Nagyban örvendezik a Qubit azon, hogy egy kutatás szerint a transznemű gyermekek öt év alatt nem bánják meg a nemváltást, csak épp azt nem foglalja össze, hogy a kutatással komoly problémák vannak.
A transznemű gyermekek többsége öt év múltán is megtartja születési nemétől eltérő identitását – hirdeti a Qubit, összefoglalván egy új kutatás eredményeit. Alább szétszedjük a kutatást, és lesz még pár egyéb megjegyzésünk is.
Nagy visszhangot váltott ki az utóbbi években Keira Bell esete. A már gyermekként identitászavaros, illetve más mentális bajokkal is sokat küzdő brit hölgy 14 éves korától nézett videókat a transzneműségről, majd úgy döntött, férfi szeretne lenni. A londoni Tavistock and Portman NHS Trust Nemi Identitásfejlesztési Szolgálatánál három helyzetfelmérő találkozó után pubertásblokkolót írtak fel neki, 17 évesen hormonkezelésen esett át, majd maszektómiát hajtottak végre rajta, azaz levették a melleit.
és a pert megnyerte, bár aztán a fellebviteli bíróság a klinikának adott igazat. Keira továbbviszi az ügyet a Legfelsőbb Bíróságra.
A területet tekintve úttörőnek számító svéd Karolinska egyetemi kórházról is kiderült, hogy az általa kezelt 440 nemi identitászavaros gyermekből, akik belefogtak a nemváltásba, 13-nál szörnyű következményei lettek a pubetásblokkolásnak és a hormonkezeléseknek: furcsa májelváltozásaik lettek, károsodást szenvedett a csontrendszerük, és nem nőttek olyan magasra, amilyen magasra kellett volna nekik. Ezek után a Karolinska úgy döntött, újabb kutatások elvégzéséig nem ad pubertásblokkolókat 18 éven aluliaknak. Számos más klinika követte a példáját.
A Qubit által összefoglalt kutatás lényege a következő: „A Trans Youth Project nevű longitudinális kutatás az Egyesült Államokban és Kanadában követte 317 gyermek sorsát, akik átlagosan 6,5 éves korukban úgynevezett társadalmi nemi átalakuláson mentek keresztül. A vizsgált időszakon belül mindössze a csoport tagjainak 2,5 százaléka döntött úgy, hogy inkább mégis születési nemével azonosítja magát, vagyis a magukat transzneműként meghatározó gyerekek 94 százalékának új identitása stabilan megmaradt. Közülük tinédzser korában 60 százalék kezdett hormonterápiába, hogy elindítsa a társadalmi nemi identitásának megfelelő biológiai változásokat. A vizsgált gyerekek 3,5 százaléka non-binárisként azonosította magát, vagyis nemüket sem fiúként, sem lányként nem határozták meg.”
Azt a Qubit is idézi, hogy a dologból nem lehet általánosítani, ahogy azt is, hogy a transzneműek körében magas a komorboditás, azaz jellemzően számos más mentális betegség is együtt jár a transzneműséggel (például autizmus). Hozzáteszik, hogy korábbi időszakok tanulmányai nagyobb arányban találtak olyanokat, akik megbánták a nemváltást, de azóta elfogadóbb a társadalom, ezért állítólag nem érdemes a régi eredményeket a mostaniakkal összevetni.
Az egész vita akörül forog, hogy milyen arányban bánják meg a nemváltást a transzneműek (detranzícionálók), és ez minek köszönhető. A kérdéskör teljesen átpolitizált, a transzmozgalom számára ugyanis rendkívül kínos a jelenség, a detranzícionálókat lényegében árulóknak tekintik, akiket szerintük ellenük használnak fel. A transzmozgalom azt állítja, hogy aki detranzícionál, az soha nem is volt tansz, és igyekszik bagatellizálni a jelenséget.
