formájában dolgozza fel Földes László Hobo életművét, és bár főleg az archív bejátszások miatt érdekes, nem ad hozzá túl sokat a már jól ismert portréhoz. Az Úton lenni boldogság február 13-án, a főszereplő 81. születésnapján debütál a Dunán.
Luis Enrique szerint a tavalyi finálé előtt nagyobb volt rajtuk a nyomás.
A Fidesz–KDNP-frakció támogat minden olyan költségcsökkentési szándékot, ami megőrzi az Országgyűlés méltóságát – húzta alá a politikus.
