Egy véres szalvéta és az osztályharc – Saját lifttel a pokolba

„Azokat az embereket üldözöd, akik kiszolgálnak? Mi főzzük a kajádat, mi visszük el a szemetedet. Mi szereljük a telefont, mi viszünk kórházba. És éjjel mi őrizzük az álmodat. Ne húzd ki nálunk a gyufát!” – a Harcosok Klubjában elhangzó mondatokból perzsel a plebejus düh, parázslik a forradalom.

A Saját lifttel a pokolba Brunója (Peter Kurth) nem beszél így, kifakadásai beszélgetőpartnere – zsaroltja, túsza, áldozata? –, a sikeresnek mondható színész, Daniel (Daniel Brühl) harsány szerencséje ellenében alkalomszerűek, kimódoltság nélküliek. Az oppozíciók tiszták: Daniel fiatal, Bruno öreg. Danielnek emelkedőben már így is magasra hágott csillaga, Bruno élete a rendszerváltás óta egy merő lecsúszás, kisemmizettség. Daniel nyugati, Bruno keleti, Daniel relatíve újonnan érkezett Berlinbe, az öreg tősgyökeres, Daniel címlapfotókra méltó házassága Bruno magányával áll szemben, és így tovább. Egy közös van bennük: a város, Berlin, illetve annak egy háza,

a színészt „mesternek” szólító középkorú csapos asszony, egy félrebeszélő alkoholista és alkalmi betérők változatos közönsége előtt.

A pállott szocializmus fáradt terminológiája szerint klasszikus osztályharcot látunk, ahol Bruno lerántja a leplet Daniel tökéletesnek tűnő élete tökéletlenségéről: onnantól, ahogyan filmbéli játékát gyalázza, kevélységét provokálja, majd a film szépen végigmegy a többi hat eltagadott főbűnön egyesével, mindegyikkel szembesítve a színészt.

Mert Danielnek minden csupán szerep; csak akkor adakozik és aggódik például a menekültekért, ha új filmje jön ki éppen (és kell az olcsó reklám); álomházasságot játszik feleségével, miközben csalja – még ha merőben huszonegyedik századi módon is –; jóbarátjaként hivatkozik Oscar-díjas munkatársára, de közben végtelenül irigy rá; egyszerű ízlésű embert alakít a sarki kocsmában, de csak a lábujját mártóztatja meg a közemberek lábvizében; irtózik a helyi specialitástól, a kocsonyától, és valójában falánkságának lételeme az elsőosztályú éttermek és klubok hedonista világa; a harag pedig, nos, a harag csak a végén csap át tettlegességbe, de nem marad ki az sem.

A kihívásra Daniel egyre keményebb feleleteket adva mutatja ki foga fehérjét, Bruno életét szánalmasnak, véleményét érdektelennek nevezve próbál felülkerekedni rajta, előbb csak burkoltan célozgatva arra, hogy nála a pénz és hatalom, utóbb már

Eközben a jólfésült, magabiztos színészből, akit vár a londoni casting és az újabb siker, aki vélt kegyet gyakorol, amikor barátságos uraságként egyáltalán szóba áll a környék jobbágyaival, a végére csapzott, emberi roncs marad, aki feltűrt ingujjban már egészen remekül beleolvad a kocsma törzsközönségébe.

Mert hát Brunónak egyvalamije van, ami a színésznek nincsen: ideje, jobban mondva: türelme. Miközben a ház legrégibb lakója jogán betolakodóként tekint a jókora teraszos loft lakás különliftes figurájára, akinek nevetése – az angol nevetés, a spanyol nevetés, a német nevetés – végtelenül irritálja, így hát volt Stasi-ügynökhöz méltó módon, kíméletlen alapossággal és pontossággal fejti le a színész igazi énjére rakódott önhittséget, manírokat, márkajelzéseket és önbecsapásokat, míg el nem jut annak lecsupaszított jelleméig.

Rétegről rétegre hámlik le minden maszkként hordott hazugság, Brunó mindig megtalálja azt az egy félmondatot, amellyel az egyre kétségbeesettebben szabadulni akaró Danielt – aki, ha féltucatszor meg nem indul a helyiségből, akkor egyszer sem –

Az információ hatalom, és az öreg kedvére játszadozva tereli a végkifejlet felé az egyre zavarodottabb Danielt. Mindennél erősebb az ibseni dilemma – megtartani mindent a régiben vagy felszámolni a hazugságot és romba dönteni ezzel mindent – a döntés azonban már réges-régen nem a színész kezében van, az erre való rádöbbenés pedig a végletekig fokozza a főszereplő megaláztatását.

A filmet novemberben mutatták be egyébként, de több művészmozi még játssza néhány hétig, ha valaki el akarná csípni. Daniel Brühl első rendezésében lubickol saját alteregója megformálásában, eltéveszthetetlen utalásokkal: az öreg által sokat kritizált „Stasi-filmje” (Good Bye, Lenin) miatt Kölnből Berlinbe költöző, híressé váló színész figurája, aki a szakma által kevéssé díjazott szuperhősös futószalagfranchiseba is belekóstolt. Peter Kurth is kimondottan jó a megkeseredett, fanyar humorú kocsmai vallató szerepében, árnyaltan hozza a karaktert, kissé nehezen érthető, miért kellett két jóember-mankó mindehhez egy hálálkodó koldus és egy kigyógyult alkoholista figurája képében. Talán így kaphatott olyan fénytörést a dolog, mintha holmi igazságtétel történt volna leszámolás helyett? Meglehet. Mindenesetre kettejük összjátéka, illetve alkalmi hármas meccsük a pultossal izgalmas mérkőzés, amely eldőltével sem hoz nyugvópontot, győztes pedig nincs, nem is lehet.

Keretnek pedig ott a szalvéta a pulton; rajta előbb autogram, aztán szaft – végül vér.