Ez álságos érvelés: a probléma épp az – mint arra a téma egyik szakértője, Paul McHugh felhívja a figyelmet Abigail Shrier Visszafordíthatatlan károk című kötetében (magyarul: MCC Press, 2022) –, hogy a klinikai gyakorlatban képtelenség előre megmondani, hogy ki fogja megbánni a nemváltást, és ki nem. Akkor sem, ha tartós nemi identitászavara van. Ugyanő és szerzőtársai hívják fel a figyelmet arra, hogy – az LMBTQ-mozgalom magyarázatával ellentétben – az
LMBTQ embertársaink mentális problémáinak csak egy kis része magyarázható társadalmi tényezőkkel, tehát diszkriminációval, el nem fogadással.
Fokozottan igaz ez a transzneműségre.
Azt is fontos tudni, hogy valódi nemváltás nem létezik, nem lehet ugyanis átműteni senki agyát és csontstruktúráját. Minden sejtünk férfi vagy női sejt, az utánzatszervek pedig funkcionálisan nem működnek. Egy magát nővé alakíttatott férfinak kialakított mellek valójában nem mellek, és az ellenkező nem nemi szerveinek utánzása is utánzás, nem pedig valódi. A transzmozgalom szeret néhány agykutatásra hivatkozni, mint ami „bizonyította”, hogy a transzneműeknek az ellenkező nemhez hasonló agya van, de ez teljes tévedés. Ezek a kutatások – jegyzik meg McHughék – módszertanilag igen kifogásolhatóak voltak, eredményeik inkonkluzívak, az agyi elváltozás pedig nemcsak oka, hanem következménye is lehet a transzidentitásnak. De egy oxfordi evolúcióbiológus is szétszedi a transzmozgalom alapgondolatait (itt és itt).
A hormonterápia és a nemváltás számos hatását pedig nem lehet visszacsinálni.
Ha egy nő férfivá szeretne válni, és átmegy a tesztoszteronterápián, hiába emberi joga visszacsinálni az egészet, a gyakorlatban ez lehetetlen: a hangja mélyebb marad, a szőrzete is férfiasabb lesz egy egész életre, és így tovább. A levett melleket ugyan vissza lehet varrni, de nem fognak mellként funkcionálni. A terméketlenség mindkét nem esetében szinte garantált.
Az eddigi 11 kutatás szerint azoknak a nemi identitászavarral küzdő, azaz magukat fiúként lánynak, lányként fiúnak tartó gyermekeknek a túlnyomó többsége, akiket nem tolnak bele a nemváltásba, kamaszkorukra spontán módon kinövik azt, és 93 százalékuk már nem transznemű felnőttként. Ennek ellenére az LMBTQ-mozgalom mániája az, hogy ez veszélyes, mert úgymond növeli az öngyilkosság esélyét. Az öngyilkossággal való fenyegetőzés azonban inkább érzelmi manipuláció a mozgalom részéről, ráadásul előszeretettel hivatkoznak a gyermekek kapcsán olyan kutatásokra, amelyeket felnőttek körében végeztek (így manipulált rögtön indulásakor a Lakmusz „tényellenőrző” portál is). Valójában nem magasabb a nemváltás előtt a nemi identitászavarral szenvedők közt az öngyilkosság aránya, mint más mentális zavartól szenvedők körében, és
azt sem sikerült kimutatni, hogy a tranzíció javítana a helyzeten, azaz a nemváltással nem csökken az öngyilkossági arány.
Igaz viszont, hogy akit kiskorától beletolnak a nemváltásba (3-5 éves kortól „társadalmi átmenet”, utána jogi, majd jöhet a pubertásblokkolás, a hormonkezelés, és nagykorúan a műtét), azok többsége benne marad – de ez egyáltalán nem feltétlenül azt bizonyítja, hogy eleve transzneműek voltak, hanem azt, hogy az erőltetett átmenetnek ez az eredménye.
A Qubit által összefoglalt kutatás ezen kiértékelése három pontban foglalta össze azt, amiben a szerzőknek igaza van, és tíz pontban szedte szét a problémás aspektusokat. A szerzők helyesen állapítják meg, hogy keveset tudunk a kérdésről, hogy a tranzíciónak nekikezdett gyermekek jó eséllyel benne is maradnak, és hogy az orvosi tranzíciót is bevállalták (hormonkezelés, műtét). Problémás viszont a kutatás abban, hogy nem kiegyensúlyozott és a kockázatokat nem elemzi; a minta nem reprezentatív; nem applikálható a pszichiátriailag nemi diszfóriával diagnosztizált gyermekekre; még kevésbé a kamaszkorban magukat transznak képzelőkre; releváns csoportok kimaradtak a kutatásból: akik kevesebb mint két év után abbahagyták a tranzíciót; és akik két év után nem keresték a kutatókat (ezek ugyanis épp az átmenettel felhagyó detranzícionálók lehettek). Legalább három módon tévednek a kutatók eredményeik interpretációjában. Nincs kontrollcsoport és keverik a beavatkozásokat; nincs hosszú távú nyomonkövetés; és limitált a hipotézis. Végül: szükségtelenül pontatlan a terminológiája.
Ugyan a Qubit által ismertetett kutatás készítői éppen ezt igyekeznek hárítani a kiértékelésnél, de az eredményeik épp hogy megegyeznek azzal az intő felvetéssel, hogy a nemi identitászavaros, pubertásblokkolókkal és hormonterápiával kezelt gyermekek benne maradnak a transz identitásban, szemben azokkal a nemi identitászavaros gyermekekkel, akiket nem erősítenek meg ebben, és átesnek a pubertáson.
Apropó, pubertásblokkolók: míg a transzmozgalom igyekszik elhitetni, hogy ezek csak „időnyerésre” valók és ártatlanok,
a pubertásblokkolók számos problémát okoznak:
akadályozzák a normális csontsűrűség kifejlődését, fokozzák a csontritkulás esélyét, veszélyeztetik a szexuális funkciók elvesztését, negatív hatással lehetnek az agyfejlődésre és akadályozhatják az IQ teljes kifejlődését is. És amúgy is: miért gondoljuk, hogy a normális fejlődés megakasztása nem jár negatív következményekkel?
A kutatók öt évig követték alanyaikat, de nem kérdezték meg szisztematikusan a vizsgált alanyoktól vagy szüleiktől, hogy részesültek-e hormonkezelésben; csak annyit jegyeznek meg, hogy „feltételezhető“, hogy a legtöbbüket látta endokrinológus a pubertás előtt. Ezzel ellentétben néhány oldallal később azt állítják, hogy a pubertásblokkolók, illetve ellenkező nemi hormonnal kezeltek közül csak egy személy retranzicionált. Az egész felmérés távolságtartó, felszínes kérdés-felelet alapú kutatás. Azaz nem vehető komolyan. Azt a kérdést sem teszik fel, hogy a hormonkezelés rájátszott-e a transzidentitásra – azaz ködösítenek.
Még alapvetőbb, hogy a kutatók kijelentik: nem kérdezték, hogy diagnosztizáltak-e alanyaiknál nemi diszfóriát, mivel ezt a szülők etikailag problémásnak tartották. Azaz
A gyermekek nem láttak szakorvost, a „diagnózist” a szülők állították ki egy kétes értékű Gender Identity Questionnaire for Children alapján.
Amennyiben csak „szociális“ tranzícióról volt szó, kérdéses, hogy mit is értenek alatta. A 12-13. oldalon a kutatók maguk is rámutatnak arra, hogy munkájuk nem reprezentatív, hiszen olyanokat vizsgáltak, akik már egy éve tranzícionáltak, magyarán kiesett az a jelentős csoport, melynek tagjai rögtön az elején abbahagyják a „nemváltást”. Emellett a tranzíció-detranzíció kritériuma a gyerekek által preferált névmás volt, ez pedig pusztán egy nyelvi aktus – magyar gyerekekkel például nem lehetne ilyet csinálni, tekintve, hogy a magyar nyelvben nincsenek nemek.
És mit jelentsen az, hogy az érintettek 7,3 százaléka legalább egyszer detrazicionált? Ilyen nagy arányban ingadozó az önazonosítás? Ezt mivel magyarázzák? Mintha az lenne a kutatók alapállása, hogy a gyereket csak kísérgetni szabad a saját maguk által kijelölt úton, akárhányszor vált is irányt (nemet). Hogy esetleg ennek a nagy bizonytalanságnak lehet pszichés oka, az fel sem merül bennük.
Az egész kutatás tehát erős prekoncepciókon alapszik, és meglehetőst kritikátlan.
A „biológiai nem” kifejezés meg sem jelenik a kutatás beszámolójában, csak a „születéskor kiosztott nem” ideologikus fogalma.
Hozzátehetjük, hogy a nemváltással való elégedettség egy hosszú távú kutatás szerint tíz év után csökken drasztikusan – a Qubit-féle kutatás pedig, ugye, csak öt évig követte alanyait. Egy 2021-es, másik kutatás szerint pedig a perzisztencia, azaz a transzneműségben való megmaradás 12 százalék körül van, a későbbi biológiai nemmel való azonosulás pedig több mint 65 százalékos. Egy 2021-es kutatás szerint pedig a pubertás előtt nemváltók jó része később mégis biológiai nemével azonosul.
A progreszió által erősen áthatott tudományos világban bevett hárításos reflex az a feltételezés, hogy sokan a transzfób környezet és a „minority stress“ miatt bánják meg a nemváltást – ez azonban spekuláció. Szerintük kevesebb lenne a detranzíció, ha megfelelő módon támogatnák a tranzíciót. Ugyanakkor vannak arra utaló jelek, hogy a nemváltást megbánó detranzícionálók száma jóval nagyobb, mint az a nem túl sok és elégtelen tanulmányból kiderül.
Egy terapeuta, Lisa Marchiano például beszámol a saját praxisában szerzett tapasztalatairól, ennek lehetséges okait boncolgatva: a nemváltást megbánó pácienseinek többsége húszas éveiben lévő nő, és akkor, amikor transzként identifitálták magukat, összetett mentális problémáik voltak. Jellemzően átéltek szexuális molesztálást vagy erőszakot, problémás családban nőttek fel, evési zavaraik is vannak.
Szerinte ezt külső nyomásgyakorlással magyarázni, vagy ignorálni pusztán a politikai kényelmetlenség elkerülése. Szóval a detranzícionálás – mint mondtam – politikailag igen kellemetlen jelenség az LMBTQ-mozgalom számára. Emellett Lisa Marchiano arra is rámutat, milyen problémák vannak azokkal a tanulmányokkal, amelyek szerint kevés a detranzícionálók száma. Ráadásul a detranzícionálókat mind az orvosok, mind az LMBTQ-mozgalom mostohán kezeli.
Érdekes, hogy a témában úttörőnek számító „holland protokoll” kifejlesztői egyáltalán nem találták jó ötletnek a gyermekek tranzícióját. A szociális tranzíción átesett, nemi identitászavaros gyermekek mentális állapota nem jobb a tranzíción át nem eső társaiknál.
Szép dolog persze, hogy a Qubit kutatásokat foglalgat össze, de azért igazán jobban képbe helyezhetné az olvasóit.
Nyitókép forrása: YouTube
A népszerű republikánus influenszer gyilkosáról kiderült, hogy egy transzneművel élt együtt, és hiába republikánus a családja, ő maga régen radikálisan balra tolódott. Nem a Charlie Kirk elleni az első transzneműséggel kapcsolatos, egyben keresztényellenes merénylet Amerikában. Összefoglalónk.
A Magyar Szemle különszáma a kultúr- és politikai kereszténység kérdését járta körbe. A lapbemutatón a szerzők Orbán Viktor tusványosi szavaira is reagáltak.
A német újságíró szerint a „gender-misszionáriusok” elfelejtették a többséget: 88 százalék heteroszexuális, 49 százalék családban él, mégis minden a kisebbségről szól.
Jim Simons az oktatástól a befektetési piacok csúcsáig menetelt, és ezzel nem csak saját magának hajtott hihetetlen hasznokat. Sebestyén Géza írása.
Ő volt az, aki felismerte, hogy a korábbi gazdasági erejétől megfosztott országban a kultúra szerepe felértékelődik.
Öt rendőr fogta el a London-Heathrow repülőtéren.
A volt MNB-elnök megjegyezte, hogy „nagyon bölcs” dolog Magyar Pétertől, hogy ez irányú terveiről hallgat.
A férfi 5 évre szóló beutazási tilalmat kapott Lengyelországba és a schengeni övezet más államaiba.
